Hidat építettünk két világ közé,
Te meg Én!
De te nem hittél benne.
Az egyik part virágos,
a másik kopár.
Árnyék vagyok, te vagy a fény!
Egyszer találkoztunk,
S úgy hittük erős lesz hidunk,
de te elszórtad zsebedből a kavicsokat.
Lásd én mind összeszedtem!
Nem ítélkezem…
Nem is hitted igazán,
Mert nem láttad az erdőtől a fát.
Neked a virág is egyforma mind,
Nem látod, hogy színes,
Más illatú, a szélben máshogy ring.
Neked a rét is csak legelő,
A barmok legelik le.
Heverésznek rajta lusta csordák,
Naphosszat csak bőgnek.
Pedig sok ott az aprónép!
És te nem veszed észre,
Mert maréknyi a száma,
Ki szóból ért.
Mégis bízok, hogy hidunk
Egyszer erős lesz!
Sokan megfutamodnak majd.
Az éj és a nappal bábjai
levedlik kígyóbőrüket,
De a két parton szemben ott állunk,
Te meg Én!
Várjuk, hogy egyszer egyesül:
Az árny és fény!
