A Nap ma a szokásosnál is jobban perzselte a homokot. Hajnalban volt a negyedik földrengés a héten, pedig csak péntek van. A földrengések pár hete kezdődtek, de egyre többször fordultak elő. Iskola hiányában nem éltek Forróvégen tudósok, így az itteni emberek csak a fantáziájukra hagyatkozhattak. Illetve hagyatkoztak volna, ha érdekli ez őket. Egy fiú kivételével mindenki elégedett volt az életével. Ez nem csoda, hiszen egész nap játszottak, nem kellett itt dolgozni. Ez a fiú viszont válaszokat akart. Választ arra, hogy miért nem lehet elhagyni a várost, hogy miért vannak mindenfelé őrök, miért vannak mostanában földrengések. De a választ itt senkitől sem kaphatta meg.
Szóval ezen, a szokásosnál is melegebb napon, elhatározta, hogy megszökik. Úgy érezte, nem tud válaszok nélkül élni. Besurrant a konyhára, ahonnan egy kisebb zsákot hozott el, s benne egy kevés élelmet. Mivel a szobán 11 társával osztozott, ezért oda már nem ment be, nehogy valakinek feltűnjön, hogy menni készül. Csak a pincébe szaladt le egy kisebb dárda szerű eszközért, hiszen nem tudta, hogy mivel állhat szemben az úton.
Kissé félve, de bizakodva vágott neki az útnak, amelynek eddig még senki sem. Vigyáznia kellett, ha egy őr is észreveszi, akkor vége, meghal. Már percek óta lapult az egyik homokbucka mögött, mikor meghallotta az ismerős dallamot. Elérkezett az őrségváltás. Ilyenkor a kapu 1 teljes percig őrizetlenül áll. Amint a nappali őr elhagyta a helyét, azonnal futásnak eredt. Nem tudta, hová megy, de azt igen, hogy miért. Tudni akarta, amit mások nem tudnak.
Forróvég felé az éjszaka sem volt hűvös, viszont ahogy egyre távolodott, úgy lett egyre hidegebb. Egy idő után úgy döntött, megvacsorázik. Levette a zsákot a hátáról, és kivette belőle az elcsomagolt sültbogarakat. Nem vitt magával sokat, hogy ne tűnjön fel, hogy hiányzik, ezért gyorsan végzett. A dárdájával felhasította a zsákot a varrás mentén, majd a vállára terítette, és tovább indult.
Szinte vaksötétben ment, és mindig eszébe jutott, hogy a városban az idősek gyakran meséltek arról az időszakról, amikor voltak még csillagok. Senki nem tudja, mi lett velük, sorban eltűntek. De az utolsó csillagkép, a skorpió is már legalább 50 éve hiányzott az égről. A fiú a csillagokra is sokat gondolt. Hogy lehet, hogy egyszer semmi előjel nélkül eltűnnek? Mik azok a csillagok? Ez volt az a kérdés, amely mindig megakasztotta a gondolatmenetet, hiszen ő nem látott egyet sem.
Miközben ezen tűnődött, újra elfoglalta trónját a Nap az égen, és onnan sütött rendületlenül. Megnyugtatónak hatott, hogy a nappal erre sem hűvösebb, mint Forróvég körül. Sőt, ahogy haladt, azt érezte, egyre jobban melege van. Levette a zsákot magáról, és kigombolt pár gombot a vászoningjén.
A félelem egyre jobban kerítette a hatalmába a fiút. Félt, hiszen nappal könnyen megláthatják az őrök. Feltéve, ha itt is vannak. Továbbá félt, mert eddig még sohasem hagyta el az otthonául szolgáló várost. Az idő haladtával az ismeretlentől is félni kezdett. Eddig az ismeretlenre lehetőségként tekintett, most azonban csak veszélyek forrásaként tudott rá gondolni. Ijesztő volt, hogy mióta úton volt, egy lélekkel sem találkozott.
Egy idő után magában kezdett beszélni. Haragudott magára, mert útnak indult. Csak arra tudott gondolni, milyen jó lenne most a többiekkel játszani, vagy valamelyik szép lánynak udvarolni. Amerre járt, arra nem voltak lányok, csak homok. Rengeteg homok.
Ahogy magában ezen tépelődött, neki ütközött egy hatalmas, forró, átlátszó falszerű valaminek. Annyira meglepődött, hogy a beütött orrát sem fájlalta. Csak bámult a valamire. Mi lehet ez? Közelebbről is szemügyre vette, nem tűnt teljesen függőlegesnek, enyhén gömbölyödött a másik irányba. Az üvegen túl semmit sem lehetett látni, hatalmas fényesség áradt kintről befelé. A fiú arra gondolt, talán a falon túl az élet utáni világ található. Vagy ott lakik a Nap, és neki is van családja, akiket most ő a fényességgel azonosít. Elindult az üveg mentén abban a reményben, hogy annak is van vége.
De az üvegnek hosszú órák után sem találta a végét. A lábai már szinte teljesen elfáradtak, minden lépés megtétele óriási küzdés volt. A hőség és az éhség mintha versenyeztek volna, hogy melyik tudja jobban kínozni a fiút. Magában csak arra gondolt, hogy közel a cél.
Azután minden elsötétült.
Egy apró szobában tért magához, melyben csak egy ágy volt. Ezt sem díszítette semmi cicoma, csak egy aprócska ablakon keresztül beszűrődő fény segítségével látott. Egy ideig azt hitte álmodik, megpróbált felébredni, ám egyre jobban úgy tűnt, hogy minden valóságos. Éppen lerúgta magáról a takaróját, amikor megszólalt egy hang:
– Mit ártott neked az a rongydarab?
A fiú ijedten kapta a fejét a hang irányába, s az ajtóban egy idős embert pillantott meg.
Az agya a testének megadta az engedélyt, s akkorát kiáltott, amekkorát eddig még sohasem.
– Ki maga? Hogy kerülök ide? Mi ez a hely?
A kérdések ahogy az eszébe jutottak, sorra tette fel őket, közben kezdett pánikba esni. Nem csoda, hiszen valaki meglátta. Ha ez az ember ismeri a tetoválások jelentését, akkor biztosan tudja már, hogy ő Forróvég lakójának számít. Mivel senki nem hagyhatja el a lakóhelyét, ezért valószínűleg a férfi már jelentette az őröknek az ittlétét, ezáltal a percei meg vannak számlálva. A levegőt egyre szaporábban vette, már-már lassan fuldokolt, mikor az idő ember újra megszólalt.
– Nyugodj meg, itt biztonságban vagy! Távol vagyunk az őrök területeitől. Idáig nem merészkednek el, hiszen a peremterületek igen veszélyesek. Te is rosszul lettél az üvegből áradó forróságtól!
A fiút ezek a mondatok kicsit megnyugtatták, ám még mindig nem tudta, hogy ki ez a férfi, és hol vannak éppen. Nem mondott semmit, ezért percekig csak fülükben süvítő vér sercegését hallgatták. Végül a fiú törte meg a kissé kínos csendet.
– Kérlek, mondd el őszintén mi ez a hely, ahol vagyunk, és azt, hogy hogyan kerültem
ide!
– Ez itt a Homokvár. Te pedig azért vagy itt, mert megszédültél a hőségtől, én meg nem
hagyhattam, hogy pecsenyévé égj a napon.
– Homokvár? Miféle Homokvár?
– Ez egy egyszerű homokvár, ám annyira mégsem egyszerű. Ez az utolsó homokvár a világunkban. Ez annyira kiesett az őrök menetelési területéből, hogy nem rombolták le.
– Mi a jelentősége annak, hogy ez egy homokvár?
– A tudó emberek, akiket ti csak tudósokként emlegettek, mind homokvárakban éltek. Amikor a világ még szabad volt, rengeteg ilyen épület állt szerte mindenfelé. De az új uralkodó nem akarta, hogy bárki emlékezzen a régi világra, bárki tudjon bármit is, ami miatt kérdések merülnek fel benne. Nem sok időt töltöttél együtt a szüleiddel, igaz?
– Nem. Még nagyon kicsi voltam, amikor azt mondta anyu, hogy most el kell menniük, azóta nem is hallottam felőlük.
– De nem csak veled történt ez, ugye?
– Nem, egyik napról a másikra mi lettünk a legidősebbek. Minden szülő eltűnt, de ez már évekkel ezelőtt történt, nem is nagyon emlékszem rá.
Rövidebb csend állt be közéjük. A fiúban eddig fel sem merült, hogy ez szándékos, valaki által gondosan megtervezett cselekedet volt. Egyszerűen csak elfogadta, hogy nincsenek szülei és kész. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Te tudós vagy. Biztosan azt is tudod akkor, hogy miért vannak mostanában földrengések.
– Nem vagyok igazi tudós, csak tudok dolgokat. A barátom volt tudós, de ő évekkel ezelőtt meghalt, csak a jegyzeteiből okosodtam meg…
– De tudod a földrengések okát? – vágott közbe idegesen a fiú. Nem szerette, ha valaki mellébeszélt.
– Tudom, de te még nem hiszem, hogy készen állsz ekkora tudásra!
– Elszöktem, láttam az üvegfalat, szerintem ezzel eléggé bizonyítottam az ellenkezőjét!
– Akkor sem, az ilyet jobb nem tudni! Én is minden egyes nap átkozom magam a kíváncsiságom miatt! Ha nem nézek bele abba a füzetbe, akkor boldog életem lehetne!
– Nem értelek! Beszélj világosan!
Az idős férfi már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor a fiú számára egy ismeretlen állat szaladt be az ajtón egyenesen felé. Eddig még hasonlót sem látott. Ennek a dögnek hosszú, vékony farka, látványosan szúrós bajusza volt, és testét sehol sem borította szőr. Ám az állatban nem ez volt a legijesztőbb, hanem azok a hatalmas, sárga szemek, amellyel az emberek arcába bámult. Amikor a fiú ölébe ugrott furcsa morgó hangot kezdett hallatni.
– Mi ez? – kérdezte a fiú kissé undorodva.
– Ez egy macska. Basztetnek hívom, az egyiptomi macskaistennő után. Ott szent állat volt az ilyen. A védelmezés szimbólumai voltak régen arra a macskák, ezért gondoltam én is beszerzek egyet. Majdnem valószínű, hogy ő az utolsó egyed nálunk.
Újra csend ült a szobára, csak a dorombolás hallatszódott addig, amíg Basztet el nem aludt. Utána már kezdett kellemetlenné válni a csend. Erre a fiúnak eszébe jutott, hogy a férfi nem válaszolt neki, ezért gondolta, újra megpróbálja válaszra bírni.
– Szóval, mi ez a hely, a mi kis világunk? És mi az, amelytől napjaid oly boldogtalanok?
– Meg fogod bánni, hogy megkérdezted!
– Nem baj, tudni akarom!
– Ez a világ nem az, amely régen volt. Lassan 50 éve áthelyezték az egész területet egy homokórába. Ezt próbálják titokban tartani azzal, hogy tilos a határok átlépése, ezért vannak mindenhol őrök. Az üveg, amelynek neki mentél, s amelynek megpróbáltad megkeresni a végét, az az óra fala. Kívülről különböző lámpákkal helyettesítik a Napot.
– Várj, ha ez egy homokóra, akkor az élet idebent véges.
– Igen, ez a rosszabb fele az igazságnak. Ez a földrengések okozója.
– Akkor közel a vég?
– A barátom számításai szerint a napokban dől majd össze a világunk.
– Meg lehet menekülni ettől?
– Hosszú évek óta ezen dolgoztam, semmit sem találtam. Nincs lehetőség elkerülni ezt. Az évek haladtával egyre elkeseredettebb lettem.
Újra csatlakozott hozzájuk hű barátjuk, a csend. De ez most másmilyen volt, mint az eddigiek. Fájdalmas és nyomasztó. A fiú fejében a gondolatok csak cikáztak. Nem tudta, most mit tegyen. Elvégre nem gyakran közlik az emberrel, hogy az utolsó napjait éli éppen. Arra következtetésre jutott, hogy sosincs olyan, hogy nincs más lehetőség.
Egy darabig még ült az ágyon, majd letolta magáról Basztetet, és kirohant a szobából. Végigszaladt a hosszú folyosón, majd le a lépcsőn. Az ajtóban még megállt, ám nem gondolta meg magát. Ott hagyta a Homokvárat benne az őrület szélén álló tudóssal. Hitte, hogy van még remény, van esély túlélni.
Futott, csak futott arra, amerre a falat remélte, majd meglátta. Abban a pillanatban eleredtek a könnyei, nem tudott már ábrándozva nézni rá. Az erős fények is csak arra emlékeztették, hogy az élete, minden itt élőjéhez hasonlóan, HAZUGSÁG. Ezt viszont nem tudta elfogadni.
Amikor meglátta a homokban heverő zsákját és alatta a dárdáját, egy jó ötlete támadt. Talán az egész elkerülhető, ha sikerül az üveget kitörnie. Egyből abbahagyta a sírást, és neki esett a falnak. Hatalmas rezgéshullám rázta meg a földet, érezte a fiú, hogy itt az idő. Minden erejét összeszedve ütött lyukat a falon. Közben sorozatosan érkeztek a rezgések, alig tudott megállni, ám kihasználta a lökések erejét a fal töréséhez.
Egyszer hirtelen nem jött több rezgés. A fiú csak állt, és nézett. Azt gondolta, lehet, hogy elhamarkodottan ítélte meg, hogy ma jön a vég. Nos, tévedett. Az egész pillanatok leforgása alatt történt. Megindult a lába alatt a homok, és látta, ahogy egy hatalmas lyuk mindent elnyel. Az utolsó süllyedő dolog, amelyet látott a Homokvár volt. Majd őt is elnyelte a homoktömeg.

Category: Ifjúsági
Cimkék: