Apa nevezte isler túrának. Mindig nagyon vártam, hogy végre ezzel nyisson be a szobám ajtaján és megkérdezze, hogy van-e kedvem az isler túrához. Sosem gondolkodtam a válaszon. – Persze apa! Már nagyon vártam!
Apa kamionos volt és sokat dolgozott. Ritkán láttam. Sokszor hiányzott, de amikor szabadságon volt, próbált kárpótolni az elvesztegetett időért cserébe. Bejárta egész Európát. Sokat mesélt az útjai során látott természeti csodákról. Hegyekről, tengerekről, viharokról és napsütésről. Epekedve hallgattam minden történetét és néha sajnáltam, hogy én nem lehettem ott. De minden útbeszámolónál jobban szerettem, ha csak szülővárosomban, Szolnokon töltöttünk egy délutánt. Olyankor sosem számoltuk a perceket, csak örültünk minden közös pillanatnak. Anya nem mindig jött velünk, így néha ketten bolyongtunk, apa és én.
Azért neveztük isler túrának, mert minden alkalommal valamelyik neves, szolnoki cukrászdában fejeztük be a napot és megettünk egy-egy habos islert. Két kedvencünk volt. Az egyik a Marcipán cukrászda, a másik pedig a Zagyva cukrászda. Mindkettőt nagyon szerettem. A Zagyvát azért, mert a sütizés előtt órákat sétáltunk a Zagyva parton és a folyó mindig más arcát mutatta. Olykor szélesen szelte keresztül Szolnokot egészen a torkolatig és a szél egyenletesen fodrozta a felszínét. Egy-egy áradás után a sétány széléig is elért a víz. Sokszor láttunk vadkacsákat – azaz tőkés récét, apa mindig kijavított – a vízen úszkálni. Volt olyan is, hogy nyomon követtük egy kacsacsalád életét. Láttuk a kiskacsákat miután kikeltek, néhány héttel később pedig, azt, hogy miként igyekeznek megtenni első szárnycsapásaikat néhány centiméterrel a víz felett. Ha hétvégén mentünk a Zagyva cukrászdába, akkor mindig szűknek tűnt a belseje, mert annyian álltak sorba sütiért vagy fagyiért. De én türelmesen kivártam a soromat és apa sem mérgelődött a várakozás miatt. Egyszer pedig elfelejtett puncsos mignont venni anyának és kétszer álltunk sorba, de ő akkor is nyugodt maradt. Ugyanis anya, ha nem jött velünk, mindig úgy engedett el bennünket otthonról, hogy puncsos mignont vigyünk haza.
A másik kedvencem a Marcipán cukrászda volt. A hatalmas, rózsaszín épületről apa azt mondta, hogy ez Szolnok nyugati kapuja, amely élénk színével fogadja az ország nyugati részéből érkezőket. Már az első pillantásra patinás épület, belülről olyan, mint egy múzeum. Amikor először jártam ott, még leülni se mertem, csak azután, hogy apa is helyet foglalt. Nem tudtam eldönteni, hogy az elegáns székek és asztalok kiállítási darabnak vagy ülőalkalmatosságnak számítanak-e az arisztokratikus környezetben. A falakat díszítő, színeket bőven sugárzó festmények pedig még inkább növelték bennem a kételkedést afelől, hogy valóban cukrászdában járok-e. De idővel megszoktam, hogy a nap végén a műves környezetben is tudunk igazán finom habos islert enni. Apa néha itt is elfelejtette a puncsos mignont anyának, de egy bizonyos idő elteltével, a kedves felszolgáló nénik már tudták, hogy apa mit szeretne még kérni, ha a távozás közben visszafordult az ajtóból.
A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban. Szerencsére apa sem állított sosem a választás elé. Mindig oda mentünk, amelyik útba esett. Ez az egy volt biztos a családi napokban, hogy a túra mindig islerrel zárult.
Gyerekként a sütizés mellett azt szerettem a legjobban, ha strandra mentünk Szolnokon. Ezért a nyári isler túrák álltak hozzám a legközelebb. Apa mesélte, hogy volt idő, amikor egyszerre öt strand is üzemelt a városban. Az milyen jó lehetett? Amikor én voltam gyerek, akkor három közül választhattam. A Véső úti, a Damjanich és a Tiszaliget várta az érdeklődőket, de ebben a kérdésben határozott véleményünk volt.
Nyáron mindig a Tiszaligeti strand volt a célunk. Ahogy megláttam a liget bejáratánál égbe meredő Fáklyavivő szobrot – ami szerintem fagyis ember volt, de apa itt is ragaszkodott a pontos megnevezéshez –, már éreztem az orromban a termálvíz illatát, pedig pár száz méter még volt a bejáratig. Sokszor még ma is felvillan előttem néhány nyári kép a régmúltból, ha megérzem valahol azt a jellegzetes illatot. A csúszdás medence vízéről vakítva visszaverődő napfény fogadott bennünket, amikor besétálunk a strand területére. Itt próbáltam ki először olyan csúszdát, ami teljesen zárt volt. Emlékszem, hogy rettegtem a csúszda morcos barna színétől, mégis számtalanszor sorba álltam. Ma is hallom a morajló gyerekzsivajt és az időnként felharsanó sípszót az úszómestertől, ami arra figyelmeztetett bennünket, hogy tilos a partról vízbe ugrálni. De apa mindig nyomon követte az úszómester mozgását, és amikor nem figyelt, intett, hogy ugorjak egyet. És én rohantam a partra, hogy nekifutásból ugorjak apa karjaiba. Közben megállás nélkül, tompán puffant a labda az aszfaltos lábtenisz pályán és az egész ligetet beterítette a lángos illata. Még ma is érzem a főtt kukorica ízét, ha tovább kutatok az emlékeimben. Amíg fürödtünk, a csomagunkat a biztonság érdekében letakartuk egy pléddel. Úgy, mint mindenki más és ettől a füves terület, olyan volt, mint apraja falva a kedvenc mesémben. Négy-öt méterenként egy-egy letakart halom díszítette az árnyékos teret.
Ha pedig anya is velünk tartott, akkor elmentünk csónakázni a strand mögötti tóhoz, azután kiültünk a partjára. Anya jobban szeretett a tóparton ücsörögni vagy csak sétálni a vízparti padok között. A padok kopottak a vízparti sétány pedig elég gazos volt. Mégis békés, mesébe illő hangulatot sugárzott magából a parányi tavacska. És anya mindig hozott magával egy marék kukoricát, hogy a vízen úszkáló vadkacsákat meg tudjuk etetni. Itt sokkal közelebb merészkedtek a kacsák az emberhez, mint a Zagyvánál, ha pedig kaptak egy kevéske kukoricát, akkor el sem tágítottak a padunk elől. Anyával mindig ugyanarra a padra ültünk, szemben a stranddal. Annyiszor ültünk ott, hogy a vadkacsák is mindig ott kerestek minket, ha épp nem voltunk ott.
Aztán ahogy eltelt a nap és a strandvíz kiszívta az erőmet, vagy a Nap vakító sugara megpirította az arcom, jöhetett az isler. És ez így ment hosszú éveken keresztül.
Felnőttem. Az évek elteltek és a túrák abbamaradtak rég. Egyedül maradtam, ezért éveken keresztül csak megfakult emlékeimben találkoztam újra a hajdani nyarak szívmelengető hangulatával. A szüleim távozása után nem akartam magányosan nosztalgiázni a ligetben. Hosszú éveken keresztül hittem azt, hogy az isler túrák és a tiszaligeti vadkacsa etetések jó kedélye egy életre lezárult.
***
Zseniális ez a futópálya. Sejtelmesen kanyarog az újraéledő természet dölyfösen meredező fái között. Sétáló családok, szerelmes párok, gyerekcsapatok duruzsolását hallom, ahogy kocogok a gát mellett. A fák között feszülő akadálypálya pedig hangos kacagást vált ki sokakból, ahogy olykor sikertelenül próbálnak átjutni egyik pontból a másikba. Nem gondoltam volna egykor, hogy ennyire megváltozik a Tiszaliget. Néhány régi pad árulkodik a múltról, de az újak mellett fel sem tűnnek igazán. Ahogy leírok, egy kört a futópályán látom az újjá épülő strandot, a vízilabda arénát, a gátat és hátrébb a stadiont. Egy szakaszon pedig néhány lépés híján a régi tó mosolyog vissza rám. Már híre sincs a gazos sétánynak a tó körül, de a vadkacsák ugyanolyan lelkesen lépkednek a vízparton, ha kukoricaszemek pattogása zavarja meg a nyugalmukat. Volt idő, hogy nem akartam visszatérni ebbe a környezetbe, mert féltem a felszínre törő, fájó emlékektől. De ma, amikor elfutok a stranddal szemben lévő, vén pad mellett, ahol látom, hogy a fiam és a feleségem kacsaetetés közben visszainteget, akkor feleszmél bennem a régi érzés, és tudom, hogy a családdal töltött idő, amit az apám isler túrának nevezett el hajdanán, az sohasem érhet véget.
