Radácsi Éva: A harmadik parancsolat

Máriát nagyon zavarta a falusiak bumfordisága.
– Az Úristen doktorral szeretnénk beszélni!
– Itthon van az Úristen doktor Úr?- kérdezték hetente többször.
Rendben, hogy nehezen tudják kiejteni ez a német hangzású nevet, de akkor is! Mindennek van határa! Orachstein olyan nehéz ezt megjegyezni? Mit úristeneznek? Szegény Jenő! Ő mondta, hogy hagyja ezeket a faragatlan bugrisokat, akik még a nevüket sem tudják megjegyezni! De az ura ment, szó nélkül, ugrott azonnal, ha hívták. Akkor is, mikor már nem lehetett. A legutóbbi tífuszjárvány után egy egész libacsaládot kaptak a hálás betegektől. Senki sem halt meg a faluban. Aztán jöttek a rendelkezések, és a férje már nem praktizálhatott. El kellett adniuk a rendelőt, a műszereket, a rádiót, még a biciklit sem tarthatták meg. A betegek,- bár tudtak az új törvényekről, rendületlenül hívták az „Úristen” doktort. És Jenő ment gondolkodás nélkül.
– Marikám, a nem létező praxisomat már úgysem vehetik el!- mondta keserűen, és fogta a törvénytelenül megtartott orvosi táskáját benne a sztetoszkóppal, spatulákkal és néhány doboz létfontosságú gyógyszerrel és ment segíteni éjjel, nappal, szombaton is. Mentett szülő nőt, gutaütött kocsist, szögbe lépett sihedert, ellő tehenet. Az élet volt a legfontosabb számára. Klára a lányuk csak nevetett apja ragadványnevén, és mikor felvetődött, hogy el kellene költözniük Amerikába Jenő évfolyamtársához, vagy Palesztinába Mari öccséékhez, a lány mindig legyintett.
– Ugyan édesapám, hol találsz még egy olyan helyet, ahol Te vagy maga az Úristen? Nem megyünk innen sehová! – jelentette ki kategorikusan és megrázta dús vörös, göndör haját. Gyönyörű haja volt a gyereknek. Olyan, mint a nagyanyáé. A nagyanyjáé, aki soha nem tanult meg magyarul, jiddisül beszélt, de az egész falu a tenyeréből evett. Állítólag maga Kossuth Lajos is megsimogatta a híres vörös hajzuhatagot, mikor itt járt a dédapánál a szabadságharc pénzügyeiről tárgyalni.
Klára akkor is csak rázott egyet a fürtjein, mikor megtudta, hogy nem mehet többet iskolába.
– Hál’ istennek!- mondta, de a szeme furcsán csillogott.
Azontúl a szembe szomszédék lánya, Margó hozta neki a tananyagot,néhány tanár leckét küldött neki, ám miután egy szépen megírt biológia kiselőadáson kiderült, hogy Klári írta, és a tanárnőt számon kérték emiatt, nos azután nem kapott külön személyre szóló feladatot a Klári, de Margó jegyzeteit minden nap elolvasta, és minden délután sötétedésig pusmogtak a padlásfeljárón. Kémiáról, történelemről vagy a fiúkról? Ki tudja?
Esős, kora nyári napon kellett az összes környékbeli faluból a várdai gettóba vonulniuk. Mire a doktorék utcájába értek, mér több száz ember vonult sápadtan, szótlanul, batyukat, szíjjal összekötözött bőröndöket cipelve. Mariék házával szemben, két nyárfa között a kocsibeállón egy férfi nézte a vonuló embereket, hóna alatt demizsonnal:
– Drága jó csendőr urak! Tiszteljenek mán meg! Kóstolják meg a pálinkámat! Ne sértsenek, meg! Csak egy kortyocskát! – hangzott Tivadar invitálása, és míg a csendőrök körbeállták a pálinkát osztó férfit, a felesége egy rántással behúzta Klárit az udvarukba.
Klára kábultan bámult Kocsisnéra.
– Egyelőre nálunk leszel, aztán majd meglátjuk! – mondta ellentmondást nem tűrően az asszony és Klári – bár nem értette, miért nem maradhatott a szüleivel – követte az utasításait.
– Az utcára nem mehetsz ki, az ablakon se nézelődj, elég nagy az udvar, ellesztek Margittal, ha bármire szükséged lenne, itt vagyunk!
Jenőt és Marit a tömeg a vagon hátsó falához nyomta. Szerencséjük volt, mert így a falhoz tudtak támaszkodni – leülni nem lett volna hely – és a deszkák közötti résen levegőhöz jutottak. A tömeg egy nagy élő, jajgató ősállatként, egy külön életet élő masszaként viselkedett. Az öregek halk imája, az asszonyok jajgatása, a gyerekek sírása egy elviselhetetlen hangzavarként állt össze. Jenő átölelte az asszonyát: – Bármit kibírunk fiam, az a lényeg, hogy a gyerek biztonságban van!
Órák óta ment velük a vonat. Egyszer csak egy fiatal férfi furakodott melléjük: – Doktor Úr! Jöjjön kérem, a feleségemnek elfolyt a magzatvize!
Jenő – aki a nadrágra hátsó korcába szorította az orvosi táskáját, így a nadrág amiből kifogyott nem csúszott le róla, a táska pedig biztonságban volt – lassan , ahogy a tömeg engedte megindult a szülő nő felé.
Egy idő múlva megállt a vonat. Résnyire húzták az ajtót, és a Doktor, hogy segítséget kérjen a kísérőiktől – magyarok voltak, hallotta őket beszélgetni – lekászálódott a vagonból. Két őr dohányzott a vagon mögötti csatlásnál, az egyik, mikor meglátta a feléje tartó alakot, lassan felemelte a fegyverét és szó nélkül beleeresztett egy sorozatot Orachstein Jenőbe.
Mari hallotta a lövéseket, és érezte, ahogy élete párjából elszállt az élet. Mert megint segíteni akart! Az ő ura, férje, támasza, mindene! A finom illatos bőre! Itt rohad meg a tótok árokpartján! Istenem! Miért büntetsz? Aztán rájött. A harmadik parancsolat. Az úr nevét hiába szádra ne vedd! Hányszor nevettek a betegek „Úristenezésén”! Ezért kapta. A vonat elindult, és Orachstein Jenőné született Klein Mária szívébe véste a tájat, már amit látott belőle a néhány milliméternyi résen át, és az égre írta hogy „Itt nyugszik Orachstein Jenő és felesége Klein Mária” Valaki a tömegből elkezdte a kadisht énekelni. Jenőnek szólt, és bár még lélegzett, a párja is ott halt..
Mária nem tudta, hogy élte túl. Szeretett volna a párja után menni, de nem sikerült neki. Már a vagonban, mikor egy darab rongyként gubbasztott a falhoz szorítva, vizet hoztak neki, megitatták. Az újdonsült apa cigarettát és csokoládét dugott a zsebébe. Megérkezetek, kiterelték őket, mint az állatokat. Lenyírták a hajukat. Gondolatban hálát adott a sorsnak, hogy nincs itt a lánya, így nem nyúlnak a gyönyörű hajához. Klári. Igen, utólag megállapította, hogy így élte túl. A lánya várja.
Egy szürke téli napon eltűntek az őrök. Fehér egyenruhás ápolónők jelentek meg, rendes ételt kaptak, többször megvizsgálták őket. Jöttek az olaszokért, gyors , dallamos beszédük rég nyarakat idézett föl Máriában, és fájt belegondolni. Jöttek a görögökért, a csehekért, jöttek mindenkiért, csak értük nem jött senki.
– Nem kellünk a magyaroknak! – mondta gúnyosan egy csontsovány férfi. Aztán az orvosi rendelőben meglátott egy ijesztően sovány nőt. Percekig tartott, mire rájött, hogy magát látja a tükörben.
Hogy, hogy jutott haza maga sem értette. Ment a többiekkel. Ha adtak enni , evett, ha a többi lefeküdt aludni, ő is úgy tett. Egy borús tavaszi napon hazaért.
Klára decemberben mert először átmenni az út túloldalán álló házukba. Kellett néhány meleg ruha. a zsidókat már régen elvitték, a falu tudta, hogy a doktor úr lánya Kocsiséknál bujkál. Ezért is nem mentek be a házba. Csak a Klári járt át, azután már naponta. December 24 –én a család együtt ment az éjféli misére. Margó hívta Klárit, de az nem akart menni.
– Hazamegyek, játszom egy kicsit a cicával, és befejezem azt a könyvet, amit a múlt héten kezdtem el! mondta a lány és átment az üresen álló házba. Vaksötétben indult vissza, mikor egy, az utcán a dolgát végző orosz katonába ütközött. – Gyévocska! – szólt az orosz. – Krasszívaja gyévacska!- kiáltott rá, és még előkerült három társa. – Igyiszudá, gyévacska!- a négy katona körbevette a lányt.
Kocsis Tivadar rosszat sejtett, mikor katonák sötét sziluettjét látta a kapujuk előtt. A bátyját is az oroszok terelték el egy hete,a szökött hadifoglyok helyett, azóta semmit sem tud felőle. Újabb és újabb csapatok érkeznek a faluba és visznek mindent. Ezek részegek, és egy ájult alakot nyújt felé az egyik: – Gyélajtye jej stonyíbuty!- nyújtotta át az ájult lányt. Klára nem tért többé magához. Karácsony másnapján meghalt. A katolikus pap nem temette el, hiába kérlelte Tivadar. Bementek hát a zsidó temetőbe, kapartak a fagyott földbe egy kis sírt, és oda temették a csodaszép hajú lányt. Margó elénekelte a „Löho dájdit”- ez volt Klári kedvenc dala, ezt énekelte esténként, és erre emlékezett is nagyjából.
Orachsteinné egy Kisvárdai nővel jött haza. A vasútállomáson elváltak sok szerencsét kívántak egymásnak és ki-ki a saját otthona felé indult. Mária nyugodtan, méltóságteljesen lépkedett. Készítette a lelkét a lányával való találkozásra.
Kocsisné sírva ölelte át, mikor meglátta a kapuban. Betuszkolta a saját házukba, és megállíthatatlanul zokogott. Mari nem értette, miért sír a szomszédasszony. Hiszen hazatért – legalább Ő. Hallotta amit mondtak, furcsán kopogtak a szavak… Nem! Az nem lehet! Ő ezért jött haza! A lánya várja!
Ordítva kirohant és rohant, rohant, rohant, míg a falu szélén össze nem esett.
Három népművelő érkezett ’49 tavaszán a debreceni agitprop osztályról. Egy testes szőkített hajú nő a tanácsházára ült be, és akkurátusan kevergette a feketét, amit Mari főzött neki.
– Aztán maradt –e tanító a faluban? – kérdezte az asszony.
– Marika ugyan nem tanító, de franciául és németül is kitűnően beszél!- mondta Szabóné a könyvelő- Most mindenesként dolgozik nálunk, itt a faluban.
Az agitártor szeme felcsillant!
– Taníthatna, kedves orosz nyelvet! Könnyen megtanulná! Sokat tehetne ezzel a dolgozó népért!
Mari arca elsötétült. Oroszt? Az oroszok vették el tőle az élete értelmét! Meggyalázták az egyetlen kincsét!
Hárman szedték le Máriát a termetes asszonyról, akin már nem lehetett segíteni. A herendi csészét lenyomta a torkán, attól fulladt meg.
A nagykállói elmegyógyintézet kertjében mindenki ismerte az asszonyt, aki naphosszat sétált a kertben, és a harmadik parancsolatot emlegette. Néha megpróbáltak vele beszédbe elegyedni, de már nem volt rendszer a szavaiban.