Szömörce egy kis falu, mely távol esett a városoktól. Kevés ember lakott itt, egész elhagyatott volt. Nem mondható különlegesnek a szömörcei táj, de azoknak, akik nem tudnak hová menni, és muszáj itt maradniuk, ebben kell megtalálni a szépséget.
Így gondolta ezt Jázmin is, aki a szömörcei árvaházban cseperedett fel. Már 16 éves volt, s kedvenc búvóhelye az árvaház mögötti tiszafa volt. Szeretett előtte, a fűben üldögélni ez a soványka, szőke hajú kislány. A tiszafa, és a mögötte elterülő tarló látványa azt az érzetet keltette benne, mintha nem is az árvaházban volna.
Ide menekült most is, nem tudott máshova, máshoz menni. Az őszi napsugarak felmelegítették a bőrét, mintha egy forró, anyai ölelés fogta volna körül. Azonban nem sokáig élvezhette ezt a pillanatot, az ablakból ordibálás hallatszott:
– Júda! Mars befelé! Már megint mit csinálsz az előtt a nyavalyás fa előtt?
Ezt meghallva gyorsan felállt a földről, és elindult a ház felé Jázmin, aki kénytelen volt a Júda csúfnévre hallgatni, amit Szúróné, a nevelőnő adott neki évekkel ezelőtt. Kiskorában ugyanis sokszor elárulta a többi gyerek csínytettét, azt remélve, hogy majd kevesebb büntetést kap. Persze ez a reménysége sosem valósult meg, sőt Júda mindig keservesebb büntetéseket kapott.
Mikor bement a házba, orrát megcsapta a fülledt, penészes levegő bűze. Az ebédlő felé vette az irányt, de a folyosón Szúróné megragadta karját – mely olyan vékonyka volt, mint egy veréb lába- s elkezdte erővel rángatni a lányt.
– Hányszor mondtam már, hogy ne te legyél mindig a hiányzó, létszámellenőrzéskor! Ma nem kapsz vacsorát! Eriggy, csináld meg a gyógyteám!
Júda nem mert ellenszegülni, bement a konyhába, s elkezdte forralni a vizet. Minden este neki kellett megcsinálni a teát, mely rendszerint orbáncfűből volt. Szúróné rosszul aludt esténként, s gyógyulását ettől a gyógynövénytől várta, melyet Júdának kellett begyűjteni az előkertből. Ma azonban nem hozott be a növényből, túl sokáig időzött a tiszafa előtt. Visszament az ebédlőbe, odaállt Szúróné elé, s így szólt:
– Bocsánat, de elfogyott a teafű, nem tudom elkészíteni a teát.
– Akkor menj be a szobámba, és várj meg ott! – rivallt rá Szúróné.
Minden este, miután elkortyolta teáját Szúróné, Júdát nem engedte nyugovóra térni, berángatta a szobájába, és ott, kedve szerint bántotta a lányt. Esti programja része volt Jázmin kínzása. Volt, hogy levetette vele a zokniját, és csupasz talpát hólyagosra verte fa pálcájával. Előfordult az is, hogy addig ütötte a lány száját az árulkodásért, míg az föl nem repedt, s a vére végig nem folyt az állán, vörösre beszínezve rongyos ruhája nyakát.
Ez a törékeny lány ott várakozott, a sok szörnyűség helyszínén, Szúróné szobájában. Sötét volt benn, az íróasztalon alig volt valami. Az ágy tükörsimára volt vetve, s a könyvespolcon ott volt az a bőr öv, mellyel Júda hátát tegnap este sebesre verte a nevelőnő, amiért nem törölte le cipőjéről a sarat a bejárat előtt.
A szobaajtót nyitva hagyta, s a folyosóról lehetett hallani Szúróné jellegzetes lépteit. A lányt ekkor elfogta a félelem. Arca sápadttá vált, kezei kihűltek.
-Mi az, hogy elfogyott? Kinek a dolga lett volna szedni az orbáncfűből? – kérdezte ingerülten az asszonyság mihelyt belépett a szobába.
-Az enyém. – szólt reszkető hangon a gyermek.
Többet nem kérdezett a nevelőnő. Júda sejtette, hogy mi következik. Szúróné elővette íróasztala titkos fiókjából a varrókészletet, és kivette belőle a tűket. Megragadta Júda aprócska kezét, és egyesével mindegyik körme alá döfött egyet a tűvel. A gyerek egész testéből remegett, sikítani akart, de tudta, hogy akkor csak még jobban bántaná az asszonyság.
-Jaj, ne sajnáltasd már magad! Ez mind a te hibád! Most pedig kivonszolod magad az előkertbe, és behozol egy csésze teához elegendő gyógyfüvet. – utasította Szúróné.
Ezután elindult Júda az ajtó felé. Jól lehetett követni az útját, mert vékony ujjaiból a vércseppek a padlóra hulltak. Végig ment a folyosón, és kiment az épületből. Odakinn szürkület volt már.
Először oda ment Júda, ahova mindig, mikor nagy bánata van. A tiszafához. Leült a hideg, nedves fűre, ujjai sajogtak. Nem tudott mit csinálni, csak sírt. Mikor már kissé megnyugodott megtörölte szemeit, de hófehér arcbőrét befogta az ujjaiból csöpögő vér. Végül erőt vett magán, fölkelt a földről, és az előkert felé indult. Leszedte a teához szükséges mennyiségű orbáncfű leveleket, s mielőtt visszament volna az épületbe, odament megint a tiszafához. Levett róla néhány levelet, és elrejtette a nadrágja zsebébe. Tudta, hogy ez a növény mérgező, hiszen kiskorában egyszer összegyűjtötte piros terméseit, és azzal játszott. Mikor észrevette Szúróné hogy mivel játszik a kis Júda, menten leteremtette, hogy a tiszafa minden része mérgező, és nem játéknak való.
Már teljesen beesteledett, mikor bement az épületbe. Odabent is sötét volt, a villanyokat leoltotta Szúróné. A többi gyerek már mind aludhatott ekkor.
Lábujjhegyen bement a konyhába, és forralt egy kancsó vizet a teához. Szúróné bögréjét elővette a konyhaszekrényből, de ezúttal a tiszafa leveleket is beletette a csészébe, nemcsak az orbáncfű leveleket. Egy tálcára tette a teát, és végig ment a Szúróné szobájába vezető folyosón. Bement a szobába, és lerakta az asszonyság íróasztalára a tálcát. Kissé tartott tőle, hogy a teának más lett az íze, de Szúróné észre sem vette. Miután elkortyolta a teát a nevelőnő, elzavarta Júdát aludni.
Néhány perccel később észrevette Szúróné, hogy kapkod a levegő után, és a mellkasát egy eddig ismeretlen, szorító érzés fogja el. Feje szédülni kezdett, fülében hangos zúgást hallott. Nem tudta, hogy mi történik vele; izmaiban remegést érzett. Próbált az íróasztalába kapaszkodva eljutni az ágyáig, de nem tudott, csak a bögréjét verte le az asztalról, ami azonnal apró szilánkokra tört szét. Ez volt az utolsó este, hogy Jázmint bántotta Szúróné.
Másnap reggel nem ébresztette senki sem a gyerekeket. A kisebbek berontottak a nevelőnő szobájába, és látták, amint az asszony fehér hullája a padlón hever, körülvéve a törött bögre szilánkjaival.