Cibak Julianna Napsugár: Egy egyszeri érzés

Egy egyszeri érzést érzek, mely fakulni készül éppen.
Ezért hát megsúgom most néked szerettelek, de emléked már, nem szólítja szívem.
Nem szólítja, vagy csak az égiek úgy vélik, hogy nem hallhatom.
Nem hallhatom, mert lelked elhagyott!
Elhagyott, melyre szükségem lett volna.
Szükségem lett volna rád, ki megmutatja az utam.
Most mégis csak egy érzést érzek, melyben gyűlöletem egyre mélyebb.
Mélyebb, mert nem szeretnélek feledni!
De lelkemet marcangoló érzés mégiscsak ezt teszi.
Reménykedve várom, hogy eljöjjön az este, hol gyűlöletemnek nincsen csendje.
Igen gyűlölöm ezt az érzést, mert nem engem választottál.
De nem is gond, mert már meg tanultam ezt az érzést feledni.
Úgy én mondom, néked ne aggódj már feledésbe készülsz meredni,
De oly hosszú ez az álom.
Ez az álom, melyben kötődők hozzád akaratlan vággyal, egy láthatatlan érzelmi szállal.
De kérdem én, mit érnek az évek, ha egyhangúan telnek
A nappalok, s éjszakák mind igába vernek.
Szeretném érezni, egyszer, hogy veled a mennyországban járok.
És a csillagok alatt megvillannak az álmok.
Az álmok, melyet szemedben észlelni látok
Reménykedvén várok, hogy újra elhozod a nyarat.
De kérlek, siess, mert fázom már!
Eltelt félév, s tán gyűlöletem múlni látszik.
Jön már a tavasz, mely a szívnek kedves virágokat fakaszt.
Felcsendülni vélem a zongorát, mely kettőnkből egy hangot komponál.
Titokban felfedezni vélem a világot, mely végtelen életnek ad virágot.
Eljött a nyár, melyre oly régóta várok már, s tán
a nyáron repülni fogsz te énhozzám.