Kiss Helén: Emléked csillaga

Felnéztem az égre és a csillagokra meredtem,
Megannyi fénypont, ami fentről néz engem.
A csúf éjjeleket beragyogják, legyen az bármilyen sötét,
Amikor a labirintusból úgy érzed nincs menekvés.
Vajon a te csillagod is ott van fent, vigyázol rám?,
A válaszért bármit megtennék, amit csak kívánnál.
A tücskök ciripelnek a messzi bokorban a kert végén,
A fejemet visszafordítom és újra bámulok felfelé.
Könnyeimen a fényük megcsillan, lepottyan, mint egy ékkő,
Az ég felhős lesz, kilátástalan lesz a jövő.
Az ujjaimat szorongatom, várom, hogy visszatérj,
A szél megfújja a hajam, a vállamon olyan érzés, mint egy kéz.
A sötét gondolatok a felhővel tovább szálnak,
Az emléked csillaga így örökké átadhatja magát a ragyogásnak.
Magányos lelkem így már nincs egyedül,
A gondolatodtól az agyam már nem menekül.
Lehunyva a szemem teljes sötétség lett,
Elkezdtem sokadjára a mesét, hátha egyszer igaz lesz.
“Egyszer volt, hol nem volt” kezdtem a szokásos módon,
“Hol itt voltál velem, hol már a felhők felett dalolsz”.
A könnyeimet letöröltem amikor megjelent előttem a fiú,
A régi érzés újra elfogott, a szerelem nem múlt.
“Kacagva futottunk, egyszer ez még remélem megtörténik,
Vágyok az érzésre, hogy milyen újra veled lenni”.
Mint egy könyvből, már úgy mondtam a megszokott sorokat,
Beleringatva magamat a sóvárogtató gondolatba.
A fiú képzeletemben átölelt, hátha segít,
De csak a szél hűvös szele tombol, visít.
A mese vége felé tudtam, hogy búcsúznom kell,
Bármennyire is nem akartam, a valóságban kell élnem.
Majd a fiú egyszer csak megszólalt, reményt adva, hogy igaz,
“Én csak egy mese vagyok, egy álom, de néha azok valóra válnak.”
Szemem kinyitva a pokrócon, a boldogságom elhűlt,
A mesének vége, a fiú örökké eltűnt.
Bánatom megállás nélkül folyik ki a szememből,
Nem apad ki, csak hullik a végtelen mederből.
A távolba fényt látok meg, mint egy csillag elkezd ragyogni,
A fiú ott áll, hívogat, így ideje indulni.
Amikor a közelébe értem már beleőrültem a hiányába,
A karjai között nemsoká újra békére találhattam.
Így hát beteljesült az álmom, itt vagyunk együtt örökké,
Hisz a mese, nem mindig a képzeletben él.