Egy hűvös őszi este kezdődik minden. Hideg szél süvít a hegycsúcs tetején, a fák lombjai között. A levelek már sárgállanak, a madarak eltűntek, de a hangyák még szorgalmasan motoznak az avarban, a fű között, elemózsiát gyűjtögetnek télire.
Ám valami mégis más e napon, valami nem illik a képbe. Sőt, ha helyesen akarunk fogalmazni, akkor inkább azt mondhatnánk: valaki.
Valaki, akit Aliznak hívnak.
…Most Aliz most ismeretlen helyeken jár, messze a lakott területektől. Ahogy mondani szokás: szinte a világ végén, a semmi közepén, messze a civilizációtól. Ott, ahol a madár sem jár.
Tőle távolabb, vagy talán hozzá sokkal közelebb?…
…Aztán már hajnalodik, a nap sugarai kardként döfik át a felhők habjait, próbálnak utat törni maguknak a derengésben. Pont úgy viselkednek, mint Aliz életében a szép pillanatok: próbálkoznak, de szinte hiába.
A tökéletes világosság ideje soha nem jöhet el. Ahogy közeledik a nappal, egyre több, égiháborúra utaló jel jelenik meg az ég alján. A föld felszínére rejtélyes köd száll, elkábítva az apró élőlényeket.
…Aztán Aliz egy rosszul megvilágított szoba sarkában áll. Estefelé járhat már az idő. Az ablakon kitekintve nem látni sem a Holdat, sem a csillagokat, nincs semmi reményt adó fénysugár az éjszakában. Ez a rémes a hely mégsem idegen számára, ismeri minden négyzetmilliméterét, a padló réseit, a szoba zugait, tudja mindegyik, az ágy alatt lapuló, rezzenéstelen pormacska vezeték- és keresztnevét is. Hogyne tudná, hisz ő adott nevet mindegyiknek!
Fülét ismerős zajok, kiabálás hangja üti meg.
– Kettőnk közül nem nekem van egy eltitkolt gyermekem! – csattan fel dühösen egy női hang. A férfi, akivel feltehetőleg a hölgy vitatkozik, nehezen érthetően válaszol, csak a hangsúly érzékelteti a trágárságot. Csak olyasvalaki válaszolhat így, aki vagy ittas, vagy épp most ébredt borgőzös, mély álmából, és emiatt ingerült…
A fiatal lányt figyeli. Összekuporodik a sarokban. Hogy ne láthassa senki, de ő mégis jól lásson. Mindent és mindenkit. Nem, nem, semmibe sem avatkozhat bele, nem mintha nem lenne képes rá, nem mintha lenne bármi értelme. Csak némán figyel minden hangra, zajra, zörejre. Pont, mint sok-sok évvel korábban. Végtére is, csak egy régi rutint kell felidéznie, a láthatatlanságot, a rejtőzködést. Nincs ebben semmi nehézség, mégis fájdalmas.
– Miattad utál engem! – üvölti a mélyebb hang, a szokásostól eltérő módon, tisztán, érthetően.
– Nevetséges…–suttogja maga elé a lány. Legszívesebben közölné a fószerral, hogy téved, de tisztában van vele, teljesen hiábavaló lenne.
Mintha egyszerre két hangon szólna. Mintha az a kicsi lány is beszélne belőle, a megriadt lányka a sarokból. Sokat változott azóta, de vannak dolgok, melyek sohasem változnak meg. Azok a hangok. A hisztérikusan üvöltő nőé és a részeg vagy másnapos férfié. Egy újra és újra megismétlődő, veszekedésben, üvöltözésben végződő vita. Talán már mindet elnyelte a nagy fekete felleg, a múlt.
Ismét szürke köd száll alá, messzire sodorva Alizt régi emlékeitől.
…Aztán sok ismerős arc között sétál, a másik, fiatal önmagát követve láthatatlanul, egy hosszú folyosón, a tanterem felé igyekezve, társai nyomában. Egyik énje tényleg láthatatlan, a másik csak próbál az lenni. Többnyire sikerült neki, de ezúttal nem.
– Aliz, beszélnünk kell! – lép oda hozzá akkori tanára. – Állítólag te is sok mindent tudsz arról az esetről. Gondolom, neked is feltűnt, hogy valami nem stimmel Virággal…
Nem válaszol, csak bólint. Kicsit idegesíti a középkorú nő felvetése. Hogyne tudna legjobb barátja problémájáról?!… Persze megpróbálja leplezni bosszúságát.
– Jó lenne, ha addig nem barátkoznál vele, amíg ezt abba nem hagyja… – mondja kedvesnek szánt hangon, arcán ijesztő műmosollyal. – Nagyon nem lenne jó, ha megpróbálnád utánozni! Nem barátkozhatsz olyanokkal, akik vagdossák magukat. Megértetted?… És ha megtudsz valamit vele kapcsolatban, kérlek, szólj!…
– Rendben…– válaszolja halkan, mintha egyezne a véleményük. Csak ennyit: „rendben”. Pedig egyáltalán nincs ez így rendjén. Magában csak arra tudott gondolni, hogy miért ő az egyetlen, aki tényleg tenni próbál. Miért akarják a felnőttek szankciókkal megoldani a lelki sebeket? Miért akarják őt is erre a lépésre rávezetni? Akkor azt gondolta, majd később talán megérti, sőt, azonosulni tud ezzel az állásponttal. „Majd, ha idősebb lesz, rájön, hogy….” Legalábbis mindig ezt mondták neki, de ez még soha nem jött el. Talán nem érett meg rá, vagy talán mégsem volt igazuk?
– Az eszmefuttatását nem fejezhette be, hiszen félbeszakította a jólismert hang:
– Ja, és előfordulhat, hogy ott kell lenned a fegyelmi tárgyaláson… Végtére is te tudsz a legtöbb információval szolgálni nekünk…
Műmosoly, álszentség.
Hátat fordít, és kekszét rágcsálva sétál tovább a folyosón, szemmel tartva a zajongó diákokat.
…Aztán a köd, a köd, a mindenünnen előtűnő, rejtélyes, ismeretlen köd. Mintha tudata lenne, mindig a legjobbkor jön, és emeli ki Alizt a múltja egy-egy szeletéből. Mintha tudná, mikor kell leállítani az emlékekbe merülő pillanatokat. Mintha csak meg akarná óvni őt valami olyasmitől, ami már régen elmúlt, ami immár egy másik történet, nem az övé, amely immár sohasem lehet az övé.
– Érted már? – kérdezi az ismeretlen hang.
A lány ismét a hegy tetején áll, fürtjeit a hideg szél táncoltatja a hűvös levegőben.
Némán bólint, a mélybe néz. Csak az ugrásra tud gondolni, hiszen olyan hívogató a végtelen, egyre sötétedő, szürke mélység. Mégsem teszi meg, hiszen valami azt súgja, nem teheti. Egyre csak azt érzi, tartozik valakinek a folytatással.
Valakinek, akit Aliznak hívnak. Tudja, a fellegek onnan hozták őt ide.
És egyszer majd a léptei viszik el innen. Messze, messze innen.
Valahová.
Egy jobb helyre.
