Hallatszik a halk zongora,
A tavasz frissen vágott virága,
Lassú menet, kisírt szemek.
Hirtelen múlt el, most már lassú percek,
Felelevenedő ragyogó arc,
Amiből már csak merengő kép marad,
Az idő nélküle továbbhalad,
Mögötte kietlen puszta marad.
Nem mosolyog többet,
Nem hagy egyebet,
Csak megtört hajtást,
Hiába talált ő most megnyugvást,
Önzőn hívom újra nevét,
Mert semmi nem tölti be a helyét,
A zene elhalkul,
A virág lassan elfakul.
Azt hiszem, dühös vagyok,
Mégis szipogást hallok,
Én vagyok,
Könnyek az arcokon.
Egy pillanatra megnyugszom,
Felnézve téged látlak az égen ragyogni,
Már nem akarok sírni.
Egyetlen hajtásodat nézve,
Megint az ég felé fordulok,
Kérlelve…
Úgy érzem, belülről haldoklom,
Talán most én is veled halok,
Mert ebbe úgyis beleroskadok.
Szól a harang,
Elillan belőlem a harag.
Kiszakad minden fájdalmam,
Én ugyan a kezedet el nem engedem,
De kirántották kezem kezedből.
Hiába kiáltok szívemből.
Azt mondom, hogy ég veled,
De tudom, hogy lélekben veled megyek,
Olyan sötét, olyan rideg,
A kezem már jéghideg,
Elhallgatott a zongora,
Elhervadt a virága.
Elengedlek, de nem végleg,
Most nem én vagyok a lényeg,
Mert hiába sírok,
Körbe vesznek a sírok,
Kereslek, de nem talállak,
Hiába szólítgatlak,
Tudom, hogy nem látlak egyhamar,
Mert a föld most végleg eltakar.