Örökre benne vagy szememben, tekintetembe beégettelek. Lelkemben lelkednek ágyat vetettem, befogadtalak és megértettelek. Hiába ízlelem testedet, tüzedtől vágyam kiolthatatlan. Imába suttogom nevedet, ami összeköt minket, elmondhatatlan. El vagyok veszve már, azt hiszem, kiutam bárhol is keresem – Érzem, Benned lüktet a szívem, béklyóba vert az örök Szerelem…
Min átment már a magyar! Harcolt vérrel s körömmel, Öröm és bú kísérte az utat. Ez a nép ki bánja a múltat. Voltunk már szentek és búsak, De ugyanaz volt a lényeg: Védeni, építeni, gyarapodni, sohasem az érdek. Volt, hogy buktunk, és sokszor saját vérünkben fürödtünk. De felálltunk majd továbbmentünk. Ha sebeink begyógyultak, egyből újra…
Egy egyszeri érzést érzek, mely fakulni készül éppen. Ezért hát megsúgom most néked szerettelek, de emléked már, nem szólítja szívem. Nem szólítja, vagy csak az égiek úgy vélik, hogy nem hallhatom. Nem hallhatom, mert lelked elhagyott! Elhagyott, melyre szükségem lett volna. Szükségem lett volna rád, ki megmutatja az utam. Most mégis csak egy érzést érzek,…
Hidat építettünk két világ közé, Te meg Én! De te nem hittél benne. Az egyik part virágos, a másik kopár. Árnyék vagyok, te vagy a fény! Egyszer találkoztunk, S úgy hittük erős lesz hidunk, de te elszórtad zsebedből a kavicsokat. Lásd én mind összeszedtem! Nem ítélkezem… Nem is hitted igazán, Mert nem láttad az erdőtől…
Itt a tavasz De már ez sem olyan, mint rég… Eltűnt oda fenn a kék ég. Most füstfelhő borítja az eget, hol rég madár repkedett. S vadászgép repül fent, az emberek pidig sírnak bent. A rózsaszirma vérvörösbe fordul. S emberek százai koldul. Hazájukat elhagyva egy jobb világ hitében, még most is hisznek a…
Lépre csal a balgaság nyomán a szenvedély, Eltűnt félelem, most veszélyes a meredély. Bőröm érintve mérget sző a szívdobbanás, A poklok előtt szól nekem a ráolvasás. Pezsgő vágyam csapdába csalja szemérmemet, Mondd, hogy fojtsam el bűnösen szép érzésemet. Mámort hozó nedű, oly édesen bódító, Érzem sóvárgásod, testem dalát felszító. Hangom kéjjel babonázza merev ágyékod,…
Pányvázott lovak omló szikla mellett hangyabolyba lépve friss füvet legelnek száraz hínár lóg a láncon piciny ménes hova vágyjon Ha menne merre szíve hajtja minden csendben szétszakadna bogár futna fel a szügyre keserű felhőbe kerülve Ha menne kórók közt lépésben fonnyadt-fagyott ébrenlétben sok kis tűlevelét állná de ott belül sose bánná
Érdekes hogy senki sem Vette észre azt hogy inkább Iszok róla mint beszélek És hogy azt álmodom Otthon vagyok Minden második napon Szaladgálok a házban Amiben minden úgy van Ahogy azon a reggelen ott hagytuk… Hát lehet szerintem ez csak nekem fura Mit értek én az emberekhez?
