Nem vagyok egy padon üldögélő típus, de most jólesik. Kicsalt a napsütés, ez a kis pihi megkoronázza a hosszú sétát. Amúgy sincs semmi dolgom, mint hallgatni a madarak
csicsergését, nézni ki csak úgy a fejemből, bámulni a vizet várakozón, vágyakozva. Thalassza, bányó- tenger, fürdés – nemsoká itt a nyár!
Jön felém, célirányosan. Nyolcvan körül járhat, kis töpörödött alakja a nagymamámat idézi fel bennem. Jól öltözött, ismerős a járása, a környéken lakhat.
– Jó napot, kedves! Leülhetek?
Tegye fel a kezét, aki erre nem-mel válaszol, hozzátéve, hogy ott van egy rakás pad üresen, miért pont ide? Ez a sors. Előre látom a forgatókönyvet.
– Jó napot magának is! Persze, tessék csak leülni, biztosan elfáradt.
Egy darabig csendben ülünk, én próbálom összerakni a közelgő eseményeket, nem is kell sokáig várnom.
– Lejöttem sétálni, megnyugodni. Nem megy. Nem tartom fel?
– Nem, dehogy!- próbálok őszinte hangsúlyt találni – szabad délutánt adtam magamnak! Ha a lakásban vagyok, mindig találok valami tennivalót.
– Pár éve még én is ilyen voltam, de mára lejjebb adtam. Tudja, lassan betöltöm a nyolcvanhármat, ilyenkor már óvatosabb az ember. Meg már a kedvem is elment tőle. Igaz, jár hozzám hetente egy asszonyka takarítani, de nézni is rossz, ahogy csinálja. Az ebédet is
hordják, így nincs gond a bevásárlással, főzéssel. Hétvégeken meg a lányom hozza. De lehet, hogy most hétvégén éhen maradok, mert nagyon megharagudott rám. Maga főz?
– Legtöbbször, de van, hogy étteremben ebédelek, barátokkal. Úgy vagyok vele, amit szeretnék enni, azt megcsinálom.
– A minap összefutottam egy régi barátnőmmel, alig ismertem meg, olyan jól néz ki, megfiatalodott. Örömmel újságolta, hogy beköltözött egy magánotthonba. Külön szobája van, nincs gondja semmire. Mosnak, főznek, takarítanak rá. Ha beszélgetni támad kedve, csak
lemegy a társalgóba. Fodrász, manikűrös, masszőr, minden szolgáltatás helyben. Elárulom, irigykedve néztem. Felébredt bennem a vágy: hát ezt én is megtehetném! A beugrót is be
tudnám fizetni, igaz, nem kevés pénz az a három és félmillió, de még marad bőven arra is, hogy tisztességgel eltemessenek. A barátnőm győzködött, hogy vágjak bele!
Aludni sem tudtam aznap éjjel, azon gondolkoztam, hogy adjam elő a lányomnak, hogy ne bántódjon meg! Pedig tudom, hogy rajta könnyítenék, mert egy ideje úgy érzem, inkább teher vagyok, mint öröm. Lassan már csak a kötelező beszédtéma marad: napi apróságok, meg hogy mit főzzön hétvégén.
Ennyire futja tőle: a telefon meg a hétvégi látogatás.
– Aki dolgozik, annak az ideje nagy részét elveszi a munka. Utána meg a háztartási teendők- próbálom látatlanul is megvédeni a lányát.
– Sírt, hogy mit nem kapok meg? Szóljak, hogy mire van szükségem? Meg hogy miért nem jó így, ahogy van? Kényelmes lakásban élek, bármikor oda megyek, ahova szeretnék. Ekkor
eszembe jutott, hogy amikor nemrégen elmentem egy gyógyfürdőbe három napra, bevágódott az ajtón a szobatársam, köszönés nélkül közölte, hogy ne akarjak vele beszélgetni, ő pihenni
jött!
Szinte fájt sírni látni a lányomat, de hát egy életem van! És túl sok már nincs hátra, miért nem élhetem úgy, ahogy szeretném? Nincs igazam?
– Váratlanul érhette a lányát a dolog. Majd megnyugszik és végiggondolja.
– Nem is hívott azóta. Csak nehogy miattam összevesszen a férjével. Megyek is haza, lepihenek. Jó volt kicsit beszélgetni.
Elmegy. Semmit nem tudok róla azon kívül, amit elmondott.
Megint itt ülök a padon. Nem múlt el felettem nyomtalanul az eltelt hét, sorban bújtak elő bennem a kérdések. Hol a határ, amikor is a család kiveszi a döntés jogát a szülő kezéből? Van-e joga helyette dönteni? Ez végül is egy folyamat, amit elindít a segíteni akarás, szeretetből, gondoskodásból. Aztán egyszer csak átcsúszik irányításba, és az idős szülő
rádöbben, hogy már nem ő diszponál a saját élete felett. A felmerülő konfliktusok kezelésében is alulmarad, hiszen a szeretet-zsarolás mint eszköz tehetetlenné teszi- és kiszolgáltatottá.
Kihozott a kíváncsiság, hátha választ kapok egynémely kérdésemre. Nem kell sokáig várnom, törékeny alakja egyre közelebb ér, mosolyog.
– Jó hírt hozok, nem panaszkodni jöttem. Kezembe vettem a sorsomat. Felhívtam az
igazgatónőt, hogy meglátogathatnám-e az otthont? Közben sok információt is megtudtam: a beugró időarányosan csökken, ha mégsem érzem jól magam, visszaléphetek és visszakapom a fennmaradó részt. A lakásomat sem adom fel, hogy bármikor visszajöhessek, ha úgy adódik. A lányom is megbékélt, elfogadta a döntésemet. Jövő héten megyünk, bemutatjuk a kötvényeket is.
És már megy is, mint akit a bokros teendői szólítanak. Életvidám, még a járása is megváltozott. Tényleg jó hír.
Hogy mi hozott ki megint a padra? Nem tudom. Csak ülök és nézek ki a fejemből. A Nap süt, a madarak dalolnak, szép az élet.
Déja vu-érzés: jön felém, célirányosan- de ez nem ő! Mi van különleges ezzel a paddal, hogy mindenki ide akar ülni? Pedig ez a nő is idetart, egyenesen felém.
– Jó napot! Nem zavarom? –és már ül is le mellém. Tegye fel a kezét, aki erre „de igen”nel válaszol… Visszaköszönök, majd megadóan rámosolygok.
– Az anyám mondta, hogy ilyenkor itt szokott lenni. Minden áron jönni akart, de rendetlenkedik a vérnyomása és nem engedtem el. Erre elárulta, hogy magával akar beszélni. Meg hogy máskor is meghallgatta.
Megcsinálta köztünk a feszültséget, a férjem nem is szól hozzám. Azt hajtogatja, hogy ennyi pénzt kidobni őrültség, meg hogy anyu már nyolcvan felett van, és különben is azt a pénzt sokkal hasznosabb dologra lehetne fordítani. Háromnapi bőgés után leültetett, hogy ez így nem mehet tovább, beszéljük meg. Kell lenni más megoldásnak is, mint kidobni az ablakon ennyi pénzt. Mert ugye az ellátására meg rámenne a nyugdíja, pedig az sem kevés.
Magunkhoz nem vehetjük anyut, hiába három szobás a lakásunk, háló, nappali meg dolgozó, ennyi kell nekünk. Nem jutottunk előbbre. Anyu meg hívogatott, hogy ne felejtsem el az
időpontot az otthonba.
Gondolhatja, milyen érzés két szerető tűz közé szorulni!
Nem bírtam tovább a feszültséget, döntöttem! Az anyám pénze, az ő élete! Annyi kompromisszumot kötöttem magammal, hogy a kötvények lejárati idejét meg kellene várni. Kinyitottam a széfet, ott sorakoztak szép rendben a dossziék, családi okmányok. Rendszerető ember a férjem, ezt azért a javára írhatjuk, még ha néha makacs is.
Kezemben a kötvényes dosszié, nézem a dátumot, nemsoká lejár, éppen jókor. Lapozok, nincs tovább! Hol a többi? Ez csak egy millió! Le kellett ülnöm, a rosszullét kerülgetett, zakatoltak össze-vissza a gondolataim. Hol a többi? Évek óta a férjem kezelte, én nem is foglalkoztam vele! Becsapott? Meglopott? Mire költötte? Még egyszer megnéztem, össze-vissza forgattam mindent, de hiába! – mondaná tovább, de mint egy rossz krimiben, megszólal a mobilja.
Felveszi, idegesen válaszol, majd felkapva a táskáját, rohanni kezd, még visszaszól:
– Az anyám az, leesett a székről, jajistenem, csak ne legyen nagy a baj!
Keverednek bennem az érzések, megeresztek a néniért egy ateista-imát, tudniillik nem vagyok vallásos, de ha szükségét érzem, bizony imádkozom. Rendezni kéne már magamban ezt a
kettősséget…
Na és ott vannak a kötvények. De hol? Nem kétséges, hogy csak a férj vehette ki a széfből, mert ha betörő, az nem hagy ott egyet sem! Most hogyan tovább az életük? Ezt már nem fogom megtudni, hisz semmit sem tudok róluk, meg különben is, nem avatkozik bele az ember mások életébe. Kíváncsiságból meg végképp nem.
Már harmadik hete ülök a padomon- mondhatom így is- és senki nem látogat meg! Sértve érzem magam, hisz ez így egy befejezetlen történet! Ennél többet érdemlek, meg különben is, beavattak az életükbe, most meg becsukják előttem az ajtót! Még jó, hogy legalább a Nap süt! Enyhe vigasz- duzzogok magamban. Az önsajnálat, mint szellemi kielégületlenség… hát… hazaindulok.
Padfüggő lettem. Végül is nem árt a jó levegő, a napfény, a madarak-áltatom magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem azért ülök itt igazából. Várok, egyre kevesebb reménnyel. Kinyújtom a lábam, a szememet becsukva átadom magam a semmittevés gyönyörének.
– Jó napot! Zavarhatjuk? –Nem hiszek a szememnek, itt állnak előttem mind a ketten, anya és lánya. Mosolyognak, majd leülnek kétoldalt mellém.
– Megbeszéltük anyuval, maga megérdemli, hogy megtudja, mi történt velünk. Ez az első hosszabb sétánk a balesete óta.
Hát, azok a fránya kötvények! Ez volt az első igazán komoly veszekedés a férjem és köztem. Ültem a fotelben, folytak a könnyeim és csak az járt a fejemben, hogy tehette ezt velünk?
Igaz, hogy engem sosem érdekelt, van-e pénzünk és mennyi, ez a férjem dolga volt. Megvolt mindenünk, tavaly a kocsit is lecseréltük, akkor sem kérdeztem, hogy miből. Így olyan kényelmes volt. Szóval bőgtem, gondolkodtam, hogy összepakolom a holmiját, ekkora
csalódást nem tudok elviselni! Este későn ért haza, én még mindig ott gubbasztottam a
fotelben, tehetetlenül. Hozzám hajolt, megpuszilt, én meg pofon vágtam. Értetlenül nézett, de meglátta a kisírt szemeimet és derengeni kezdett neki valami. Vádaskodni kezdtem, már nem is emlékszem, miket vagdostam a fejéhez. Szólhatok én is?- kérdezte, majd szép nyugodtan elmondta, meg sem fordult a fejében, hogy hozzányúljon az anyám pénzéhez. Miután hiába győzködött az anyám otthonba kerülése kapcsán, biztos, ami biztos, áttette őket a vállalkozása széfjébe, nehogy meggondolatlanul beleugorjunk.
– Bennem is voltak kétségek az otthonban tett látogatásunk után, ahova persze nem tudtuk vinni a kötvényeket, de én akkor még nem tudtam, hogy mi történt náluk- veszi át a szót a néni. – Rendes volt velünk az igazgatónő, körbevezetett, megmutatott egy-két szobát is, az ebédlőt, a társalgót. Na, ott jött elő a kétségem, bizony jó messze volt az ebédlő a
lakrészektől. Aztán megláttam a kerekes székes „jövendő” lakótársakat, ahogy küszködéssel próbálták az ebédjüket elfogyasztani. Biztos, hogy ezt akarom? Meg hogy a ruháimat, amire mindig igényes voltam, összemossák a többiekével? Szóval kezdtem ráébredni, hogy már korántsem vagyok biztos benne, hogy így szeretném leélni a hátralevő időt.
– Láttam anyun, hogy már nincs benne az a lelkesedés, ami odavitt bennünket. De akkor hogyan tovább? – vág közbe a lánya.
– A vejemnek helyén volt az esze, nem hiába férfi, az ő agyát nem viszik félre az érzelmek. Beültetett bennünket az autóba, nem mondott semmit, hogy hova meg miért, hanem körbekocsikázott velünk a város szélén és megállt egy barátságos, virágokkal, fákkal körbevett ház előtt. Ez tegnap történt, még most sem térek magamhoz.
– Szokása szerint szűkszavú volt, annyit mondott, nézzünk körül alaposan. Kétszintes ház, a földszinten egy kis garzonnal, mellette a többi helyiség, modern amerikai konyha, még
mosókonyha is, lent két szoba, meg az emeleten is kettő. Kis udvar grillezővel, kert, fákkal, virágokkal. Még egy kis szőlőlugas is volt. Az ingatlanközvetítő szerint ez most alkalmi vétel, külföldre költöztek a tulajdonosok. Hazáig csendben ültünk a kocsiban, csak a férjem beszélt.
Gondoljuk meg alaposan, még ne mondjunk semmit. Ha eladjuk a két lakást, valamennyi hitellel kipótolva meg tudjuk venni ezt a házat. Közel lesz a mama, nem kell hétvégeken hozzá rohanni. Nappal kiülhet a kertbe, bogarászhat, ebédet ide is tudunk neki hordatni,
jöhetnek hozzá a barátnők látogatóba- meg irigykedni, mondta anyu. Ha a nagylányunk nagyritkán hazalátogat, neki is jut egy szoba az emeleten, nem kell a nappaliban aludnia.
– Én meg ragaszkodtam hozzá, hogy hozzájárulhassak a házhoz. Úgysem hoznak semmi hasznot a kötvények, meg hát miattuk volt a kalamajka, nincs értelme őrizgetni. Nehogy valamikor is meggondoljam magam- huncutul felnevet.
Felállnak, majd összekarolva elindulnak haza.
– Majd magát is meghívjuk – szól vissza a mama vidáman- néha azért jöjjön ki ide a padra, a padunkra! Tudja, fogadóórát tartani!
Hát persze, hogy kijövök-gondoltam. Amúgy sincs semmi dolgom, mint hallgatni a madarak csicsergését, nézni ki csak úgy a fejemből- szép az élet!
