[…] Miután az egyetem épületéből kiléptem, befordultam egy szűkebb mellékutcába, majd onnan egy plázákkal, éttermekkel es butikokkal szegélyezett főútra tévedtem. New York híres a kilométer hosszú utcáiról. Éppen elhaladtam egy kávézó mellett, ami dugig volt emberekkel. A presszóból egy (hozzam hasonlóan) rézvörös hajú srác lepett ki, kezében papírpohárban gőzölgő kávéval. Az ajtón kiáramló finom illat miatt úgy döntöttem, hazafelé menet beugrok egy capuccinóért.
Megelégeltem a monoton útszakaszt, a kávézót elhagyva befordultam egy kihalt mellékutcába, így lerövidítettem az utamat. Dacára annak, hogy fényes nappal volt, meglehetősen ijesztőnek nézett ki az utca. Nem is utca volt ez igazából, hanem két étterem közötti sikátor, ami egy másik útszakasszal (ténylegesen mellékutcával, ami lerövidíti a menetidőmet) köti össze a főutat. A női hatodik érzékem azt súgta, hogy szedjem a lábam, de villámgyorsan, és soha többet ne jöjjek erre a környékre. Már láttam a sikátor végét. Félhomály uralkodott, ami eltompította a látásomat. Már szinte futottam, a szívem egyre hevesebben vert, mert, éreztem, hogy valaki figyel engem. De nem láttam senkit, sem előttem, sem mögöttem. Viszont a szemeteskukákban rothadó szemet bűze mellett megütötte az orromat egy ismerős szag. Nem tudtam, hogy mi ez, és hogy honnan jön, de éreztem már valamikor. Tovább szaporáztam a lépteimet egyre közeledett az út vége. Maradt nyolc percem odaérni.
Ugyanakkor hirtelen hasított tudatomba a felismerés. Az ismerős átható kénes szagot akkor éreztem először, mikor néhány nappal ezelőtt az íróasztalomon találtam egy kártyát. A tarot kártyacsomagból a bolond lap hevert az asztalon. Megkérdeztem a szüleimet, de nem ők tették oda. Furcsának találtam, de nem törődtem vele, viszont eléggé büdös szagot árasztott magából, így eltettem az íróasztalfiók mélyére, azóta is ott van.
Meg mindig éreztem, hogy figyelnek. Léptek zaja ütötte meg a fülem, ami a hátam mögül jött. A hangokból ítélve két férfi volt pár lépésnyire tőlem. Futni kezdtem mire ők is megszaporázták lépteiket. Az egyik így szólt;
– Biztos, hogy ő az? A góré kitekeri a nyakunkat, ha rosszat viszünk! A másik férfi válasza csak tetézte a félelmeimet.
-Igen, figyelem már egy ideje. Gyerünk!
Lélekszakadva futottam, már majdnem kijutottam a homály borította sikátorból, mikor megragadta a karomat az egyik férfi és a másik egy zsákot húzott a fejemre. Hiába kiabáltam és kapálóztam nem tudtam kiszabadulni a szorításából. Emberrablás fényes nappal. És pont engem, pont ma. A kártya jól jósolta: én egy bolond vagyok, főleg, hogy lusta voltam a hosszabb úton menni.
– Ne kapálózz, akkor nem foglak bántani – mondta az, aki a zsákot húzta a fejemre.
– Segitség! Valaki! – üvöltöttem torkom szakadtából. Nem igaz, hogy senki sem hallja meg. Sikerült végigkarmolnom az egyik arcát, éreztem, ahogy kiserken a vére és végigfolyik az ujjamon.
-Na, jó, ebből elég!- szólt a másik, és hirtelen erős ütést éreztem a tarkómon. Elkezdtem szédülni, majd eltűnt a talaj a lábam alól, és a földre zuhantam.
Kellemes meleget és fahéj illatot éreztem. A szobámban fekszem. A meghitt otthon biztonsága elfelejtette velem a szörnyű rémálmot. Azt, hogy fényes nappal elraboltak New York központjából. De az nem lehet! Biztos egy pohár borral többet ittam tegnap mikor ünnepeltük. Szokatlan hangok ütöttek meg a fülem.
– Te eszetlen idióta! Mivel vágtad fejbe? El kellett volna hoznotok épségben, nem kómába ejtenetek!- egy mély dörmögő hang halkan, de annál tekintélyt parancsolóbban zengte körbe a szobámat.
– Nem gondoltam, hogy egy téglával ekkorát lehet ütni. Mikor elhoztuk a sikítozós csajt, otthagytam a basketball ütőt az öltözőben – válaszolta egy ismerős hang.
Kinyitottam a szemem. Most hittem igazán, hogy álmodom! Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Nem a szobámban voltam, hanem egy barlangban. És nem az ágyamon feküdtem, hanem egy székhez voltam kötözve. Marha jó…
Velem szemben egy alacsony, őszes szakállú, középkorú férfi ült. Mögötte két, nála legalább kétszer akkora, megszólalásra egyforma, kopasz, tetovált férfi állt.
– Csakhogy felébredtél! – szólalt meg a szakállas fickó – Szervusz, Miranda! Én Nestor vagyok. Üdv nálunk!
Körülnéztem. A hely, ahol voltam, eléggé kaotikus látványt nyújtott. Egy nem túl nagy, kör alakú szobában voltam, ami úgy nézett, ki mintha egy barlangból csinált volna egy elvetemült lakberendező nappalit. A talaj simára simított beton volt, és a terem közepén egy szőnyeg helyezkedett el. A kőfalak mentén bútorok sorakoztak. Egy bőr kanapé, íróasztal számítógéppel, polcok telis-tele bőrkötéses könyvekkel, egy tévé, és a szoba leglátványosabb darabja; egy hatalmas, faragott mintás, hófehér kandalló. Elképesztő mérete volt. A benne lobogó tűz melegítette fel a helyiséget. A mennyezet a fal boltívszerű meghosszabbítása volt, amiről egy aranyszínű, antik csillár lógott alá. Én ez alatt ültem, tőlem balra két könyves szekrény között keskeny folyosó nyílt, ahonnan beszélgetés halk neszei szűrődnek át. Velem szemben a magát Nestornak nevező férfi egy fotelben ült.
– Kik maguk? Hol vagyok? Engedjenek el! – elkezdtem rángatni a széktámlához kötözött kezeimet. Próbáltam rúgkapálni, de a lábaimat is lekötözték.
– Ha nem vergődnél tovább, talán el is tudnám mondani. Befejeztem a fészkelődést.
– Mint mondtam, én Nestor vagyok, ők pedig Paul és Christopher – mutatott a háta mögé- Te most a Cavernában vagy, biztonságban. Csak azért tettünk mozgásképtelenné a kötelekkel, hogy ne próbálj meg megszökni. El foglak oldozni, amint megnyugodtál – hangja meglepően megnyugtató volt.
Arcán egyetlen ránc sem volt. Világoskék ingét betűrte fekete nadrágjába, derekán vastag övet viselt. Amikor felállt, látszott, hogy milyen alacsony, alig lehetett több 160 centinél. Az ikrek pedig szerintem a két métert is meghaladták, izmos, kopasz, körszakállas ijesztő külsejű tagok voltak. Az egyik arcán ott éktelenkedett a karmolásom nyoma.
– Miért vagyok itt? Már biztosan keresnek otthon, meg fognak találni, maguk meg börtönben végzik! – kezdtem pánikba esni.
-Nem fognak keresni. Gondoskodtunk róla, hogy ne legyen feltűnő az, hogy külföldre utaztál
-felelte Nestor.
-Micsoda? Külföldre? Hol vagyok?
-Néhány órával ezelőtt Paul és Chris elhozott téged ide hozzám. Egyelőre legyen titok az, hogy hol. Később úgyis megtudod. Legyen elég annyi, hogy kilométerekkel a felszín alatt egy barlangban vagyunk. Nem fogunk bántani, nem azért vagy itt. Azért vagy itt, hogy segíts nekünk.
– Felejtse el, nem segítek azoknak, akik elraboltak – feleltem sértetten.
-Pedig muszáj lesz. Kaptál egy kártyát mostanában, jól tudom?- kérdezte Nestor.
– Egy Tarot kártyát – helyeseltem.
-Pontosan. Nem kell neked bemutatni a görög mítoszok világát, hisz tudom jól, hogy jól ismered őket.. Ezek a legendák és mitikus tárgyak mind valódiak itt a földön és a túlvilágon. Pontosan, úgy ahogy az istenek és az Olümposz is. Én, valamint rajtam kívül még jó páran azért rejtőzünk a világ elől, hogy mindez titok maradjon, és elhitessük az egyszerű
emberekkel, hogy ezek csak kiszínezett gyerekmesék. Hát ez megőrült…
-De az nem lehet, itt valami nincs rendjén, biztos, hogy álmodom, ilyen nem létezik. Az nem lehet! Engedjenek el, hadd menjek a dolgomra! Állásinterjúra kell mennem!
– Sajnálom, itt kell maradnod. A barlangot olyan helyre építették ki, ahol tíz óra eltérés van a bent mért idő és a felszínen mért idő között. Senki nem fog keresni. A mostani Secretonak én vagyok a vezetője már 120 éve. Te most azért vagy itt, mert a mi világunkban történt egy kis… khmm… probléma…. fogalmazzunk így. Mit tudsz az Olümposzi istenekről? – kérdezte. Ez az egész egyre furcsább…
– Három főisten van. Zeusz, Poszeidón és Hadész. Ők úgy kerültek hatalomra, hogy megölték az apjukat, Kronoszt – feleltem kissé meglepetten.
– Pontosan. De Kronosz hogy született? Hogyan teremtődött? Ki volt ő? A legelső istenség ki volt? Mi volt a kezdet kezdetén? Elmesélem neked azt a történetet, amit szinte senki nem ismer.
– De nem érdekel! Engedjen el! Segítség!
Ügyet sem vetve kétségbeesett kiáltozásaimra folytatta.
– Kezdetben nem volt semmi. Sem fény, sötétség, élet, halál, föld, víz. Csak a káosz volt. Vagyis csak Khaosz volt. Ő volt a legelső teremtmény, az ősi rendezetlenség, a zűrzavar. Testetlen, alaktalan erő. Ő volt a tátongó végtelen semmi, ő uralt mindent, mígnem kivált belőle Erósz, a rendszer és a rend megteremtője. Majd őt követte Gaia, a föld, Erebos, az Alvilág, Nüx, a sötétség és végül Uranosz, az ég. Ők voltak az istenek első nemzedéke. Gaia és Uranosz szerelméből született meg többek között Kronosz, akinek a Rheával való szerelméből születtek meg az istenek második nemzedékének tagjai. Akiket az előbb felsoroltál; Zeusz, Poszeidón, Hádész, Héra, Démétér és még sokan. Akik a mai napig uralkodnak. Ahogy említettem, van egy kis problémánk. Nem is olyan kicsi. Azért vagy te itt, és nem állásinterjún. Vázolom a helyzetet. Khaoszt a Tartarosz mélyére száműzték gyermekei, emberi formába zárták, hogy ne tudjon kárt csinálni. Egy ezüst koporsóban nyugszik. Ezt a koporsót alig egy hete feltörték. Most kiszabadult, de sikerült a Tartaroszon belül tartani egyelőre. A legenda úgy tartja, hogy aki megszentségteleníti a sírját azért a tizenharmadik napon eljön. Ez még hagyján is, de az egész világot el fogja pusztítani, miközben keresi a tolvajt. Kitör a Tartarosz mélyéről, és az emberiségre zúdítja a haragját.
Csak pislogni tudtam a döbbenettől. Végül nagy nehezen meg tudtam szólani.
-Ez a maguk problémája, nem az enyém. Engedjenek el most!- követeltem.
Mi közöm van az ő dolgukhoz? Ezek az istenek nem is léteznek, ez csak mese, mint a keresztényeknél Isten, meg a mohamedán vallásban Allah.
-Ez a te problémád is Miranda, mivel, ha Khaosz kiszabadul, elpusztítja az emberiséget, földrengések lesznek, katasztrófák, tűzvészek, gyilkolás, halál és minden, amit el tudsz képzelni. Meghalnál te és a szüleid, a barátaid, nem lenne otthonod, ahova hazamenj. Nem lenne semmi és senki, csak Khaosz. Mint a kezdetek kezdetén. Nemcsak a földi létet tenné tönkre, hanem az istenek is odavesznének, egymás ellen fordulnának és kitörne köztük is a háború, egymást mészárolnák le. Ezt nem hagyhatjuk, ennek megakadályozására esküdtünk fel.
-Téves az az állítás hogy ez csak mese. Ők valóban léteznek, eszményi és földi alakban is – magyarázata tovább Nestor.
-De én ez ellen mit tehetek? Én nem esküdtem semmire!- kezdett kényelmetlen lenni, hogy gúzsba vagyok, kötve. – Mielőtt válaszolna, oldozzon el, mert kezd beállni a vállam!
Habozott egy pillanatig, úgy látszott, nem hiszi el, hogy ilyen hamar beletörődök ebbe az egészbe. nem fogok elszökn; ha meg igen, akkor a két testőre úgyis elkap- belátta, hogy igazam van.
Megindult felém, majd leguggolt és elkezdte a bokám körül lévő kötelet kicsomózni. Megcsapott a haja illata, kellemes levendula illatot árasztott a vállig érő fekete zuhatag, melybe néhol egy-egy ősz hajszál vegyül. Miután kiszabadult a lábam, Nestor felállt, megkerülte a székemet, majd nekilátott a kezeim kiszabadításához.
Meglepően puha és gyengéd kezei voltak annak ellenére, hogy a testének többi része azt sugallta, hogy fizikai munkát végez. Széles háta és mellkasa volt, a dereka karcsú, vállai kerekek, a karjai pedig izmosak. Az ing, amit viselt, nem bízott semmit a képzeletre, nagyon jól állt neki. Nestor gyengéd ujjai megszabadítottak végül a kötelektől.
– Gyere, menjünk át az Istenek termébe megiszunk egy teát, bemutatlak a többieknek, utána válaszolok a kérdésedre.
A szobából nyíló folyosó felé vezetett. Itt már a járófelület ki volt építve, sötét színű parketta cifra szőnyegekkel. A folyosó fala az előző teremhez hasonlóan szikla volt, de a nagyjából két és fél méter magas falakat bekeretezett fényképek díszítették mindkét oldalt. Fekete vagy fehér keretet kaptak a képek, amiken nők és férfiak arca volt látható, néha felbukkant egy-egy csoportkép is. A folyosó hosszabb volt, mint amire számítottam. Itt a falakon fáklyák adtak annyi fényt, hogy az érkező lássa, hol van felgyűrődött szőnyeg a lába előtt, és ne essen keresztül rajta. Minden lépéssel erősebb lett az átszűrődő beszéd zaja.
Elértünk a végére. Nestor megfogta a vállam a hátam mögött, mire megálltam.
– Itt várj egy kicsit, mindjárt jövök, barátkozz addig össze a fiúkkal – mutatott a háta mögé, majd kikerült, és tovább indult a folyosón. Néhány pillanattal később fény vetült a folyosóra. Nestor egy súlyos fa ajtót nyitott ki, majd csukott be. Dacára annak, hogy hatalmasnak és nehéznek látszott, nem volt annyira hangszigetelt, mint amennyire gondolná az ember. Megfordultam, hogy megpróbáljak szóba elegyedni a hegyomlás ikerpárral, de addigra újra kinyílt az ajtó és ismét Nestor jelent meg.
– Nagyon figyelj arra, amit most mondok – arcára komolyság ült ki. – Ne kezdj el sikítani és a legfontosabb, ne ájulj el, kérlek! Gyere!
– Nem ígérek ilyet – kezdett eluralkodni a félelem rajtam. Nem mozdultam.
– Na, gyerünk! – szólalt meg mögöttem az egyik iker.
Elindultam, felkészültem a lehető legrosszabbra. Bármi is legyen, odabent tuti összepisilem magam, ha meglátom. Az ajtóhoz értünk, Nestor kinyitotta előttem, hogy előre engedjen.
Az Istenek Terme óriási, kör alakú helyiség volt. Az előző teremhez hasonló volt a kialakítása, sziklafalak, de járólap a padlón. Három kijárat nyílt a teremből, egy azzal a vaskos ajtóval szemben, amin bejöttem, a másik kettő tőlem jobbra és balra. A falak mentén üvegvitrinek sorakoztak, egymástól alig egy méter távolságra. Mindegyik vitrinben egy tárgy volt, nem tudtam volna megmondani a legtöbbről, hogy mik is azok, de párat felismertem.
A terem közepén három kisebb fotel és egy üvegasztal kapott helyet, az asztal körül a fotelekben két velem egykorú megszeppent fiatal ült.
– Miranda, bemutatom neked Pamelát – mutatott az egyik fotelben ülő, sportruhát viselő,
rövid hajú frufrus lány felé.
Pamela bátortalanul integetett, arca sápadt volt és ajkai fehérek.
– … valamint Christiant- most a lány mellett ülő fiú felé mutatott, őt láttam a kávézóból kijönni, mielőtt befordultam a sikátorba.
– Végül hadd mutassam be neked Juliát, az ápolónőnket!
Ő ült a harmadik fotelben, nekem háttal, így azt sem vettem észre, hogy van még valaki a szobában, mert eltakarta a háttámla. Julia felállt. Hátulról csak a hosszú lófarokba fogott fekete haját és az orvosi fehér köpenyt láttam.
De amikor megfordult, akaratlanul is hátráltam egyet.
-Szervusz, Miranda, üdv nálunk!- tett egy lépést felém a kezét kinyújtva, kézfogásra várva, de én hátráltam tovább, amíg nekiütköztem az ikreknek. Julia a harmincas éveiben járhatott, alacsony és karcsú volt. De nem is ezzel volt a baj, hanem az arcával, ugyanis Juliának egy szeme volt, pontosan a homloka közepén.
– Te jó ég, maga egy..egy..
– Igen, küklopsz vagyok – felelte. – Nézd Nestor! Miranda nem akadt ki annyira, mint a többiek. Szimpatikus csajszi! Gyere, foglalj helyet. Jól vagy? Nagyon sápadt lettél te is. Ugye te nem fogsz elájulni? Srácok, ültessétek le, nem akarom őt is felkaparni a padlóról – az ikrek engedelmeskedtek, a fotel felé taszigáltak. Te jó Isten, hova kerültem én? Biztos vagyok benne, hogy ez nem valóság, csak álmodom, vagy az elrablóim bedrogoztak, hogy hallucináljak, vagy teljesen megbolondultam.
– Hármasban hagyunk titeket, hozunk teát és megbeszélünk mindent. Nem fogtok tudni megszökni, csak szólok.
Nestor, miután szigorúan ránk pillantott mogyoróbarna szemeivel, mint aki tudja, hogy a szökést fontolgatjuk, a tölgyfa ajtótól balra lévő folyosó irányába távozott, nyomában Júliával és az ikrekkel. Hirtelen csend lett. A néma hallgatást Pamela törte meg.
-Ti is láttátok, hogy csak egy szeme van a csajnak, ugye? – a lány maga elé bámult és úgy nézett ki, mint aki menten összeesik.
Most már tudom, hogy értette Nestor, hogy ne akadjak ki.
– Ti hogy kerültetek ide?- kérdezte Christian.
– Engem egy sikátorból raboltak el, miközben állásinterjúra mentem – feleltem.
-Az edzőteremben voltam mikor az öltözőből elrabolt a két góliát, kiabáltam, sikoltoztam, de senki nem hallotta meg – a lány még mindig halálra vált arccal nézett ránk.
Elgondolkodtam, hogy vajon én is így festek?
– Én a főnökömnek vittem kávét, mikor beértem az irodaházba, a lépcsőfordulóban vártak rám
– mondta a fiú.
-Láttalak, amikor kiléptél a kávézóból. Onnan nem sokkal arrébb van a sikátor, ahonnan elvittek.
– Az irodaház a kávézóval szemben van. Engem hoztak ide előbb. Mikor bejöttem a szobába Pamela ájultan feküdt a földön. Szóval nem sok idő telhetett el a két rablás között. Julia szólt, hogy várnunk kell egy, kicsit mert Paul kiütött egy téglával, és elég régóta vagy eszméletlen, lehet, hogy kómába estél – mesélte
– Valami nem stimmel nekem – szólt Pamela. – Először engem hoztak ide, utána Christiant, majd téged Miranda. Mire magamhoz tértem, már Christian itt volt. És az elmondottak alapján szinte egyszerre kellett, hogy rátok találjon a két gorilla, ha nem vágnak annyira tarkón, hogy eszméletlen légy majd egy óráig, akkor, ha a számításaim nem csalnak, egy időben kellet volna, hogy megérkezzetek. Egy időben hogy raboltatott el titeket ugyanaz a két ember majdnem ugyan arról a helyről?
-Ez egy felettébb jó kérdés, de én már ezek után nem lepődök meg semmin – felelte Christian.
– Ketten voltak csak, csak az ikrek, te nem voltál velük.
– Én is csak két embert hallottam, amikor követtek. Ti is kaptatok kártyát?- kérdeztem. Mindketten bólintottak.
– Az akasztott embert- válaszolta Christian először.
– Én a halált, nem túl biztató – fintorgott Pamela. – És te?
– Enyém a bolond-feleltem.
Ismét csend lett. Végignétzem a fotelben ülő sorstársaimon. Látszott rajtuk, hogy ők sem értik ezt a helyzetet, és nem akarnak itt teázni. Christian magas volt, izmos, szeplős, vörös hajú, valamint zöld szemei voltak. Pamelára pillantottam, ő a földet bámulta. Kissé telt alkatú, de csinos lány, arcán szeplők és frufrus rövid vörös haja volt zöld szemekkel kiegészítve. Nekem pedig vállig érő göndör kusza fürtjeim vannak és zöld a szemem…
– Nem vettétek észre valami furcsát?
-Az eddigieknél is furcsábbat? Nem – felelte Pamela.
– Álljatok fel és hajoljatok az asztal fölé – reméltem, hogy tükröződik majd annyira, hogy ők is észrevegyék a hasonlóságot. Először úgy néztek rám, mint akinek elment az esze, de végül felálltak. Én is az asztal fölé hajoltam.
– Mit láttok?- kérdeztem
– A padlót. – vágta rá Christian – Mit kell nézni?
– Basszus!- kiáltott fel Pamela – De durva, ez vajon véletlen?
– Micsoda? – a fiú még mindig nem értette.
– Nézd a visszatükröződést! – mondta Pamela.
– De menő! – végre rájött – Ugyanaz a vörös hajszín!
– És zöld szem.
– És szeplős arc meg világos bőr!
-Mintha ikrek lennénk.
Visszaültek a helyükre a többiek, de én elindultam a vitrinek felé. Megálltam az egyik előtt. A vitrin nagyjából kétszer akkora volt, mint én. Egy háromágú szigony volt függőlegesen elhelyezve benne. Alatta márványlapon a következő állt:
Poszeidón – a tengeristen – szigonya
A szigonnyal irányítja a tengert, vele parancsol az összes vízi élőlénynek.
Rossz kezekbe kerülve veszélyes!
Mellettem Christian jelent meg.
– Ezek az Istenek tárgyai. Nem a valódiak, csak másolatok. Ezek olyan tárgyak, amik szorosan kötődnek az adott istenhez. Mint például Poszeidón szigonya. Élethű másolatok, elképesztő, mekkora vasvillája volt. Julia mesélte, amíg vártunk rád.
Christian nem sokkal magasabb volt nálam, állcsontja ívet adott arca finom bőrének. Öltöny volt rajta, fekete nyakkendővel.
– Minden Istennek van ilyen tárgya?- kérdeztem.
– A legtöbbnek igen – körbenézett a teremben. – Az ott például Hadész sisakja – a tetem másik végébe mutatott.
A sisak úgy nézett ki, mint a gladiátorok sisakja, semmi rendkívüli nem volt benne.
-Héphaisztosszal készíttette Hádész, az a különlegessége, hogy láthatatlanná teszi a viselőjét – mesélte tovább.
– Ez tényleg igaz? Mármint ez az egész, az istenek, meg ez a szekta vagy nem is tudom, minek nevezzem?
– Nem tudom. Pamela, szerinted? – kérdőn a fotelek irányába pillantott.
– Átverés az egész – felelte a lány, majd felállt és elindult felénk- Meg kell keresnünk a kijáratot!
Egymásra néztünk Christiannal.
– Szerintem nem jó ötlet – mondta a fiú.
– Szerintem egy próbát megér – nekem sem tetszett ez az egész. Olyan ez, mint valami elcseszett kalandregény – Kettő egy ellen.
– Úgyse fog menni, azt se tudjuk, mi ez a hely, vagy hogy hol van egyáltalán, de ha annyira akarjátok, menjünk,-, adta be a derekát végül.
– Annál az ajtónál ne is próbálkozzunk, onnan csak ez az az egy átjáró nyílt! Körbenéztem. A maradék három kijáraton egyszerű, normál méretű fa ajtó volt.
– Együtt vagy külön megyünk?
– Együtt – vágták rá egyszerre.
Elindultunk a legközelebbi ajtó irányába. Az előző folyosó tökéletes mása volt, de valamivel rövidebb. Fáklyák es bekeretezett fényképek szegélyezték utunkat. Christian ment elöl, mögötte Pamela, majd én zártam a sort. Bele se mertem gondolni, mi vár az ajtó mögött. Csak remélni mertem, hogy nem Julia barátai. Christian kinyitotta az ajtót.
– Mondtam, hogy nem fog menni!
Nestorral találtuk szembe magunkat. Christian hátrálni kezdett (vele együtt mi is) majd becsapta maga előtt az ajtót.
-Basszus, lebuktunk!
-Mondtam, hogy rossz ötlet!
-Futás!
Vettünk egy hátraarcot es nekiiramodtunk. Végigfutottunk a folyosón, majd, amikor elértük az Istenek Termét, egyenesen fordultunk is a következő kijárat irányába. Én kerültem a sor elejére, kilöktem az ajtót, és ismét egy ugyanolyan átjáróban kötöttünk ki.
– Itt minden folyosó ugyanolyan?- lihegte Pamela.
Elértem az ajtót, de mire lenyomhattam volt a kilincset, az kivágódott előttem.
– Srácok! Nem hisztek nekem ugye? – Nestor karba fonta a karját.
– Vissza! – kiáltottam.
Ismét Christian került előre. Következett ugyanaz, mint néhány pillanattal ezelőtt.
-Kezd „deja vu”-m lenni!
A harmadik ajtó mögött ismét Nestor várt.
-Ez nem létezik! Hogy az istenbe csinálja? Feladom!
Pamela félrelökött és szitkozódva visszabaktatott az Istenek Termébe.
-Na, indítsatok ti is vissza!
Becsukta előttünk az ajtót, megfordultunk, és a kudarc keserű ízével a szánkban követtük Pamelát. A folyosók egyre rövidebbek lettek, de így is kellet legalább két perc, mire egyik teremből a másikba átsétáltunk. Futva ez a táv rövidebbnek hatott.
– Szerinted ők ennek a szektának vagy minek a tagjai voltak?
Christian megállt pár lépéssel mögöttem és az egyik fekete keretes fényképet fürkészte. Észre sem vettem, hogy nem jön mögöttem, léptei olyanok voltak, mint egy macskáé, hangtalanok és kecsesek. Odaléptem hozzá. Mellkasa szaporán hullámzott a futás miatt. A fotó egy kerek arcú kisfiút ábrázolt. A kereten a fáklyák fényei jártak táncot, ezzel kísértetessé téve az arcokat.
– Nem tudom. Nem akarok itt lenni.
Valahol mélyen tudtam, hogy nem fogok hazamenni, nem tudtam volna megmondani, hogy miért érzem ezt, de biztos voltam benne. Próbáltam visszafogni a könnyeket, de nem igazán sikerült. A folyosó hideg levegője és a könnyeim forrósága kellemetlenül nyaldosták szeplős arcomat. A fekete kosztüm kabát ujjával letöröltem az elmosódott szemfestéket.
– Van valami oka annak, hogy itt vagyunk – hangját igyekezett nyugodtra fogni, de a minimális remegés elárulta, hogy ugyanolyan kétségbeesett, mint én.
Még vetettem egy utolsó pillantást a képre, mielőtt folytattuk volna utunkat. Lehet, hogy őt
is elrabolták és megölték, ráadásul meg közszemlére is teszik a borzadály tetteiket.
Anyára és apára gondoltam, mostanra már haza kellet volna érnem. Tinédzser éveim alatt soha nem maradtam ki úgy, hogy nem szóltam volna legalább egyiküknek. Ahogy ismerem, apát, már a rendőrségen ülnek anyával. A telefonom alapján be tudják mérni, hogy merre, járok. Csakhogy azt a táskámmal és a többi cuccommal együtt elvették, nagyszerű…
Annyira a gondolataimba voltam mélyedve, hogy nem vettem észre a felgyűrődött szőnyeget a gyér fáklyafényben. Christian előtt olyan gyorsan vágódtam hasra, hogy ideje se volt felfogni, hogy mi történt, így egyenesen rám esett.
– Legközelebb szólj, ha le akarsz pihenni, úgy elkerülhetjük az ilyen kínos szituációkat – próbálta viccesre fogni a dolgot, de valóban kellemetlen helyzetbe hoztam magunkat. Az esés következtében a szoknyám felcsúszott, a harisnyám a térdem felett elszakadt. Arca közvetlenül az enyém mellé került, úgy tudta tompítani az esést, hogy az egyik kezét a derekamra a másikat pedig a talajra tette, de így is teljes alsó testével simult hozzám.
– Én sem terveztem csókolózni a szőnyeggel!
Lassan sikerült lemásznia rólam, majd a kezét nyújtotta segítségképpen. Tenyere meleg és puha volt, és határozott mozdulattal talpra rántott. Hirtelen túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Furcsa érzés volt.
– Merre vagytok? Miranda! Eltévedtetek? – Pamela jelent meg mögöttünk.
– Már megyünk is – Christian kikerült és tovább indult a folyosón.
Nestor és Julia teával várt minket. Az üvegasztalon öt porcelán csésze és hozzáillő teás kancsó valamint egy cukortartó hevert egy tálcán. A gőzölgő folyadék kellemes illatot árasztott. Az ikrek az egyik szobából két fotelt cipeltek be, ugyanolyat, mint amiben mi ültünk. Az asztal körül így immár öten foglaltunk helyet.
– Ahogy látom, szemügyre vettétek a mi kis szerény hajlékunkat – keztde Nestor.
– Komolyan azt hitte, hogy nem próbálunk meg lelépni? Ennyire idiótának néz minket? Eszünk ágában sincs itt maradni – Pamela keresztbe tette karjait a mellei előtt, már amennyire a mérete miatt az lehetséges volt.
– Tévedsz! Tudtuk előre. Minden Harcos megpróbál megszökni Cavernából. Idővel beletörődnek, hogy nem fog menni. Amikor alkalmuk lenne, már nem akarnak sehova menni
– mondta Julia, miközben teát öntött nekünk.
– Én mondtam, hogy rossz ötlet – mentegetőzött huncut mosollyal Christian.
– Mi az, hogy minden Harcos? – beleszürcsöltem a gőzölgő italba, mentatea volt.
– Akik feláldozzák magukat azért, hogy a Titok titok maradjon. Olyanok, mint ti. Mindhárman köhögve-fuldokolva köptük ki a teát.
– MICSODA?
– Julia! Nem ezzel kellene kezdenünk. Valóban erről van szó, de nem a szónak ebben a formájában – Nestor letette a csészét az asztalra. – Khaoszt egyre nehezebb a Tartaroszon belül tartani. Mindenképp vissza kell küldeni őt a sírba. Eddig tizenöt emberünk halt bele abba, hogy visszatartsa a pusztulását. Az istenek, az Ő tárgyaik, cselekedeteik, a mitikus lények – amiket mi csak lényeknek nevezünk -, illetve az egész mítoszvilág képezik a Titkot. Akik segítenek titokban tartani ezen világ létezését, azokat mi Harcosoknak nevezzük. A világ minden pontján vannak Harcosok, több százan vagyunk, és Caverna a központja ennek. Innen figyeljük a történéseket a világban, innen irányítjuk a kisebb Cavernákat, amiből négy van a Föld különböző pontjain. Ezek egyben alkotják a Secretót. Én adom az utasításokat az ottani vezetőknek, rendszeresen megbeszéléseket tartunk. Minden rendellenes cselekedetről tudunk, és orvosoljuk is azt. Általában ez a hely dugig van emberekkel, de most, mint látjátok, üres az egész barlang. Ez azért van, mert miután kiszabadult Khaosz, nem sikerült rögtön elzárni az útját, ezért egy kis része kijutott a Tartaroszból és a Pokolból, és most bolyong a világban. A Harcosok most azon dolgoznak, hogy azt a hatalmas zűrzavart, amit okozott ez a parányi része, az emberek számára észrevétlenné tegyék. Legutóbb egy többszáz hektáros erdő gyulladt ki Európában, előtte váratlanul és minden ok nélkül összedőltek a felhőkarcolók Tokióban. Erről persze nem tudtok, tehát az embereim jól végezték a dolgukat. Azt sem vettétek észre, hogy tegnap Manhattanben beszakadt az útburkolat egy forgalmas útszakaszon, legalább húsz autó süllyedt a mélybe. Sorolhatnám napestig azokat a katasztrófákat, amelyek a napokban történtek. Persze vannak esetek, mikor nem tudunk megfelelően elsimítani egy ügyet, ilyenkor a sajtó és a média számára elfogadható balesetnek állítjuk be a dolgokat. Nincs annyi emberünk, hogy mindent lefedjünk. Benneteket egy különleges feladat elvégzésére szemelt ki az Orákulum, akinek a segítségéért folyamodtunk. Három jelet küldött a földre, hogy ennek alapján a feladatra alkalmas embereket meg tudjuk találni. Találjátok ki, mit küldött!
– A nyakamat rá, hogy a kártyák azok! Az enyém olyan büdös volt, hogy kidobtam a kukába. Pamela jól tippelt. Nestor a nadrágja zsebéből elővett három kártyalapot, majd legyezőszerűen feltartotta.
– Ezek voltak azok. Paul és Christopher feladata volt, hogy felkeressen titeket. Nem volt nehéz a nyomotokra bukkanni, mivel csak a szagot követték, amit a kártya árasztott magából. Rajtatok is érződött a kénkő szaga, mivel megfogtátok a kártyát. Az Orákulum csak akkor avatkozik be a dolgainkba, ha kérjük. Hát mi kértük. Ezt a választ kaptuk: „Hogy a Káosz véget érjen, először ki kell szabadítani, tombolni fog és elpusztul minden. A halál meglopja őt, a bolond megöli a szerelmeseket, és végül úgy végzi, mint az akasztott ember.
– Ebből értett bárki bármit is? – kérdezte Pamela.
– Hát, ha jól értettem, akkor a halál az Pamela, mivel a tied az a kártya, vagyis el kell lopnod valamit, Miranda megöl egy szerelmespárt, és úgy végzed, mint én – spekulált Christian.
– És mi lesz azzal, hogy feláldozzuk magunkat? – Christian letette kiürült csészéjét.
– A legelső Secreto akkor jött létre, mikor megszületett az istenek második nemzedéke, ekkor az emberek gyanakodni kezdtek, hogy a földi léten túl valami felsőbbrendű dolog is létezik. Az alapító atyánk és Zeusz szövetséget kötöttek, amit mi Alapításnak nevezünk. Zeusz bizonyos képességeket adott Hektor Secretónak, melyek a vérvonallal együtt öröklődtek. Legelső, és egyben legjelentősebb cselekedetük az volt, hogy elhitették a néppel, hogy a mítoszvilág nem valódi, csupán egy olyan dolog, amibe az olyan emberek kapaszkodhatnak, akiknek a földi létben semmi boldogság nem jut és kell valami, amiben hinni tudnak, ezzel értelmet nyer hasztalan, silány életük. Az alapító, felesége és gyermekei képezték a tagokat, majd azok gyerekei és így tovább, évezredeken keresztül a mai napig. Minden tag, aki belép, közénk, esküt tesz, hogy az élete árán is teljesíti feladatát, és védi a világunkat. Aki megszegi esküjét, az halállal fizet árulásáért. Nem igazán használjuk ezt a szót, hogy “feláldozás”, jobban kedvelem a “ meghalni a nemes célért” kifejezést. Most az a kérdés, hogy hajlandóak vagytok-e teljesíteni azon apró kérésünket, hogy mentsétek meg az emberiséget és a mítosz világot. Két opció van; ha segítetek, megmenekül a világ és nem haltok meg, feltéve, ha elég ügyesek vagytok; vagy távozhattok most, de elveszítetik az összes emléketeket. Nem fogjátok tudni, kik vagytok, a családotok és minden olyan ember számára, akikkel kapcsolatban álltok, örökre elfelejtenek, mintha soha nem ismertek volna titeket. Ha ezt választjátok, akkor holnap reggel valahol a világban fogtok ébredni úgy, hogy nem tudjátok kik és hol vagytok. És valószínűleg nem sokáig fog tartani ez az állapot, mert mindenkire a halál vár néhány napon belül, mert nélkületek Khaoszt nem fogja megfékezni senki. Dönthettek, de mindenkinek ugyanazt kell választania. Mindenki vagy senki. Holnap ugyanilyenkor várom a döntéseteket. De elég a csevegésből, körbevezetlek titeket.
Nestor úgy beszélt az elmúlt percekben, mintha a holnapi vacsorát beszélné meg a feleségével, mi meg úgy bámultunk rá döbbenetünkben, mintha szellemet láttunk volna. […]
Nestor megmutatta a kiképzőt is, ahol Christopher és Paul edzettek. Az egyik kard fémes csörömpöléssel zuhant a földre.
– Ez aljas húzás volt! – mondta az egyik.
– Maradj a szerszámíjnál, az való neked, a kardot hagyd meg nekem! – válaszolt a másik.
– Itt szoktak gyakorolni a bennlevők, illetve itt képezzük ki az újakat. A kisebb fegyvertár ott van – egy faajtó irányába mutatott. -Megmutatom a Csarnokot, és vége a túrának.
A Kiképzőből kilépve egy galérián kötöttünk ki. Tőlünk jobbra másik két ajtó is ide nyílt. A Csarnok méretei egészen elképesztőek voltak, lépteink visszhangot vertek a sziklafalakon. A galériáról kétoldalt kőlépcső vezetett le egy ötméteres szoborhoz, aminek mi csak a hátulját láttuk.
– Az alapító, Hektor Secreto. Gyermekei állították a szobrot – A márványból faragott férfi erősnek és félelmet nem ismerősnek látszott. Szakálla mellvértje aljáig ért. Páncélzatához erősített köpenyen egy számomra ismeretlen kacskaringós jel díszelgett, sisakja hasonló volt, mint az Istenek termében kiállított sisak. Kissé terpeszben állt, kezében hosszú pallos markolatát szorongatta. A szobor talapzatába görög szöveg volt vésve: “Κράτα το μυστικό”.
Az ógörög betűk szavakká kapcsolódtak a fejemben, el tudtam olvasni, hogy mi van odaírva: “Tartsd titokban”.
– Miért törték fel a sírt? Kinek jó a pusztulás? – kérdezte Pamela.
– Egyelőre nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ki tehette. Az utóbbi évtizedekben valaki sorra gyilkolja a Harcosokat. Számtalanszor megkísérelte a betörést a Cavernába. Gyanítjuk, hogy ő áll a dolog mögött. Nem tudjuk, hogy ki ő vagy mit akar, de a csatlósai egyre többen vannak. Fogalmam sincs, hogy hogyan tudott bejutni az alvilágba úgy, hogy Hádész nem ölte meg… Sikerült elkapni egy két hívét, de nem beszéltek, a vallatások alatt egy szó nem hagyta el a szájukat, inkább a halált választották. Három nappal ezelőtt a megfigyelő berendezések mozgást érzékeltek a bejárat előtt. Egy csuklyás alak egy ládát tett le az ajtó elé. Mikor kinyitottam egy koponya volt benne és egy papír, amin csak a Káosz szó állt. Tudtam rögtön hogy mi ez, és hogy óriási a baj. Nem tartott túl soká, mire jöttek a jelzések sorra, hogy valami pusztít a világban. Pár órán belül kiürült az egész kóceráj. Azóta csak a sérültek jönnek-mennek, de miután Julia meggyógyította őket, ki se érkeznek pihenni magukat, már újabb pusztulást kell megfékezni.
– Megnézhetjük a koponyát?- kérdeztem.
– Majd ha döntöttetek. Felvezetlek titeket a hálótermeitekhez, fél óra múlva vacsora az
Étkezőben.
A Nagyterem közepén megállt Nestor.
– A lányok és fiúk hálótermét külön szárnyban építettük ki. De mivel csak ti vagytok jelenleg a Cavernában, és úgy sejtem, bőven van mit megbeszélnetek, mindhárman a lányok hálótermében alszotok, az ötös szobában. Már előkészítették a szobákat, kaptatok ruhákat, tisztálkodó szereket.
Felbaktattunk a lépcsőkön. Egy nappaliszerűségből hét számozott ajtó nyílt. A kandallóban vidám tűz lobogott, a falakon festmények, fényképet és fáklyák díszelegtek.
– Én itt el fogok tévedni. Pamela lehuppant a kanapéra.
– Mit szóltok ehhez az egészhez?
– Én nem akarom, hogy elpusztuljon minden, belegondolni is borzasztó! Leültem a lány mellé.
– Meg kellene próbálnunk!
Christian volt a leghatározottabb. Ő velünk szemben egy párnán helyezkedett el a padlón.
– Ha nem segítünk, meghalunk. Ha igen, akkor van esély a túlélésre.
– Én nem megyek ebbe bele!
Pamela arcára kiült egyfajta dac, mint amikor egy kislány nem kapja meg, amit akar, és vigasztalhatatlan duzzogásba kezd.
– Azt sem tudom, hogy ez az egész istenesdi igaz-e…
– Elvileg senki nem keres minket, senki sem tudja, hogy létezünk, azt meg pláne, hogy hol vagyunk. Szellemek vagyunk. Varázslattal elfelejtették mindenkivel a létezésünket. Zsákutca mindenhogy: ha nem segítünk, megszívjuk, ha segítünk is megszívjuk, de legalább nem halunk meg.
Christian hanyatt dőlt a szőrmés szőnyegen, a párnát laza mozdulattal a feje alá tette.
– Pamela – fordultam a lány irányába – próbáljuk meg!
– Nem akarom. Hülyítés az egész!
Még mindig nem fogta fel a helyzet súlyosságát.
– Nestor megmondta, mindenkinek bele kell egyeznie. Inkább választod a biztos halált, minthogy egy csöppnyi reményt is adj a túlélésre?
Kezdett felmérgelni a makacsságával, felemeltem a hangom:
– Mióta az eszemet tudom, a mitológiával kelek és fekszem, abból semmi jó nem származott még, ha hős nélkül maradt egy város, most meg a világ maradt hős nélkül. Tegyük fel, hogy igazad van, és csak hülyítenek minket, de ki fogja ezt elhinni nekünk? Ki fogja elhinni, hogy fényes nappal a belváros kellős közepéről raboltak el minket, hogy valami természetfeletti istenséget visszaküldjünk a sírba, akit a fiai emberi testbe száműztek, és egy idióta feltűnésmániás ellopott egy koponyát, amelynek valami köze lehet az ügyhöz, és letette egy barlang bejárata elé, amiről nem tudjuk, hogy hol van, de annyit tudunk, hogy bazi nagy és nincs rajta még egy kicseszett ablak sem, megszökni meg lehetetlen. Elvileg több százan tagjai ennek az elfuserált szektának, akiknek az a dolguk, hogy ha az istenek meggyújtanak egy erdőt, mi csak azt lássuk, hogy a hőség pusztít. És még nem is említettem a félszemű hölgyikét és a szörnyekkel teli termet. Ha hihetünk annak a pasinak, akkor most se anyám, se apám, se testvérem, se családom, se életem. Nincsen semmim. Nemcsak nekem, hanem neked sincs anyád vagy apád, se senkid, egyedül vagy ebben a szenny világban, és egyedül is leszel, míg meg nem halsz. Lehet holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, teljesen mindegy, mert végünk van.. De abban a tudatban halunk meg, hogy nem tettünk semmit azért, hogy ne így történjen, sőt mi több, konkrétan te okoztad a pusztulást, mert nem vagy hajlandó tenni azért, hogy ne pusztuljunk meg időnap előtt. Én inkább élem le hátralévő életemet itt. Gondolkozz ezen el egy kicsit, és ne kösd az ebet a karóhoz, mint egy makacs ötéves.
A felgyülemlett feszültséget, ami bennem forrt, mióta ide hoztak minket, Pamelára zúdítottam, aki most könnyes szemmel ült mellettem. Hirtelen felpattant és elrohant a párnát pedig tiszta erőből az arcomba vágta. Vér ízét éreztem a számban, elharaptam a nyelvem. Becsapta az ajtót, hallottam, ahogy zokogva trappol le a lépcsőn.
– Ezt megcsináltam… pedig még finom is voltam… utána megyek.
– Hagyd, lenyugszik, és higgadtan átgondolja az egészet. Holnapig kell választ adnunk. Christian mellém ült a kanapéra és levetette a zakóját. A tűz kellemesen, már-már túlságosan is felmelegítette a nappalit. Egy darabig némán néztük a kandallóban cikázó lángokat, ő szólalt meg elsőnek.
– Hogy értetted azt, hogy a mitológiával kelsz és fekszel?
– Történelemtanár vagyok, történész szeretnék lenni, kutatom a múltat, mióta az eszemet tudom. A mitológiát érzem magamhoz a legközelebb, úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna azt a világot, szerintem nincs olyan mítosz, amit ne tudnék szóról szóra fejből. Ma kaptam meg a diplomám, ha nincs ez az egész, akkor meghallgatásra mentem volna. Néha úgy érzem, hogy rossz világba születtem.
– Furcsamód, amikor behoztak ide, azt éreztem, hogy ide tartozok. Hiszek Nestornak. Amikor a Csarnokban voltam, el tudtam olvasni azt, ami a szobor talapzatára volt írva, pedig nem tudok görögül.
– Tartsd titokban. Én is el tudtam olvasni, pedig én sem tanultam. Bűntudatom van Pamela miatt, nem kellet volna kiabálnom vele.
– Feszültek vagyunk, mindkét reakció érthető. Meg fog nyugodni, meglásd – kezét az enyémre tette, finoman megszorította biztatásképpen.
– Félek – mondtam.
– Én is.
– Nem annak látszol, aki könnyen megijed.
– Emberből vagyok én is. Azt hiszem. Ezek után nem csodálkoznék, ha reggel minotauroszként ébrednék. Elengedte a kezem.
– Lassan, szerintem, menjünk vacsorázni, éhen halok!
Megkerestük a Nagy Csarnokot. Ott a keresztben elhelyezett svédasztal roskadásig volt étellel. Leültünk a középső hosszú asztalhoz. Nem sokkal később Nestor jelent meg mellettünk telepakolt tányérjával.
– Nem tudtuk, hogy mit szerettek enni, így a választék elég szélesre sikeredett. Örülök, hogy így döntöttetek ifjú Harcosok. Tudtam, hogy helyesen cselekszetek.
– Helyesen cselekedtünk? – kérdeztem.
– Pamela közölte, hogy vállaljátok a feladatot. Kissé zaklatott volt, de a lényeg, hogy a jó utat választottátok. Jó étvágyat kívánok! – azzal odébbállt és a terem másik végében Julia mellé ült.
Pamela leült velünk szemben és nekilátott vacsorájának. – Köszönjük! – ennyit tudtunk kinyögni döbbenetünkben, ő nem szólt semmit, csak evett monoton tempóban tovább. Ahogy Pamela, úgy mi is farkaséhesek voltunk, elindultunk a svédasztal felé. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, legalább háromféle előétel, levesek, hot dogok, pizzák, saláták, sajtszószok, sütemények, húsok, teák, borok, egy nagy adag kávé.
– Kitettek magukért!
Christian már teli is pakolta tálcáját, miközben én nem tudtam dönteni, hogy mit egyek. Végül a cézár saláta, és a csokitorta mellet döntöttem. Némán vacsoráztunk, egy szó sem hagyta el a szánkat. A szégyenérzet nőttön nőtt bennem minden falat után. A csokitortához már nem volt gyomrom, szinte hozzá sem értem az ételhez, a salátámban addig turkáltam, míg egy paradicsomdarab a torta mellet nem kötött ki.
– Azt még megeszed? – Christián a desszert felé bökött villájával.
Odanyújtottam neki a tányéromat, és felálltam egy kancsó borért, illetve poharakért. Töltöttem magunknak, Pamela felállt.
– A kalandunkra!- emelte poharát.
– A kalandunkra! – mondtuk mi is.
Finom volt a bor. Az étel is ízletes volt (már amennyit ettem belőle).
A vacsora befejeztével felmentünk a hálókörletbe. A szobában öt ágy helyezkedett el, egy kisebb asztal, öt szekrény és pár szék. A hálószobához tartozott egy fürdőszoba is. A két ágyra köntös és egy pár papucs volt bekészítve.
Kopogtak. Nestor lépett be.
-Mivel megszületett a döntés, Christian a fiúk körletében alszik. Ez a mindenkori ágyatok, amin most a ruháitok vannak. Korosztály szerint vannak beosztva a szobák. Az egyes szoba a rangidős Harcosoké, a hetes pedig a gyerekeké. De jobbára ti vagytok itt, illetve Julia, meg a szakácsnők: Emma és Natalia. A másik szárnyban pedig az ikrek, Christian és Peter, a szakács.
– Holnap reggel leteszitek az esküt. Tessék, ezek a Cavernában lévő pontos időt mutatják – adott át három karórát. – A szekrényekben megtaláljátok a ruháitokat, a fekete szettet a vállfán a küldetéseken használjátok majd, de reggel is ebbe jelenjetek meg a Csarnokban, pontban nyolc órakor. Christian, hagyjuk a hölgyeket pihenni. Jó éjt lányok!
Elhagyták a szobát, mi pedig magunkra maradtunk.
A fürdőszoba nagyon kicsi volt, csak egy zuhanyzó, egy kézmosó és egy wc volt benne, valamint egy pici szekrény.
Pamela némán kinyitotta a szekrényét (ami az ággyal szemben volt), és elővett belőle adag ruhát, felkapta a törölközőt az ágyról és bezárkózott a fürdőbe.
A szekrényben az összes ruhám ott volt, még a fehérneműimet is elhozták. Megnéztem az órát, amit Nestor adott, fekete bőrpántos aranyóra volt. Az érdekesség az, hogy a számlapon egytől tizenkettőig a számok nem egy körben, hanem kettőben helyezkedtek el, volt egy nagyobb és egy kisebb kör is. A mutatók is megduplázódtak: a nagyobb körhöz tartozó mutatók nagyobbak, míg a belső körhöz tartozók igen apróak voltak. A dátumok is szerepeltek a számlapon. A külső körön leolvasható idő (a barlangi idő) fél nyolc volt a hozzátartozó dátum pedig április huszonöt. A kint mért idő pedig április huszonhat reggel fél hat volt. Tíz óra eltérés valóban.
Fél óra múlva mindketten ágyban voltunk, Pamela nem szólt hozzám, ami érthető is volt, hiába próbálkoztam megszakítani kérdésekkel a tüntető hallgatását, nem sikerült.
– Jó reggelt lányok! Felkelni! Gyerünk!
Julia hét órakor rontott be a szobába rózsaszín hálóköntösben és mamuszban.
– Öltözzetek kész a reggeli! Nestor vár titeket! Gyerünk már!
Mivel egyikünk sem mozdult meg, Julia az asztalon álló kancsó fele tartalmát az én fejemre, a másikat Pameláéra borította.
– Elment az eszed! Ez jéghideg! Pamela rögtön kipattant az ágyból.
– Christian rosszabbul járt! Készülődni, gyerünk! A vizes ágyneműt tegyétek abba a kosárba Sikerült felébrednünk, megszabadítottuk a matracot, a párnákat és a takarót az átázott
huzattól.
A ruhát nézegettük, amit kiakasztottunk a szekrény ajtajára, míg végeztünk a fürdőszobai készülődéssel. Egy egyszerű fekete bőrnadrág, fekete öv, hozzá illő szinten bőr felső, egy sodronying (ami ugyancsak fekete) és egy kabátszerű ruhadarab, ami különleges, számomra ismeretlen anyagból készült. A sarokban két fekete bakancs tökéletesen kiegészítette az egész szettet. A sodronying tűnt ki egyedül a ruhadarabok közül, máskülönben teljesen természetesnek hatott volna az öltözék.
Fél nyolckor már a szobor mellett álltunk, és vártunk a beavatásra. Nem sokkal később
Christian is megérkezett, homlokán egy átvérzett kötéssel.
– Veled mi történt? – kérdeztem.
– Az ikrek úgy ébresztettek fel, hogy matracostól kiborítottak az ágyból, és bevertem a fejem az éjjeli szekrény szélébe. Julia kötözött be, és adott fájdalomcsillapítót. Még mindig szédülök, de már nem látok négyet Paulból és Chris-ből. Belőlük kettő is sok volt a mai napra!
– Csodálatos reggelt kívánok nektek! Mi történt veled, fiam?
Nestoron deréktól lefelé megegyezett az öltözet a miénkkel, de sodronying és kabát helyett ezüstös csillogású mellvért és földig érő éjfekete köpeny volt, rajta amit a mellvért vállrészhez erősítettek. Vele tartott még az összes többi ember, aki a barlangban tartózkodott, ott voltak az ikrek, Julia, a szakácsok, láttam néhány számomra ismeretlen embert is, akiket még nem mutattak be.
– Leestem az ágyról… véletlenül sem az történt, hogy az ikrek kilöktek az ágyból, és bevertem a fejem…
Paul és Chris igyekezett visszafojtani a nevetést, de nem sikerült nekik, így az egész csarnok zengett a hahotázástól.
– Szokj hozzá, az újakat mindenki szívatja.
– Hát azt észrevettem – mondta Pamela vontatott hangon.
– Elmondom, hogy mi fog történni. Mikor letérdeltek a szobor előtt és kimondjátok a szavakat, a Secreto teljes jogú tagjai lesztek. Ha az eskü bármely pontját megszegitek vagy a Caverna szabályait gondolkodás nélkül felrúgjátok, akkor a büntetésetek halál. Nem tűrjük a dezertőröket, az árulókat vagy a cselszövőket. Most még mondhattok nemet. Miután felálltatok az eskütételből, nincs visszalépés.
Egymásra néztünk.
– Nem lépünk vissza – szólt Pamela.
-Akkor hát kezdjük!
Rajtunk kívül mindenki más felment a galériára, és onnan nézett le ránk. Letérdeltünk a szobor elé, jobb kezünket a szívünkre téve, a balt pedig magasba tartva. Nestor mély basszusával elkezdte mondani az eskü szövegét soronként, mi pedig ismételtük utána.
“Az istenek legyenek tanúi szavamnak!
Megesküszöm, minden erőmmel azon
leszek, hogy titokban tartsam a mítoszvilág létezését.
Esküszöm, az életemet adom a
társaim életéért, velük élek és halok meg, a halandó emberiséggel nem létesítek semmiféle kapcsolatot.
Esküszöm, minden parancsot feltétel nélkül Teljesítek, és nem
tagadom meg a rám kiszabott utasításokat.
Végül esküszöm az istenekre, ha megszegem eskümet vagy a Secreto szabályait, életemmel fizetek bűnömért.”
A galéria irányából tapsvihar indult útjára, melyet Nestor zárt.
– Mostantól a helyes megszólítás: Nestor vagy Parancsnok. Világos voltam? Álljatok fel, menjetek reggelizni, mert feladatom van számotokra.
– Csak ennyi volt? Azt hittem, valami nagyobb felhajtás lesz az egész…
Christian egész reggeli alatt azon morgott, hogy ezért kár volt ilyen kellemetlen körülmények között felkelnie.
– Azt hittem, lesz valami beavatási rítus, kapunk valami menő jelet, tudjátok, mint a filmekben. De csak elmormoltunk három sort és kész, valahogy túl snassz ez az egész, jobbat vártam ekkora felhajtás után.
A középső hosszú asztalnál érkeztünk mindannyian. A reggeli rántotta és bacon volt, helyet kapott még némi narancslé, tea és kávé is. Miután végeztünk, Nestorral az irodájába vonultunk.
– Ő itt Khaosz,
Egy faragott fa dobozt tartott a kezében, pont akkorát, mint amelyben egy koponya kényelmesen elférhet, kicsit hasonlított egy kalóz kincses ládája. Masszívnak tűnő lakattal volt lezárva, amit Nestor a nyakában lógó madzagra felfűzött kulccsal nyitott ki. Amint a zár felpattant, és kinyílt a láda teteje, azonnal hatalmas vörös lángcsóvák csaptak fel, és körülöleltek egy teljesen hétköznapi emberi koponyát. Nestor belenyúlt a lángokba és kiemelte a koponyát. Kezén semmilyen égésnyom nem volt látható, mintha a tűz menekült volna az érintése elől.
– Jó fej pasas lehet…- szólalt meg Pamela bele se gondolva ezzel itt indít el.
– Mekkora a fejetlenség mostanában – mondtam lazán.
-Lányok, fel a fejjel! – zárta a sort Christian. Mindannyian hangos nevetésben törtünk ki.
– Srácok, munka van, ne veszítsük el a fejünket – csapta le Nestor könnyeit törölgetve azt a bizonyos magas labdát. Annyira nevettünk, hogy egyikünk se tudott megszólalni, Káosz feje pedig lángba borulva csücsült a ládikájában, míg mi rajta nevettünk. A sokadik percnyi nevetés után sikerült újra megkomolyodnunk. Vagyis csak azt hittük, hogy abbahagytuk, de ekkor Julia lépett be az ajtón.
– Mit csináltok? Fejezzétek már be, tőletek zeng az egész Caverna!
Egy pillanat csend után még az előzőnél is nagyobb nevetésben törtünk ki, szegény Julia pedig csak állt ott, és nem tudta, miről van szó. A tekintetét kapkodta közöttünk, míg mi a hasunkat fogtuk, és a könnyeinket törölgettük.
A reggeli borzasztó ébredést ez némiképpen kompenzálta. Váratlanul egy éles sípoló hang töltötte be a teret, ami az íróasztal felől érkezett.
-Daniella, mi a baj?
Nestor a számítógép kijelzőjén lévő fiatal nőhöz intézte szavait. Ujjával megérintette a
képernyőt, amitől hangosabban hallottuk a túloldalról beszélő hangját.
-Nestor, újabb három áldozat. Kettő a norvégből, egy a japánból. A mészáros újra lecsapott. Nestor ököllel az asztalra csapott.
-A kurva életbe!
