Most már kihűlt parázson, égő szívünk lobban,
De mégis egymás mellett fekszünk holtan.
Ahol halkan telik az idő, ott hangosan kattan az óra,
Mert országunk dicső múltját tipornák porba.
Ellenséges katonák hitvány tekintettel,
Néznek, a halált megvető, magyar regimentre.
De most egy hontalan férfi nagyot legyintett,
Akit még saját ősei se ismertek.
Megannyi szív ontatott már ki a hazáért,
S törtek töretlen kardok a családért,
Reményteli könnyek a szerelemért,
Boldog tekintetek a barátokért.
Volt, hogy vérben áztak már földjeink.
Mégis tovább küzdöttek bátor hőseink,
Hogy egyszer majd szebb idő zöldellik,
Ott, ahová letelepedtek törzseink.
Tatárok lépteitől zengettek váraink.
Majd kezeiktől égtek házaink.
Törököktől csörögtek láncaink.
Amikkel mentünk, amíg bírták lábaink.
Petőfiéktől izzik nemzetünk teste.
Század elején tankoktól volt hangos az este,
De kaptunk mi már papoktól utolsó kenetet,
Hogy vigyük a porba hullott keresztet.
Most már újra bontogatjuk fehér szárnyaink.
Magzatjainknak meséljük hihetetlen útjaink.
Nekünk pedig egyre dicsőbbek a ráncaink,
Mert teljesítettük szeretteink álmait!
