Nem éreztem semmit,
csak a lebegés fájdalma
hasított a lelkembe egész egyszerű mozdulattal,
Mint amikor egy kés
átszel egy tömb vajat
amit egy vágódeszkán hagytak,
sok-sok szálkával maga alatt.
A szó után, “spontán”,
nem hallottam a többit,
süket fehér-lebegő medencében figyeltem a felszíni neoncsövek fényét.
Soha nem feküdtem
még ilyen tiszta ágyban,
Nem volt még soha ilyen gyötrelmes a feltárulkozás
és a félelem miatt
a kellemesen izzasztó negyven fokban
vacogni kezdett minden fogam.
És a testem is. A bőrömön
éreztem a te bőröd,
a bőrt, mely ki sem fejlődött soha,
a bőrt, mely sosem érinthet
olyan tiszta ágyat,
mint amin én feküdtem meztelen
tudattal, tekintettel, lélekkel,
megfeszített riadalommal,
hogy üssék már be azt az utolsó szöget, és hagy menjek,
azt kívántam.
És hallottam egy pillanatra
a lámpák és a doktorúr mögött
elterülő hosszú felhőmezők végtelen során
a harsogó angyalok ocsmány hangján
azt az egyetlen hangot, ami mégis,
mégis mögüle jött, s mégis a szájából,
az elbeszélt, tudatlan-megtudott kálváriát,
hogy elvesztettem egy kisbabát.