Örökre benne vagy szememben, tekintetembe beégettelek. Lelkemben lelkednek ágyat vetettem, befogadtalak és megértettelek. Hiába ízlelem testedet, tüzedtől vágyam kiolthatatlan. Imába suttogom nevedet, ami összeköt minket, elmondhatatlan. El vagyok veszve már, azt hiszem, kiutam bárhol is keresem – Érzem, Benned lüktet a szívem, béklyóba vert az örök Szerelem…
Min átment már a magyar! Harcolt vérrel s körömmel, Öröm és bú kísérte az utat. Ez a nép ki bánja a múltat. Voltunk már szentek és búsak, De ugyanaz volt a lényeg: Védeni, építeni, gyarapodni, sohasem az érdek. Volt, hogy buktunk, és sokszor saját vérünkben fürödtünk. De felálltunk majd továbbmentünk. Ha sebeink begyógyultak, egyből újra…
Egy egyszeri érzést érzek, mely fakulni készül éppen. Ezért hát megsúgom most néked szerettelek, de emléked már, nem szólítja szívem. Nem szólítja, vagy csak az égiek úgy vélik, hogy nem hallhatom. Nem hallhatom, mert lelked elhagyott! Elhagyott, melyre szükségem lett volna. Szükségem lett volna rád, ki megmutatja az utam. Most mégis csak egy érzést érzek,…
Szömörce egy kis falu, mely távol esett a városoktól. Kevés ember lakott itt, egész elhagyatott volt. Nem mondható különlegesnek a szömörcei táj, de azoknak, akik nem tudnak hová menni, és muszáj itt maradniuk, ebben kell megtalálni a szépséget. Így gondolta ezt Jázmin is, aki a szömörcei árvaházban cseperedett fel. Már 16 éves volt, s kedvenc…
Hidat építettünk két világ közé, Te meg Én! De te nem hittél benne. Az egyik part virágos, a másik kopár. Árnyék vagyok, te vagy a fény! Egyszer találkoztunk, S úgy hittük erős lesz hidunk, de te elszórtad zsebedből a kavicsokat. Lásd én mind összeszedtem! Nem ítélkezem… Nem is hitted igazán, Mert nem láttad az erdőtől…
Sokszor kerültünk a takaró alá korgó gyomorral, de azon a héten különösen nehéz volt. Anyám már az utolsó marék lisztet mérte a puliszkához. Milyen kevés is volt az! Nem csillapította farkaséhségünket. A háború apánkkal együtt mindenünket elvitt. Anyám aznap reggel azt mondta nekem, hogy elég nagyfiú vagyok, kilencévesen már az apám is dolgozott, és most,…
– Szió. – integet be az ajtómon. Először nem akarok felé fordulni, mert eléggé lefoglal az új cuccaim kipróbálása, és amúgy sem lenne jó, ha így meglátna. De csak nem adja fel. Bentebb jön. – Mit csinálsz? – ignorálom a kérdést. – Na! Figyelj rám! Hallod? – attól félek, ha sokáig nem válaszolok, akkor sem…
Csábító cím! Egyből feltettem magamnak a kérdést mit szeretnék kiírni? Alig pár éve egészen biztosan az életem kínját vetettem volna papírra, hátha enyhülnek a fájdalmak, könnyebben menne a miértek megértése. Most belenéztem a lelkembe és már nem ez motivál. Úgy alakult, hogy évek óta egyre boldogabb vagyok és lehet hogy most ennek a folyamatát lenne…
Máriát nagyon zavarta a falusiak bumfordisága. – Az Úristen doktorral szeretnénk beszélni! – Itthon van az Úristen doktor Úr?- kérdezték hetente többször. Rendben, hogy nehezen tudják kiejteni ez a német hangzású nevet, de akkor is! Mindennek van határa! Orachstein olyan nehéz ezt megjegyezni? Mit úristeneznek? Szegény Jenő! Ő mondta, hogy hagyja ezeket a faragatlan bugrisokat,…
Száznál is több felhőt elemezhettem ki aznap a rét selyempázsitján heverészve. Végre beköszöntött a várva várt tavasz. A cseresznyefák szirmaikban pompázva álltak sorfalat minden kisutcán és elrejtett közben. Ezekben a hónapokban töltöttem második félévemet a főiskolán, javában a szorgalmi időszakban. Jelenlegi helyzetem szerint nem tudtam haza járni hétvégenként, ugyanis muszáj voltam az iskolán belül vállalt…
