Még egy kicsit korán van,
de már elindultam
vár rám, de nem ismerem.
Nem tudom mi lesz velem,
elfogy az életem,
de élem, amíg lehet,
és ha kéred,
én felajánlom neked.
Csak állok némán, hallgatom, ahogyan beszélsz,
mezítláb a vihar közepén.
Zokog és már a cigim sem ég,
eloltottam, mert élni szeretnék.
Csukott szemmel a világ legszélén,
várom, hogy rám találjon a fény.
Félemberként, aki ugyan úgy fél,
hogy az árnyékom az egyetlen, aki elkísér.
Hallgatnám, de ő is néma már nem beszél.
Még egy kicsit korán van,
de már elindultam
vár rám, a szerelem,
mielőtt végleg szétesem,
kérlek, szorítsd meg még egyszer a kezem
holnap már jobb lesz édesem,
de ma még maradj, itt velem
Csak fekszem némán, hallgatom, ahogyan beszélsz.
Mezítláb egy kórházi ágy tetején.
Zokog, és már szürkül a kép,
váltja a műszakát a sötétség.
Benne ébredek, de még élni szeretnék.
Némán állok és nézem, ahogyan minden véget ér.
Mezítláb és a vihar jön, felém.
Kopog, de már a cigim sem ég,
elaludt pont úgy, ahogyan én.
