Száznál is több felhőt elemezhettem ki aznap a rét selyempázsitján heverészve. Végre beköszöntött a várva várt tavasz. A cseresznyefák szirmaikban pompázva álltak sorfalat minden kisutcán és elrejtett közben.
Ezekben a hónapokban töltöttem második félévemet a főiskolán, javában a szorgalmi időszakban. Jelenlegi helyzetem szerint nem tudtam haza járni hétvégenként, ugyanis muszáj voltam az iskolán belül vállalt plusz feladataimra, illetve kutatómunkámra összpontosítani. Természetesen igyekeztem kihozni a legjobbat a tanulásból is, igaz nem mondhatom el magamról, hogy valaha is túl nagy sikere lett volna. Lényegében mindig átlag képességű voltam és nem feltétlenül szántam a tanulásra több időt, mint amennyire feltétlen szükség volt.
Ez így történt most is. Úgy döntöttem szeretnék kikapcsolódni és megengedhetek magamnak egy kevés én időt. Télen rendszeresen gyújtottam füstölőt és végeztem el pár jóga feladatot, amiket véletlenszerűen találtam az interneten, viszont már a kollégium vén, szinte már omladozó ablakán utat törtek maguknak a napsugarak. Éreztem ahogy a fény szinte a lelkemet égeti, nem szerettem volna tovább várni. Kulcsaimért nyúltam és a repedt kollégiumlépcsőkön száguldottam le a belsőudvarig, majd onnan át a portán és ki az utcára.
Langyos szellő borzolta össze sötét, tépett frizurámat, szárnyakat varázsolva a kabátomból. Siető léptekkel kopogtam végig a macskaköves úton, el a DOM tiszteletet parancsoló falai előtt, a rám zordonan meredő szobrokat végig mérve. Már egy ideje restaurálás alá volt vonva az épület, viszont most gigászi méretű kapu résnyire nyitva voltak. A gyermeki kíváncsiságom sohse oldódhat ki belőlem, szóval közelebb lopakodva bepillantottam a résen.
Amit ott láttam elképesztő volt. Az épület belseje olyan helyeken is fel volt állványozva, amit eddig emberi szem sohase vett észre. Egyetlen hang se hallatszott, olyan volt az egész hatása, mintha egy végtelen pókhálórendszer legalján állnék és egy gigantikus pók várná, hogy belesétáljak a csapdájába. Porszemnek éreztem magam a hatalmas rendszer alatt, egyszerre véltem csodálatosnak és hátborzongatónak.
Ahogy ott álltam éreztem, hogy nem vagyok egyedül, majd lépéseket hallottam az egyik oltár rész felől. Úgy gondoltam jobb lesz, ha minél hamarabb felszívódok, nehogy bárki meggyanúsítson, hogy be szeretnék lépni egy lezárt munkaterületre. Gyorsan szedve a lépcsőfokokat lesiettem a térre, majd egy kisutcán áthaladva végül a Dunaparton lyukadtam ki. Az elém táruló kép, olyan volt, mint egy álomban. Az emberek gondtalanul sétáltak, kisgyerekek futkostak a szüleik körül, a természet pedig teljes zöldbe volt borulva.
Lassan szemlélődve lépkedtem egészen a vízpartig, annak is a kavicsos részére. Az igazat megvallva kiskorom óta rettegtem a víztől, féltem, hogy egyszer magával ragad és nem ereszt többé. Még is most a Duna kavicsai közt fel-fel áramló habos hullámok végtelen nyugalmat árasztottak. Nem féltem semmitől, sem a mélyen lapuló szörnyektől, se a habok közé veszett lelkektől. Jó pár gondolat folytatott szilaj vágtát az elmémben, pár pillanatnak tűnt, még is arra eszméltem fel, hogy megjelent előttem az Aranyhíd. Lágy, borzongató mosoly húzódott végig az arcomon, elgondolkoztam milyen lehetne végig sétálni rajta. Ekkor mellém lépett egy megtépázott külsejű vénember.
Lassan felemeltem a tekintetem, éreztem, hogy a szag, amit áraszt magából mardossa az orromat. Csak leguggolt mellém és némán a távolba mutatott. Bizonytalanul, de elnéztem abba az irányba. A lélegzetem elakadt, nem talált módot utat törni magának. Egy lény közeledett felénk. Emberi tulajdonságai a fő testtájak sejtetésénél elakadtak. Pislogni kezdtem, de a lény az Aranyhídon lépdelt folyamatosan felénk, bogárszerű lábain. Elhűlten, rettegve pillantottam a mellettem állóra, akitől ijedten hőköltem vissza, mikor megláttam félig rothadó cafatokból álló arcát. Semmit sem értettem.
- Babylon- súgta elhaló hangon a férfi, majd teljesen nyugodtnak tűnve elém sétált, a már közel járó lénnyel szembenézve.
Ahogy közelebb ért a bestia, láttam, hogy 3 feje, van egymás mellett lebegve. A középső egy őz koponyájához hasonlított, viszont az agancsok glória szerű ábrázattal magasodtak fölé, homlokán pedig molycsápokhoz hasonló arany képződmény díszelgett. A jobb oldali feje, mintha meg halt volna, szája tátva volt, szemei kifolyva, viszont a bal élt… sőt mi több, gonoszan vigyorgott rám dús, kócos haja alól. Az egész lény felett egy óriási angyali csodálatossággal bíró szem, hatalmas szempillákkal meredt felém, 3 kisebb, démoniassal keretezve. Szárnyai voltak, mintha valami hatalmas szitakötő lenne, amiről lábai is árulkodtak, viszont ami a legfurcsább volt benne, hogy a teste emberi csontváz jellegekkel bírt, mintha egy megcsonkított törzs csontvázát látnám magam előtt. A torz ábrázathoz egyetlen egy kéz tartozott, ami egyik pillanatról a másikra feketés váladékkal töltötte meg a körülöttünk lévő, végtelen teret.
Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog, viszont nem mertem megszólalni. A testem mozdulatlannak látszott, még is éreztem, hogy remegek. Feszülten figyeltem az eseményeket. A lény lassan mozdult, újra a kéz lebegett oldalra és most egy óriás méretű homokóra tűnt fel a semmiből, tetején egy mérleggel. A homokóra utolsó szemei lomhán peregtek az aljára, a mérleg pedig szépen lassan elmozdult. Súlyát sötét gomolygó füst adta, amiből borzalmas dolgok rajzolódtak ki. A férfi szerepelt rajta, ahogy paráználkodik, erőszakol, testileg és szellemileg bántalmaz embereket, bánatát pedig az alkoholba folytja. Minden pocikám megfeszült látva, ahogy a mérleg teljesen elmozdul a képsorok irányába. Ekkor megmozdult a férfi.
Tekintete a föld felé szegeződött, vállai nehézzé váltak, úgy festett pillanatokon belül összeroskad. Szembesült az életében elkövetett összes bűnével. A képek egy borzalmas embernek festették őt le, még is volt bennem egy érzés, ami az oldalamba nyilalt. Nem lehet, hogy így végződjön! Az emberek követnek el hibákat, nem lehet, hogy ez a kerek egész kép róla! Nem élhet valaki így. Már-már csak felszólaltam, mikor tudatosult bennem a tény, hogy ez itt nem rólam szól. Én csak idekeveredtem egy véletlen folyamán. Én csak megfigyelő vagyok, bármennyire nem érzem igazságosnak.
Mikor kezdtem bele törődni a ténybe, ami hosszú másodpercekig lebegett a szemem előtt, a mérleg megmozdult. Fehér füst gomolygott fel, egyenesen a férfi felől. A mérleg megtelt nyomorúsággal, láttam, ahogyan őt kínozzák, megalázzák, majd gyermek kuncogásra lettem figyelmes. Az emlékek átváltottak boldogsággal megtöltött képekké, halvány mosolyt csalva az arcomra. Zavart éreztem a levegőben, majd sikolyokat hallottam, olyan intenzíven, mintha a fejemben konganának. A következő pillanatban a gyerekek holttestei tűntek fel. Döbbent könnyek szöktek a szemembe és pusztító folyóként törtek utat az arcomra.
A férfi könnyes szemekkel felnézett, majd halovány aura ragyogott fel körülötte. A lény oldalra döntötte koponya fejét és maga mögé, a mérlegre nézett. Az arány magáért beszélt. Mintha a sok bűn meggyónásra került volna, mintha eltörpülnének a többi keserves emlék mellett. A bűnök megbocsájtást nyertek.
A lény felém lépett, a kéz a magasba emelkedett, felém tartotta, oda adott valamit, majd a homlokomhoz illesztette csontos homlokát. Minden szerte foszlott, mintha egy álomból ébredtem volna. Gondolataimból szirénák hangja tépett ki. A markomba néztem, egy fekete követ tartottam. Nagyra nyíltak a szemeim mikor pedig felpillantottam, a férfi szürkébe borult szemei meredtek felém, jó pár méterrel arrébb, arca békét sugározva.
Mentősök léptek mellé, egyenruhájuk vakította a szememet. Fekete zsákot vontak a test köré, majd egy hordágyon felvitték a sétányon álló mentőautóba. Remegő lábakkal felálltam, majd holt sápadtan vissza sétáltam a kollégiumba.
A kő az eset óta az ablakom párkányán hever és időnként fel-fel vet egy-egy megválaszolhatatlan kérdéssort.
