Éppen vadászni járt tova Budaházy Elemér,
Kinek faluja volt Borszék, és hazája szép Erdély.
Vadászni volt, mert a laknál járt minap egy őzsuta,
Minek nyomába eredett szorgosan is azóta.

Emberünk üldözte őt, és talpon volt már régóta,
Mert a zsákmány szépsége az őrültségig hajszolta.
Ő volt Magyarhonnak egyik leghíresebb vadásza,
Szaktekintély, kinek nem volt még azelőtt hazája!

Már a régi nyomokból is villámgyorsan megmondta,
Mikor, merre járt a rétek óvatos rőt jószága.
Azon folyton gondolkodott a vadászat hevében,
Hogy Szél Úrfi a tett közben elrejthesse sebtében.

A vidékről volt neki egy mindentudó atlasza,
Rajta feltüntetve rangos vadászati alkalmak.
Tudta közel minden fáját, bokrát, vadját és kövét,
Mik megmutatták erdőnek minden zugát, rejtekét.

Kalapjában a sólymának szép szárnytolla ékellett,
Mellényének oldalát golyóknak súlya húzta le.
Kopasz volt a fejtetője, hisz haja csak zavarná,
Termetéről messziről is felismerték a vadászt.

Bajszát néhány helyen már a jégvirág is megcsípte,
Idő múlását juttatta olykor néki eszébe.
Tekintete komor volt, és két smaragd a két szeme,
Széles nyakán medvekarmok begyógyított sebhelye.

Vállán hordta eget rázó, mindenható puskáját,
Keresztbe átvetve rajta étkező tarisznyáját.
Így bandukolt vadászunk a zsákmányának nyomában,
Húsát-máját szánta egy igen pompás vacsorára.

Pompás vacsorának oka nem volt más, mint a híre,
Hogy szép gyermeket szült nemrég szerelmének testvére.
Kedveskedni akart hősünk így ezzel a családnak,
Mint midőn a nyálcsorgató fogolysültek hadával.

Felbuzdult hát Ő a háznép leendő nagy örömén,
S közben nem látta, hogy elment alóla az ösvény.
Így jutott hát egyre beljebb széles e rengetegbe,
Merre nem járt fia korábban sosem az Embernek.

Tisztás felé közelített, csermely hosszan kígyózott,
Zsenge fűnek harmatja is gyémántékként csillogott.
Mikor aztán odaért, elhúzta a nagy lombokat,
És arcát a szépség a gyönyörre egyre fokozta.

Pillangóknak ezerszínben színpompázott násztánca,
Mitől rögtön elhűl helyben a halandó ábrázat.
Lombok suhogása olyan, mint tündérek csapata,
Hallatják a hangjukat kuncogva játékuk alatt.

Látszott még egy őzcsapat, az űzött vadhoz hasonló,
Közepében figyelt ott az őzanya és a két utód.
A kis gidák úgy ugráltak körökben örömükben,
Csodálójuk zokogott- és zokogott ösztönösen.

Saját anyját látta meg az őzanyuka képében,
A kis gidák meg voltak: Ő, s rég megholt testvére.
Vadászunk keze megremeg puskája nem dördült el,
És nem volt tett, mi elrontsa a csodált jelenséget.

Elemér is kívánt volna egy ilyen szép családot,
Szívét egyre-másra lepték hosszan tartó nagy árkok.
Kedvesével való tánca jutott nyomban eszébe,
Zokogása nem csitult, a történet szólt ekképpen:

Egyszer a farsangi bálon felkérte Őt egy táncra,
De nem figyelt és rálépett véletlen a lábára.
Nagy sikoltás hallatszott, a vigaszságnak hevében,
És csodára kelt a farsangnak széles körű népe.

A csendet ott megtört vadász elviharzott azonnal,
Nem nézett hátra többé, a háznál sem járt azóta.
Így bandukolt a tisztástól egyre csak távolabbra,
De nem tudott kitalálni, Ő, a „Vadászok szobra”!

Mikor aztán iránytűjét elővette, megnézte,
Látta, hogy az irány sosem áll északi helyére.
Megbolondult mutatója pörgött csak hevesebben,
És nem mutatott irányt ebben a nagy rengetegben.

Vadászunk atlasza végül nem lelte a jó utat,
Mit összetépett, és nem látszott többé már a suta.
Mellette egy széles kő, leült hát Ő a szélére,
És nem járt csudájára senki néki keservére.