Délután volt, már megebédeltem. Hazafelé indultam volna, de még akadt egy kis dolgom. Bementem a könyvtárba egy-két könyvért, majd megvettem azt a néhány dolgot, amit anyukám kért. Arra gondoltam, milyen jó lesz hazaérni. Végre péntek van, így alhatok egy nagyot! Valószínűleg a fáradtság beszélt belőlem, az utóbbi hetekben elég keveset aludtam. Fájt a szemem, a fejem, és nehezen reagáltam az engem körülvevő világra. Ilyenkor előfordul, hogy néhányan megkérdezik, mi a baj, de erre mindig azt mondom, hogy semmi. Ez nem mindig jó válasz, mert ezután elkezdenek faggatni, hogy biztos van valami. Úgyhogy ma azt mondtam: Minden rendben van. Valahol olvastam régebben, hogy ez sokkal pozitívabban hangzik, mintha azt mondanám, hogy „Nincs semmi baj”. Működött! Láttam, hogy a kérdező megnyugodott, és én is ezt éreztem.
Szóval hazafelé sétáltam. Nem lakom túl messze az iskolámtól, és az intézendő dolgaim is közel vannak az iskolámhoz, tehát, ha azt vesszük, olyan, mintha onnan indultam volna el. Tehát nincs nagyon messze. De mégis messzinek tűnt! Vagy éppen közelinek? Olyan érzés volt, mintha minden megtett lépéssel távolabb kerülnék az otthonomtól. Félelmetes volt! Már besötétedett és szemerkélt az eső, tudniillik októberben történt mindez. A szél hűvös és nyirkos mancsával karcolgatta az arcomat, esküszöm, ha nem tette volna, álló helyemben elaludtam volna. Időközben elhaladtam néhány bolt előtt, de nem láttam embereket. A szívem egyre szaporábban vert. A fákon himbálózó néhány levelet olykor-olykor megérintette a szél, azok zörögtek egy kicsit. Majd hirtelen csörrent valami egy nagyot, aztán halk dübbenéseket hallottam… Kicsúszott a bal kezemben tartott szatyor egyik füle a kezemből, és kigurultak a narancsok. „Na remek!” – gondoltam. Ásítva hajoltam le értük és kezdtem összeszedni őket, közben kicsit mérgelődtem. Fázott a kezem. Összesen tizenhárom narancs volt, mert ez volt azon a napon az általam legszerencsésebbnek vélt szám. Tizenkettő megvolt, de egyet sehol sem találtam. Hosszas keresgélés után észrevettem. Begurult egy kuka alá! „Hát ilyen nincs” szólaltam meg talán hangosan is, de nem tudom, hogy csak gondolat volt-e, vagy valóban hanggal szakadt ki ez a mondat belőlem. Tudjátok, van az az érzés, amikor nem lehet eldönteni, hogy tényleg megszólaltál-e vagy csak „hangos” volt a gondolatod. Kivettem a narancsot és bedobtam a szatyorba, végül is úgyis megmosom rendesen szappannal mindig a narancsokat, mert félek, hogy ott, ahonnan érkezik, nem túl szuper a higiénia, és nem akarok elkapni semmit.
Mentem tovább, elértem egy zebrához. Nyugodt voltam, amíg nem láttam meg, hogy a lámpa sárgán villog. Ezt utálom, mert így veszélyes. Nem éreztem magam késznek arra, hogy döntsek afelől, hogy átkelhetek-e az úton vagy sem. Percek múlva meggyőztem magam, hogy átmehetek, nem jön senki. Leléptem az úttestre. Tizenhét fehér csík volt felfestve. Gondoltam, mivel szinte nincs forgalom, játszhatok egy kicsit. Csak a fehérekre léptem, és azon gondolkoztam közben, hogy a tizenhét egy szép és szerencsés szám. A harmadik csíkra léptem éppen, amikor hirtelen hatalmas fény és csikorgás…! Összerezzentem és elengedtem a szatyrot a kezemből. Gurultak a narancsok, törtek a tojások, roppantak a paprikák… Ami eddig egészben volt, széttört! A szívem majd kiugrott a helyéről, sikítani sem volt időm. Meghallottam az autó motorjának halk durmogását és egy kedves, rémült női hangot:
-Úristen! Jól van? Várjon, segítek! Nem ütötte meg magát?
Aranyos, formás kis autót láttam magam mellett, ami majdnem elütött. A kipufogó füstje a kocsi kerekei körül mérgesen kavargott a reflektor fényében. A nő behúzta a kéziféket és kiszállt. Odajött hozzám és megérintett. Langyos volt az érintése, megnyugtató. Ekkor már nyöszörögve ugyan, de meg tudtam szólalni:
-Jó…l va…gyok! Minden rendben, de tényleg!
-Biztos? Ne hívjunk mentőt?
Kétségbeesetten néztem rá. Mentőt? Minek? Egyben vagyok, csak a narancsok tűntek el megint! Inkább detektívet kéne hívni, hogy megtalálja őket!
-Nem szükséges! Tényleg rendben vagyok!
-Ne haragudjon, nem láttam időben, hogy lelépett! Nézze, pont itt fölöttünk – ujjával a fejünk fölötti utcai lámpára mutatott – ki van égve a lámpa. Ezért nem láttam, jó, hogy nem jöttem gyorsan. Maga nagyon megijedt? Nézze, két méterre áll az autótól. Nem tudtam volna elütni.
-Tényleg – néztem bambán az autó felé – Fáradt vagyok, csak a fényt láttam, azt hittem ez a vég! – mondtam kicsit nevetve. – De ne aggódjon, menjen csak tovább nyugodtan, kutya bajom!
-Még segítek összeszedni a narancsait! Még a végén azt hiszik, narancseső miatt állunk itt – nevetett.
-Jaj, igen, a narancsok! – mosolyogtam – Nagyon kedves, köszönöm! Hát ilyen ez a mai időjárás! – nevettem én is.
Most már oldottabb hangulatban szedegettük a narancsokat.
-És tizenhárom, tessék! Mind megvan! Vigyázzon magára, jó éjszakát!
-Köszönöm! Úgy lesz, Ön is! További szép estét!
Elment, én pedig sétáltam tovább. Egész eddigi út alatt olyan érzésem volt, mintha valaki követne, de akárhányszor fordulok is meg, sosincs senki mögöttem. Érdekes. Na mindegy, álmos vagyok. Nehéz volt a hátizsákom is a kémiakönyvektől. Szép tudomány! Befordultam a sarkon, ahol egy öltönybolt van. Mintha múmiákat tartanának benne, este rémisztő a kivilágítása, nappal meg túl snassz. Mondjuk, milyen legyen egy öltönybolt… Az öltönyök dolga, hogy snasszok legyenek, amit utána finom eleganciának hívhatunk majd. Csak az volt az érzésem, hogy valaki követ. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat és szorítottam a szatyor fülét, nehogy még egyszer elejtsem. Ekkor vettem csak észre, hogy valami csöpög a lábamra. Az első gondolatom az volt, hogy talán tényleg megsérültem, csak eddig nem vettem észre, és itt az utam legeldugottabb részén, az öltönybolttól két saroknyira fogok elvérezni. Lenyúltam a lábszáramhoz, és éreztem, hogy nyálkás. Aztán láttam, hogy a szatyor is olyan, belenyúltam, és a narancsok is és a paprikák is olyanok voltak… És a tojástartó is olyan volt! Sóhajtottam egy nagyot és imádkoztam, hogy ne legyen az összes törött. Kinyitottam és örömmel vettem tudomásul, hogy csak három tojás tört el. Még mindig ugyanaz az érzés kerülgetett. Valaki követ! A lámpák alatt elhaladva még rosszabb volt, már nem csak követett, hanem leelőzött, megkerült, eltűnt. Hang nélkül próbált becserkészni. Az utcám! – csillant fel a szemem. Már csak ezen kell végigmenni, de hol lehet a kulcsom? Óh, biztos legalul van a táskámban, aminek a pántja már szerintem árkokat nyomott a vállaimba. Nem baj, majd megkeresem. – Mintha egy másik univerzumban lenne az utca vége – gondoltam, mert sehogy nem akartam a végére érni. Egyre gyakrabban keringett körülöttem az a gyanús alak. Féltem. Valahogy hozzáértem a bőrdzsekim zsebéhez, amiben megcsörrent a kulcsom. Elmondhatatlanul örültem ennek a hangnak! Kivettem és a kezemben fogtam hazáig, úgy, hogy a kapukulcs hegye kilógott az ujjaim között. Fel voltam készülve a támadásra.
Majdnem könnyes szemmel álltam meg a kapuban. Ahogy tettem a zárba a kulcsot, kezdett foszladozni az a fránya félelem. Lassabban vettem a levegőt, nem kalapált ész nélkül a szívem és lazábban fogtam a szatyrot is. Mielőtt beléptem volna a kapun, kerestem a szememmel az alakot. Nem láttam. Lenéztem a lábaim elé és nicsak, ki volt ott! Én! Vagyis az árnyékom! Lehet, hogy csak ő követett? Megnyugodva zártam be magam mögött a kaput. Egy dologra tudtam csak gondolni: Minden rendben van!
