Min átment már a magyar!
Harcolt vérrel s körömmel,
Öröm és bú kísérte az utat.
Ez a nép ki bánja a múltat.
Voltunk már szentek és búsak,
De ugyanaz volt a lényeg:
Védeni, építeni, gyarapodni,
sohasem az érdek.
Volt, hogy buktunk, és sokszor saját vérünkben fürödtünk.
De felálltunk majd továbbmentünk.
Ha sebeink begyógyultak, egyből újra tépték.
Zászlónk gyakran lobogott, tudott az ég felé nézni,
Istenhez kiáltott,
de ő válasszal minket meg nem áldott.
Jaj, de mi mindent tettünk!
Mi, magyar nép, mennyit szenvedtünk!
Isten haragja midőn minket is elért,
Villámai pengeként hatolt belénk.
De most énekeljük, mi dicső e nép,
Hisz hamvaiból újraéledt rég!
Hatalmas veszteséggel jutottunk idáig,
Vajon meddig értünk el mindmáig?
Vége lesz egyszer ennek
A hatalmas próbatételnek?
Egyvalaki tudja, de karját felénk nem nyújtja.
Isten, kérlek, áldd a magyart,
Békében háborúban!
Kérlek, adj erőt, és hozd el a
Víg esztendőt!
