– Szió. – integet be az ajtómon. Először nem akarok felé fordulni, mert eléggé lefoglal az új cuccaim kipróbálása, és amúgy sem lenne jó, ha így meglátna. De csak nem adja fel. Bentebb jön.
– Mit csinálsz? – ignorálom a kérdést. – Na! Figyelj rám! Hallod? – attól félek, ha sokáig nem válaszolok, akkor sem hagy békén. Hát jó. Ha ennyire akarja, nincs mit tenni. Engem ne hibáztasson senki! Csak áldozat vagyok!
– Szörnyű vagy. – jelentem ki a tényt. – Mit akarsz?
Boldogan elmosolyodik – bár én látok benne egy kis szadista árnyalatot –, hogy már figyelek rá.
– Mit csinálsz? – kérdezi újból, erre csak felé fordítom a fejem. Arcom bal oldalán csillámos pillangók és egy félkész virág. A másik felén a pillangók szárnya törött, a virág fonnyadt.
Mivel baloldalról közelít meg, szerencsére ezt nem látja, talán a tükörből, de arra nem néz.
– Úúú… Ez nagyon szép! Te csináltad?
– Hát persze, mivel nem látsz itt mást… – motyogom szarkasztikusan, de őt egyáltalán nem érdekli.
– Lehet nekem is? – kérdezi nagyon aranyosan. Engem viszont nem tud meghatni vele! Sokan nem örülnének, ha most kitetoválnám.
Hah… még mindig ki nem állhatom, de mint mondtam én csak áldozat vagyok, a történtek elszenvedője! Túl cuki, nem tudok mit csinálni ellene.
– Legyen – adom be a derekam, de, hogy nemtetszésem kifejezzem, szigorúan összevonom a szemöldököm.
– Szupi! Te vagy a legjobb! – ugrál boldogan, majdnem felborítva a ragasztómat.
– De én választok neked mintát! – közlöm vele, és leültetem magam mellé.
Meg kell várnia, hogy befejezzem a sajátomat. Gyorsan felkenek egy kis ragasztót a kijelölt helyre, majd az ecsetek és színek váltogatásával felviszem a csillámot, hogy teljes legyen a virág. Aztán leveszem a polcról a púderes pamacsom, hogy leseperjem a nem odaragadt port.
Ő közben folyamatosan beszélget. Elmeséli, milyen volt a napja, meg mindent, ami eszébe jut. Mintha ez engem érdekelne, de nem szólok közbe, annyira bunkó még én sem vagyok, hogy őt megbántsam.
Ahogy ezzel végzek, teljes testtel felé fordulok, így meglátja az arcom másik oldalát is. Kicsit félek a reakciójától. Más már biztos rögtön vinne a pszichológushoz, de ő csak, mint műalkotás szemléli munkámat. Félénken, nagyon finoman megsimítja a pillangók szárnyait, és csak mosolyog. Végül ennyit szól:
– Ez gyönyörű.
– Na, várd ki a tiédet! Le fog esni az állad – töröm meg a hangulatot. Nem fekszik nekem ez a túlzott érzelgősség.
Kiválogatom, amikre szükségem lesz: egy toll, két ecset, lila és kék csillám, meg persze a ragasztó. Megtörlöm az arcát, hogy biztos rajta maradjon a tetkó. A tollal halványan apró pöttyöket vázolok fel orrára és a pofijára, majd a ragasztó, aztán némelyikre kék, másikra lila csillámokat teszek.
Most nem hagyom megszólalni, még szerencse, hogy az előbb már kibeszélte magát. Kezdő létemre elég gyorsan dolgozom.
Könnyen megvan az arca, csak egyszer rontottam el, de simán javítottam. Áttérek az alkarjára, ott is ugyanezt megcsinálom.
Én nem beszélek, de kivételesen neki sem áll szándékában. Jól elvan az új szeplői bámulásával.
Csak azután, hogy befejeztem az egészet, nézek fel a szemébe.
– Hogy tetszik? – kérdem letéve az ecseteket. Erre feláll, és az egész alakos tükrömhöz sétál. Amíg magát nézegeti, én elkezdem letakarítani az asztalt, meg amiket használtam.
Egyszer csak két ölelő kart érzek meg a nyakam körül.
– Fantasztikus! Imádom! – örömködik miután elengedett.
– Örülök neki, mert ez most jó pár napig rajtad marad. Fülig érő mosollyal bólogat, és kiugrál a szobámból.

Category: Ifjúsági
Cimkék: