(Reggel kilenc óra. Süt a nap. Kinézek az ablakon. A földszinten lakom, a legrosszabb.
Kimászni nem fogok, de kirepülni sem tudok.)
A madarak ezüstös szárnyukkal csapdosnak a kék égbolton, míg én a szobámban sóvárgok. Sóvárgok a szabadság és boldogság után. Olyan boldog akarok lenni, mint a kalitkából szabadjára engedett madár. A madarak mítosza gyönyörködtető, a jelenségük toposszá vált. Meg akarom tapasztalni, milyen lehet szabadon élni: berepülni a mindenséget s megismerni azt.
A madarak különlegessége valójában, hogy repülni tudnak. Ha belegondolunk, minden oda vezethető vissza, hogy ők repülni tudnak. Milyen szerencsések.
Én az elmémbe vagyok zárva születésemtől fogva. Gondolkodok, nyilvánvalóan ezért vagyok. – De jó ez nekem? – Kattog és kattog az agyam, mint az ingaóra. Az én gondolataim is addig cikáznak, míg el nem jön az idő és kongatnak egy nagyot. Ezek azok a pillanatok, amikor igazán azt érzem, hogy repülni akarok. Ki akarok szállni a fejemből, az elmémből, a testemből. Meg akarok szabadulni a rám nehezedő terhektől, amelyek úgy nyomják a vaskos mellkasomat.
A megbocsátás egy mérföldkő mindenki életében. Katarzis járja át a testet, az elmét, amikor lezárunk egy fájdalmas fejezetet. Olyan pihe könnyűvé válik a testünk, mint egy toll. Azonban ahhoz, hogy eljussunk ide egy rögös, kínzó utat kell megtennünk.
A legnehezebb feladat, amikor saját magadnak szeretnél megbocsátást adni. Valahogy saját magam büntetése nem tűnik bűnnek. Ez egy kiérdemelt gyötrelem. Undorodom saját magamtól! Gyűlölöm saját magamat! – Addig ismételgetem magamban ezeket a vádló hangokat, amíg azt nem érzem, hogy kellőképpen véres már a hátam a sok ostorcsapástól.
A küzdelmek, amelyeket magunkban folytatunk, megölik egy részünket. Elpusztítják a lehetőségét az égivándor-létnek. A vágyott állapotot nem érhetjük el, amíg szembe nem nézünk azzal a ténnyel, hogy halandó emberek vagyunk. Megrekedünk egy szinten, ahol a saját magunkban ásott gödör földjéből nem építünk halmot. Nem építünk halmot, amelyen fel tudnánk mászni, mert nem vesszük észre a lehetőséget. Vakon ássuk mélyebbre és mélyebbre tovább magunkat. Egy ördögi kör részévé konstruálódunk.
Kilenc órát kongatott az óra. Csönd vett körül, mégis iszonyatos zajt csapott. Egy másodperc, egyetlen másodperc s a szemem előtt vérvörös foltokon csillogott át a nap parázsló fénye.
