„A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör”
aki belemerészkedik.” Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem”*
mégis legyőzetik. Mert az
ember olyan erős fegyvernem
vele szemben a természet mindig bukik.
A csillagok még rendíthetetlen
állnak, „mint elhagyott egek vizébe
zárt halak”, mert az ember még
távoli tőlük, nincs miért ijedezzenek.
Az ember még olyan vak katona
aki a lába előtti sarat is csak tapintva
érzi át és nem méri az égi tavat
hisz onnan ki még semmit nem foghat
csak a földet méri ezerszer fel
és onnan élőt, élettelent, minden
kincset elemel. Utána olyan puszta
a puszta, mint a növényekért síró
Hold, aki egy nincstelen gazda, ó
emlékkel tele a feje. Arra gondol
amikor még volt valamije, de
kincseit szétszórta, mint az ember
ostoba. Most a víztükörben
nézem ezt az égi nincstelent
és az emberre és a Holdra
egyszerre gondolva
csak rázom, rázom a fejem.
*idézetek Pilinszky János: Éjféli fürdés
