Kopog a farkas, Ajtó előtt morog. Érdesen csahol, Szeméből vér foly. Ne told be orrod, Pokoli toportyán! Hozom baltám, s Falra feszítem irhád! Kacag a farkas, megszólal: Úr, te itt nem vagy. Még szolga sem. Törvény az erdész, abszolút. Láncold természethez magad, és Bűneid szemében elhamvadnak. Kis ár ez, a szabadkézért. Sorsod csak szenvedés, Míg…
Az Alföld szívében A Tisza melegében Található meg Szolnok. Szolnok,te csodás! A nap süt reád! A Zagyva,mely a Tiszába torkollik Amelyben halak sokasága él. A Reptár ahol gépek hada sorakozik Az emberek figyelmére vágynak. A Kossuth tér,mely egy híres magyarról kapta nevét Ahol az emberek vidáman élik életüket. A Tiszavirág híd,mely a város “tüdejét”(Tiszaligetet) összeköti…
Ha én költő volnék Nem csak verset írnék Mindenféle művet Papírosra vetnék Írnék a fiúnak Írnék én a lánynak Az igaz szerelemnek És az elmúlásnak Ha én tinta volnék Soha el nem fogynék Minden áldott reggel Fényben megfürödné Mikor a nagypapa Nagymamát karolva Olvasna el engem Vígan mosolyodva Ha én papír volnék Tiszta sose lennék…
– Mit is keresünk? – pillantok fel a legjobb barátnőmre, majd a tőlünk távol eső híd felé nézek el. – Egy ovális fényes követ. Kinézetre olyan, mint az opál. – sétál oda hozzánk a csapat egyik fiú tagja. – Amúgy rá nem kéne jobban odafigyelni? – biccent felém a csapat utolsó, eddig csendben maradt tagja…
Te, ki olvasod e verset, Nincsen már eleged? Tanulni? Magolni? Órára készülni? Inkább lazulnál? Sportolnál? Játszanál? Ennél egy jót? Vagy meghalnál? Az utolsó vicc volt. Persze, hogy minden rendben, De az iskola a pokol, Mely szülők szemében menny. Sírhatsz, nevethetsz, De el sosem mehetsz. Beteg vagy? Így jártál! A tanár így is rád száll. Vigyázz!…
felvonás A szolnoki vár tömlöcében vagyunk. A rabok halkan bent pusmognak. Két őr vezet valakit, közben beszélgetnek. Őr I Magor, ki ez a szerzet? Őr II Az a korcs? Vata az, kit a pogányok annyira tisztelnek. Őr I Ki volt, ki kézre kerítette ezt az átokfajzatot? Vata Jó urak… hát nem tudják? Őr II Vajk…
Hallatszik a halk zongora, A tavasz frissen vágott virága, Lassú menet, kisírt szemek. Hirtelen múlt el, most már lassú percek, Felelevenedő ragyogó arc, Amiből már csak merengő kép marad, Az idő nélküle továbbhalad, Mögötte kietlen puszta marad. Nem mosolyog többet, Nem hagy egyebet, Csak megtört hajtást, Hiába talált ő most megnyugvást, Önzőn hívom újra nevét,…
A kórházas sztorik mindig megrendítőek… Aki élt már át ilyet, az tudja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene megragadni ezt az egészet teljes valójában, úgy előadni, hogy annak minden egyes pillanatával tudjon azonosulni a kedves olvasó, hogy az embereknek minél hitelesebb rálátásuk legyen arra, milyenek a hétköznapok egy idegsebészeti klinika fekvőbetegosztályán… Álljon hát itt ennek tanújául…
Éppen vadászni járt tova Budaházy Elemér, Kinek faluja volt Borszék, és hazája szép Erdély. Vadászni volt, mert a laknál járt minap egy őzsuta, Minek nyomába eredett szorgosan is azóta. Emberünk üldözte őt, és talpon volt már régóta, Mert a zsákmány szépsége az őrültségig hajszolta. Ő volt Magyarhonnak egyik leghíresebb vadásza, Szaktekintély, kinek nem volt még…
Nem éreztem semmit, csak a lebegés fájdalma hasított a lelkembe egész egyszerű mozdulattal, Mint amikor egy kés átszel egy tömb vajat amit egy vágódeszkán hagytak, sok-sok szálkával maga alatt. A szó után, “spontán”, nem hallottam a többit, süket fehér-lebegő medencében figyeltem a felszíni neoncsövek fényét. Soha nem feküdtem még ilyen tiszta ágyban, Nem volt még…
