Suki Erzsi: Bűn és Becsület

Sokszor kerültünk a takaró alá korgó gyomorral, de azon a héten különösen nehéz volt. Anyám már az utolsó marék lisztet mérte a puliszkához. Milyen kevés is volt az! Nem csillapította farkaséhségünket. A háború apánkkal együtt mindenünket elvitt. Anyám aznap reggel azt mondta nekem, hogy elég nagyfiú vagyok, kilencévesen már az apám is dolgozott, és most, hogy ő nincsen, legidősebb gyerek lévén nekem kell helyt állnom.
A szomszédos tanyába küldött Bozsóékhoz. Cipő híján, lábamat egy öreg kabát darabjaiba tekertem be, talpam alá kukorica csuhéjt kötöztem, úgy vágtam neki a hóban az előttem álló öt kilométernek. Anyám, mivel nem ölelt meg és könnyet sem ejtett értem, ezért azt gondoltam, hogy semmiség lesz és különben is kötelességem megtenni a családomért! Üres tarisznyával és egy kulacs vízzel útnak indultam. A járatlan úton derékig süllyedtem a hóba, nagy sokára értem oda, dél körül járhatott az óra.
– Adj’ isten, jó napot! – köszöntem, ahogyan apámtól tanultam.
– Adj’ isten, neked is! Már azt hittem, nem is jössz! No, akkor mindjárt megmutatom a munkádat, csak még előbb megebédelek. Te meg addig menj közelebb a tűzhöz, szárítkozz meg!
Bozsó gazda és a felesége jóízűen ettek, de biz’ nekem egy morzsát sem kínáltak. Ott ültem a jó meleg tűznél éppen velük szemben, és csak nyeltem. Soha nem akart elfogyni az a leves a tányérjukról. A kakukkos mutatója ólomlábakon járt, minden egyes perc egy egész órának tűnt. A gazda nagy sokára megtörülgette veres bajuszát és felém fordult.
– Mondd fiam, mi a neved?
– Pribék István vagyok!
– Akkor druszák vagyunk, mert én meg Bozsó István vagyok! Menjünk ki, mert bizony sok a dolog.
Bozsó uram kivitt a tehenekhez az istállóba, elmondta a teendőeimet, a munkaidőm az esti fejésig szólt. Nagyon nehezen telt az idő, éhes is voltam, fáztam is. Szenvedésem odáig fajult, hogy gyalázatos dologra vetemedtem. Bár tisztában voltam vele, hogy bűn elvenni a másét még is az éhség diktált. Az egyik tehénhez odamentem és tele fejtem a kulacsomat friss meleg tejjel. A gőzölgő tej csiklandozta minden érzékszervemet. Ahogy gurult lefelé a torkomon, olyan melegség öntötte el az egész testemet, amit már nagyon régen nem éreztem! Mindjárt erőre kaptam, csak úgy égett kezeim közt a dolog! Letelt az első napi szolgalat, és a gazda fizetségül adott három liter tejet, kevéske avas szalonnát, meg egy véka lisztet. Ej, dehogy mertem én a szemébe nézni, pedig az nem is sejtette, hogy én megkárosítottam már az első napon.
– Aztán István, reggel hat órára itt legyél ám, mert máskülönben már nem kell jönnöd többet! Hát elindultam. A sötétséget megvilágította a hó, körülöttem csak a csupasz fák ijesztgettek, de nem is ez volt az én bajom! A tej, a liszt és az a kis darab szalonna mázsás súlyként nehezedett rám. Ej, ne törd a fejed István, holnap majd cserébe többet dolgozol! Ilyen és hasonló gondolatokkal próbáltam tisztázni magam, több-kevesebb sikerrel. Addig-addig, hogy észre sem vettem, hogy hazaértem. Én, a nagyfiú, beléptem a házunk ajtaján, és vittem a fizetségemet haza a családnak. Anyám megörült, és mindjárt mérte a tejet magának és a testvéreimnek. Nekem azt mondta, hogy a Bozsóné gazdasszony biztosan jól tartott, ezért nekem most nem ad vacsorát. Gyorsan ágyba is parancsolt, nehogy a végén megéhezzek.
Pedig olyan éhes voltam, ha lett volna csizmám, még annak a szárát is megrágtam volna! Nem volt mit tenni, lefeküdtem. Kínzott az éhség, de legjobban a bűntudat, hogy tolvaj lettem. Nagy elkeseredésemben elsírtam magam. Nem akartam én azt úgy, hogy anyám meghallja, de csak úgy sikerült. Elmondtam anyámnak, hogy milyen szörnyű dolgot tettem, de ő értetlenül nézett rám.
– Ennyi az egész dolog? – kérdezte csodálkozva.
– Ennyi anyám! – válaszoltam szomorúan.

Nem szólt az tovább semmit! Se nem szidott, se nem vigasztalt. Hajnal három órakor útnak indított. Nyakamba akasztotta az üres tarisznyát, kezembe nyomta a gazda tejeskannáját és meghagyta, hogy haza ne merjek menni, ha a kulacsomat nem viszem tele tejjel. Azt szajkózta, hogy az bizony dukál nekünk, mert végtére is az ő fia vigyázza a teheneket. Jómagam ezt nem így láttam.
Folyton azon járt az eszem, hogy nem jól van ez így, mert nem járja, hogy ismét meg lopjam a gazdát, mert igaz, hogy én bánok mostantól a tehenekkel, de csak az ő tulajdona a tehén is, meg a tej is! Tépelődtem magamban erősen, de anyám hatalma nagyon erős volt felettem.
A gazda már lámpással várt odakint. Rám ripakodott, hogy ne higgyem azt, hogy egész nap csak az istállóban van dolog. Meghagyta nekem, hogy tűzifát vigyek be, mert Bozsóné igen fázós, amióta viselős.
– István, nekem most fontos elintéznivalóm van, majd az esti fejésre jövök meg! Addig tarts rendet a portán, és ne legyen semmi hiba! – mondta, és rövidesen el is ment a dolgára.
– Elláttam az összes jószágot, nekikezdtem betermelni a fát.
A tüzet megraktam, hát rajtam ne múljon, hogy megfázzon ilyen áldott állapotban, megaztán megfogadtam, hogy a tegnapi dolog miatt vezeklek!
– Ejnye, gyermekem, csurom víz a lábad, mégis mi ez rajtad?
– Ez kérem, lábbeli alkalmatosság!
– Hát ez minden csak nem az! No, hamar szedd le magadról!
– Lefejtettem a lábamról a kapcarongyokat, Bozsóné ijedtében felsikított, de még hajszál híján én is, mert igen rossz állapotban volt a lábam.
A néni a kályha tetején melegedő vizet lavórba öntötte.
– Legalább egy órán át volt a lábam a vízben, azután Bozsó néni meleg gyapjút húzott rá.
– Ide hallgass, Istvánka! Jól jegyezd meg, amit most mondok neked, mert így kell tenned! Adok neked egy régi csizmát, még szegény édesapámé volt. Nagy lesz rád, de a semmitől jobb lesz.
Ha az uram megkérdezi, hogy honnan van, te azt válaszold, hogy Bozsóné adta fizetségül, de minden nap dolgoznod kell érte!
– Megígértem neki, hogy úgy lesz, ahogyan szeretné. Ő meg, mindjárt hozott egy nagy karéj zsíros kenyeret. Istenem, hogy milyen régen nem láttam ilyet. A gyomrom összeszorult, a torkomat valami különös érzés fojtogatta. Bűntudat volt az a javából!
– Gyermekem, mi a baj? – kérdezte csilingelő hangján. Mindent elmondtam, úgy, ahogyan volt.
– Láttam a csalódást, hiszen az arcára volt írva. Mégis, hamar elsimult a homlokáról a ránc. Szelíd lett, mint a nyári folyó medre. Sajnálkozott rajtam, és előadtam, hogy még este sem vacsoráztam.
– Anyám azt gondolta, hogy itt ettem, és nem számolt aznap este velem. Ráadásul elmondtam, a tegnapi tettemet, és parancsba adta, hogy minden nap vigyem tele a kulacsomat tejjel, különben haza se menjek, de úgy hogy kegyedék ne tudják meg.
– Vidd minden nap a tejet, de ne szólj felőle, hogy tudok róla! Most egyél, és végezd a dolgod, mert az uram, ha észreveszi, hogy nem teljesíted a rád bízott feladatokat, kiadja az utadat.
– Bozsó néni egy angyal. Megettem a kenyeret és kimentem dolgozni. Úgy dolgoztatott az a zsíros kenyér, mint a vaskályhát a száraz tűzifa! Akkora parazsat rakott belém, hogy az összes fát a helyére pakoltam. Fejésre megjött a gazda is. Tejet, tojást, szalonnát kaptam fizetségül. Már éppen indultam volna, amikor megállított.
– Ej, István, de szép csizmába jár a lábad! Rá is kezdtem a begyakorolt mantrát.
– Bozsó néni adta, a mai munkámért, és azt mondta, hogy keményen meg kell dolgoznom érte minden nap, de még sem nézheti el, hogy mesztélláb járjak a hóban.
– Nofene! Aztán becsülettel szolgáld meg, mert nem akárki hordta előtted!
– Igen is Bozsó bácsi!
– Na, most menj utadra, mert öreg este lesz, mire haza érsz. Reggel meg gyere időben! Hazafelé nagyon jó érzés fogott el az új csizmámban menetelve. Cirógatta lelkem minden szegletét Bozsó néni kedvesége. Bizony, ha az én édesanyám is ilyen lenne, levenném neki az ég boltjáról még a csillagokat is!
Telt az idő, a havat felváltotta a zöldellő rét. Bármerre fordítottam a fejemet, mindenütt bókoltak a szebbnél szebb tavaszi virágok, mintha a szépségével, és illatával mind engem akart volna vigasztalni. El is határoztam, hogy szedek belőle két csokorra valót: egyet Bozsó néninek, hazafelé menet, pedig anyámnak.
A gazdaasszony nagyon megörült a virágoknak, azt mondta, hogy ő bizony még senkitől nem kapott ilyen szép virágcsokrot. Hát nem azért, hogy én szedtem, de tényleg gyönyörű volt. Gyorsan letelt a napi szolgálat, enni is kaptam mindig. A gazda ideadta a fizetséget, minden nap egy kicsivel többet. Úgy éreztem, hogy Bozsó bácsi kezdte megbecsülni a munkámat. Amin nem igen csodálkoztam, hiszen erőn felül teljesítettem nap, mint nap.
A réten kiválasztottam a legszebben nyíló virágokat, hogy édesanyámnak csodaszép csokrot szedjek, mert hátha mosolygóssá válik tőle.
Szívem minden szeretetével nyitottam be házunk ajtaján, kitártam a karomat ölelésre, de anyám jeges tekintete megfagyasztott. Nyújtottam a virágokat, de azok már nem tűntek olyan szépnek, mint odakint a réten. Annyira nehezek voltak, hogy ki hullott mind a kezemből. Anyám ügyet sem vetett az ölelő karomra, sem a virágokra, miket még azelőtt táncoló tündéreknek láttam, most pedig a földön szanaszét hever mind. Hiába adták életüket, nem tudtak csodát tenni! Anyám csak a fizetséget nézegette és sehogyan sem tetszett neki.
– Ez a Bozsó gazda igen szűkmarkú! Mit gondol, hogy ennyi fizetséget ide mer küldeni? Vagy talán nem jól végzed a dolgodat?
– Édesanyám, higgye el, hogy én mindent megteszek!
– Azt nem úgy látom, édes fiam! Maholnap tízéves vagy, és mégsem értesz semmihez!
Az igaztalan vádak miatt elsírtam magamat, mert én igenis megtettem minden tőlem telhetőt. Nagyon rosszul esett, hogy anyám ezt nem így látta!
– Fejezd be a bőgést! Egy férfi ne itassa az egereket! Hétvégén jön Sári testvérem látogatóba. Hozzál szépen a te gazdádéktól egy szép nagy kakast, mert mégsem maradhatok előtte szégyenben!
– Ezt nem értem, anyám. – szipogtam értetlenül.
– Mit nem értesz? Vágd a hónyad alá, aztán hozzad! Biztosan tudod a pénzesláda helyét is! Ne legyél rest kivenni belőle, úgyis annyi van nekik, hogy számát sem tudják!
– Azt már nem! Nem fogom soha többé meglopni őket! – ekkor csattantak a pofonok, de akkorák, hogy még az orrom vére is eleredt. Reggel betegnek tetettem magamat, és ez így ment napokig. Anyám már igen rossz szemmel nézett rám, mert bizonyos, hogy rájött a csalásra. Délelőtt tízórára járhatott az idő, amikor kocsi állt meg az udvarunkban. Bozsó bácsi volt az.
– Adj’ isten, Pribékné kedves!
– Adj’ isten, magának is! Mi járatban Bozsó uram?
– Csak abban volna járatom, hogy megkérdezem, István hol marad negyedik napja?
– Jaj, ne is mondjon semmit! Olyan beteg az én dolgos fiam, hogy már napok óta nem merek elaludni, ott virrasztok a kisbetegem ágya mellett. Ugye se orvosra, se gyógyszerre nincs pénz! De miből is volna?
Anyám nagy mestere volt a nagyot mondásnak! Nem, hogy nem virrasztott mellettem, de jóformán felém sem nézett. Ezek után, hogy mit beszéltek, azt nem tudom, egy bizonyos, hogy délután, orvos is volt meg gyógyszer is. Azt mondta az öreg orvos, hogy ennek a gyereknek semmi baja, talán mégis csak annyi, hogy egy kicsit kimerült. Adott valami pirulát, de azt mindig eldugtam, mert eszem ágában sem volt bevenni! Úgy esett a dolog, hogy mennem kellett dolgozni, anyám nem tűrt tovább ellentmondást. Nem is a munkát bántam én, hanem inkább a kakas bolygatott engemet. Most mitévő legyek? Inkább elmegyek világgá, akármerre legyen is az, de tolvaj akkor sem leszek többet! Két napot kóboroltam, mire beértem egy kis tanyasi házhoz. Nem is hittem, hogy itt emberre találok, annyira eldugott helyen állt. Gondoltam, szerencsét próbálok, hátha befogadnak cselédnek, vagy amolyan mindenesnek. Takaros ház és udvar volt. A fehérre meszelt, muskátlis tornácon nagy szürke macska lustán ásítozott, de a puli annál fürgébb volt, mindjárt a nadrágszáramba kapott. Éktelenül sikítoztam, mint egy kisleányka, kinek a haját húzzák. Szégyen ide vagy oda, segítségért kiabáltam. Szaladt is kifelé a gazdaasszony, hamar megmentett a puli haragjától. A nagy ijedség után, elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, azt is, hogy jutottam el idáig, mindent úgy, ahogy volt. Sziráki Pálné Marika néni is elbeszélte, hogy egyedül él. A férje odaveszett a háborúba, és bizony jól jönne neki a segítség. Hasonló korú lánya tavalyelőtt télen az angyalokhoz költözött, tüdőgyulladás végzett vele. Mind a ketten sírva fakadtunk, ki- ki a maga bajáért.
Azóta eltelt három esztendő. Többé már nem Sziráki néni volt ő nekem! Édesanya volt, méghozzá a legjobb! Mindent megteszünk egymásért. Engedte, hogy gyerek legyek. Ami a legfontosabb volt számomra az, hogy nem kényszerített lopásra! Mindig ilyen anyára vágytam! Bár az enyém is ilyen lett volna hozzám. Soha nem fordítottam volna az otthonomnak hátat. A családtagjaim közül nem keresett engem senki, de én gyakran eljárok a régi otthonomhoz, titkon meglesem, hogy vannak az enyémek. Testvéreim megerősödtek, anyám férjhez ment egy kereskedőhöz. Egyszer találkoztam vele a faluban a piacon, megszólítottam, de ő úgy tett, mintha se nem hallana, se nem látna. Nekem a szívem megremegett, kivert a víz is, de ő tovább ment! Pont úgy voltam, mint amikor a virágok ki hullottak a kezeim közül. Mégsem tudom, és nem is akarom elfelejteni őt, mert mégis csak ő adott nekem életet. Régen szerethetett is engem, mikor még apám élt, amikor nem volt olyan nagy a szegénység. Talán akkor változott kővé a szíve, amikor apám halálhírét hozták. Nem is olyan régen ők voltak a családom, most is azok, de én döntöttem úgy, hogy nem élhetek bűnben. Minden este azzal a tudattal feküdtem le, hogy holnap lopnom kell, mert különben anyám dühös lesz. Tudtam, hogy nem jó dolog lopni. Két választás állt előttem: a bűn vagy a becsület. Az én utam a becsület!
Néha, amikor az ember nagyon elkeseredik, és úgy érzi, hogy nincs kiút, akkor váratlanul egy angyal a segítségünkre siet. Az én angyalom Szirákiné édesanyám. Nincs neki cifra palotája, még csak ünnepi selyem kendője sem.
Tisztessége van, szerető szíve, és van neki egy becsületes fia, jómagam!