A kórházas sztorik mindig megrendítőek… Aki élt már át ilyet, az tudja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene megragadni ezt az egészet teljes valójában, úgy előadni, hogy annak minden egyes pillanatával tudjon azonosulni a kedves olvasó, hogy az embereknek minél hitelesebb rálátásuk legyen arra, milyenek a hétköznapok egy idegsebészeti klinika fekvőbetegosztályán… Álljon hát itt ennek tanújául egy nem éppen hétköznapi történet Laci bácsiról és egy tál eperről!
Csak egy tál eper…
Itt fekszek jelenleg az idegsebészeti klinikán, a kezemben egy tál piros eper. Gondolnánk, hogy semmi különös nincs benne, nem igaz? – egészséges, piros színű, rendkívül hívogató termés. A tavasz első gyümölcseinek egyike, amit minden kisgyerek epekedve vár. Én is mindig nagyon vágytam rá, és gyerekként nagyon örültem, amikor anyukám munkából hazajövet beállított fél kiló eperrel. Rögtön megmostuk, és már ettük is. Imádtam hosszmetszeteket csinálni belőle, és megfigyelni a rostok eres hálózatát, ahogyan azok a magok felé tartanak. Pont úgy néz ki, mint a pápa tiarája. – fenséges egy gyümölcs, még koronája is van neki!
De ez a tál eper most más volt. Ezt egy mellettem fekvő betegtársamtól kaptam, egy jóságos öregembertől. Laci bácsitól. A felesége hozta neki. Szegényt nemrég hozták be agyvérzéssel…
Csakhogy nem tudta megenni a gyümölcsöt, olyan rosszul volt. Így végül jószívvel nekem adták, hogy egyem meg. Az eprecskék valóban nagyon kivételes szépséggel bírtak. Magyar eper volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy az volt, meg tudom különböztetni, rutinos eperevő vén rókaként nekem ez gyerekjáték. Április eleje volt már, így időben is egybevágott az eperszezon elejével. Fóliasátorban tudjuk; hogy már ekkor is érik. Ámde ez az eper mégis más volt! Mintha életre keltek volna a szemek! Orra, szeme, szája volt mindegyiknek, zöld csészelevelük a hajacskájuk. Elkezdtek beszélni hozzám. Furcsa nem? – csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg megkukultam? Csak álmodom, vagy a valóság ez?
Hívogató szavakkal szóltak hozzám:
– Egyél meg kedveském, itt mosolygunk rád mindannyian! Egy másik erre:
– Víz helyett oltjuk szomjadat! A harmadik:
– Az év első gyümölcsei vagyunk, a lágy, simogató tavaszi napsugarak hizlaltak minket! Ízünk magában hordozza minden énekesmadár dalát!
Feleltem nekik határozottan, a kezdeti ámulattól mégis kicsit megszeppenve:
– Kedves kis eprecskék, kedves Tőletek, hogy ily’ szavakkal biztattok engem, de nem tehetem meg! Laci bácsi kapott titeket a feleségétől! Ha jól lenne, minden bizonnyal ő is jóízűen megevett volna titeket, neki is a javára válhattatok volna! Kérlek ne haragudjatok rám, de nem tudom megtenni! Nincs hozzá szívem!
A legkövérebb eper arckifejezése e szavakra mosolyból hirtelen haragossá vált. Felfújta magát, ráncos lett, kis magvacskái majd kipottyantak a helyükről. Zöld színű csészelevelei egyre göndörebbé váltak a stressztől, ami lázba hozta. E tette még inkább kihangsúlyozta karcsúnak semmiképp sem mondható idomait.
– Nem fogok megfonnyadni azért, mert egy mihaszna fiatalembernek röhejes aggályai vannak egy ilyen földöntúli gyönyör felé!
– Eprecske, értsd meg kérlek, hogy nem lehet! Nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogyan gondolod! Ezt eperként Ti nem érthetitek meg!
– Á, szóval még le is alacsonyítasz minket? – felelte a kövér eper – Akkor inkább levetem magamat! Kérem a „Mindenható Eprecskék Ősanyácskáját”, váltsa be kívánságomat! Taposson össze valaki, puszta figyelmetlenségből! – akkor majd utólag talán fontos leszek valakinek annyira, hogy feltakarítson erről az ocsmány kórházi padlóról.
Nem bírtam magammal… Forgott velem a világ, nem találtam szavakat a dühtől. Hogy ostorozhat engem ily szavakkal egy eper! Milyen alapon beszél így velem? Mi alapján állítja ezeket rólam? – No majd én megmutatom neki!
Egy határozott mozdulattal számba is tettem. Nem jajveszékelt már, nem mondott semmit. A társainak hirtelen eltűnt minden emberi vonása, minden arckifejezése. Ugyanolyan élettelen, rezzenéstelen eprekké váltak, mint voltak az elején.
De valami mégse volt rendjén! Ahogyan rágtam az epret, éreztem, hogy kezdeti édes íze elmegy, sőt, fanyarba hajlik… – Lehet, hogy mégsem magyar eper volt?
– Áhh, az lehetetlen, hiszen megismerem, rutinos róka vagyok! Ez egészen biztos, hogy friss, édes, magyar eper! Az éledező természet első adománya!
A kis eprecske azonban kezdett egyre fanyarabbá válni… Kusza rostszövedéke egyre nagyobb gombóccá alakult, amit egyre csak rágtam, de nem tudtam szétdarabolni…
– Volt már ilyen, ez pont olyan, mint amikor az ember valami mócsingos, rágós húsdarabbal küszködik!
A gombóc azonban egyre növekedett… Gondoltam, iszok rá. Továbbra se tudtam szétdarabolni… Mi legyen?
Hát az lett, hogy muszáj voltam kitenni a kukába, mert nem tudtam lenyelni… – Mégis hogy lehet ez? Miért nem tudtam megenni? De hát ez csak egy szem eper volt!
Laci bácsi ekkor nyöszörgött egyet álmában. Nyomban átvillant az agyamon a monológ, amit a harmadikként felszólaló eprecskének válaszoltam.
– Nem lett volna szabad megtennem! Ez így nem volt helyes! Határozott léptekkel elindultam a kórház hűtője felé.
– Majd megeszi ezeket Laci bácsi, ha jobban lesz! – gondoltam.
Mikor betettem a hűtőbe a tálat az eprekkel, megint jajveszékelést hallottam. Egyenesen a hűtőből jött. Az eprecskék voltak.
– Fázunk, engedj ki!
– Ez a sötét kunyhó nem méltó egy ilyen fenséges gyümölcshöz!
– Itt biztosan meg fogunk fonnyadni!
– Miért nem kértük meg a feketerigót, hogy egyen meg minket?
– Miért vagyunk mi ily szörnyű kárhozatra ítélve?
Egy darabig hallgatóztam még. Idővel egyre halkultak, végül teljesen elnémultak. Mondtam magamban, biztosan jót tett nekik egy kis vacogás, legalább lehűtötte őket.
Ámde Laci bácsi állapota nemigen javult… A beszéde egyre zavarosabbá és összefüggéstelenebbé vált, alig lehetett kihámozni belőle egy-egy értelmes szót. Egyre többet aludt, járni se bírt már… Epilepsziás rohama is volt… Az étvágya egyre rosszabb lett… Nem lesz ez így jó!
Egyszer csak hallom, hogy Laci bácsi megint nyöszörög. Tisztán és jól érthetően mondogatta:
– Péter, Péter! – nyögte, miközben igyekezett felülni.
Odaléptem hozzá, tekintetemet rögtön rá szegeztem. A szája remegett, miközben próbált beszélni, én pedig igyekeztem minden egyes remegésből megfejteni, milyen betű, milyen szó akar lenni. Arckifejezése hálás volt. Éreztem, hogy köszönetet szeretne mondani.
– Önzetlenül segítettem Laci bácsi! – mondtam neki, megszorítva kezeit.
Későre járt már, gondoltam jobb lesz, ha elteszem magamat holnapra. Laci bácsi is egészen biztosan jobban lesz, már most beszélni is tudott egy kicsikét. Reménykedjünk hát benne! Hiszen jól tudjuk, hogy „a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba!”
A rozsdás kórházi ágy is nyöszörgött néhányat fájdalmában, mikor fészkelődtem benne egyet- kettőt, de mivel kimerítő napom volt, nem sokat gondolkodtam, rögtön elnyomott az Álom csibész manója.
Hajnalban a szokásos nővérke-akcióra ébredtem. Vérnyomásmérésre. A folyamat közben oldalra tekintettem csipás szemeimmel. Laci bácsi nem volt mellettem…
– Mi történt vele? – kérdeztem izgatottan a nővérkét.
– Megismétlődött az agyvérzése… Elhunyt… – válaszolta.
A kezdeti sokktól nem bírtam megszólalni… Vajon a tál eper segített volna rajta? – kérdeztem magamban.
Az eprek végül tényleg a hűtőben fonnyadtak meg. A Sorsukat ők sem kerülhették el…