Gondos Viktória: Lionheart – Attack on titan fanfiction

(regényrészlet)

Az ifjú kadétok a bőrüket perzselő napsugarak elől sem kaphattak menedéket, tudásukat kötelességükben állt tovább fejleszteni a földi harcművészet különböző variációiban. Sokuk fejében megfordult a gondolat, vajon mennyi hasznát fogom én venni ennek a kínlódásnak? Fejeseik még csak egy kortynyi vizet sem engedtek meg nekik. Néhányuk kíméletlenül, kezükben egy üveggel járkáltak fel-alá, s voltak, akik ragyogó szemekkel megpillantva az üde kincset, a tréninget végzők szeme láttán kortyoltak bele. Nem egy kadét volt, ki megszegve aktuális pozíciójának szigorúan megszabott korlátait, fejvesztve a feljebbvalóik után iramodott. Kivétel nélkül, jókora monoklikkal, s eredeti feladatukhoz lesújtva a vereségtől vánszorogtak vissza. Mégsem lehetett őket hibáztatni, kötelességüket embert megmérettető körülmények közt kellett végezniük.

• Ennek aligha van értelme – fújta ki a gőzt Hazora, miközben volt egy kis ideje megpihenni – Mintha tesztelnének minket, melyikünk tikkad ki hamarabb.

A körülötte edző társak mozdulatai fokozatosan lelassultak. Kik éppen földet értek, mikor a vaskos talajon elterültek, a testük által kavart homokfelhők aprócska szemcséi szétváltak, s egyszeriben mozgásuk abbamaradtak. Minden olyan élettelen volt, halk, s annál inkább egyszerű.

Eközben a lány elméjének mélyebbnél mélyebb bugyrait járta be. Mohazöld íriszei kicsiny kezeire vándoroltak, melyeket vérvörös ragacs fedett be. Értetlenül szemlélgette, amint ujjai közt a cseppek útnak eredtek, majd piciny csuklójánál féket hánytak, mintha megvitatták volna, hogy s mint tovább. Ekkor szétváltak, kik a leány krémszínű ruháján végezték, mások rögvest beszennyezték a gondosan megmunkált tölgyfadeszkák felületét. Nyöszörgést hallott. Szolid volt, nem követelőző. Rózsás ajkaira felkúszott egy szerény mosoly, mikor felismerte a hang tulajdonosát. Kezeiről megfeledkezve, fejét a hang irányába kapta, majd elborzadt az elé táruló rettenetes látványon. A férfi a szoba másik végében foglalt helyet, pontosabban a padlólapokat koptatta, amint oldalán fekve a kétségbeesett fiatalt vizslatta. Korábban még tejfehér inge már nagyobb felületen bemocskolva, kezei a nyílt seben pihentek. Tekintete merev volt, mégsem élettelen. Ráncokkal fedte arcán egy vigyor lapult, egy kárörvendő vigyor, amely mintha azt sugallná: ,,Még pórul fogsz járni, kislány.” Mi több, meglepő, ámde mást is látott a férfi orcáján. Megértést. A lány nem tett többet, minthogy rettegéssel szemeiben figyelgette a sebesültet. Az idősebb mellkasa nehezen emelkedett, majd ereszkedett, mialatt szervezete igyekezte életben tartani a már haldokló testet.

• Pedig már nem kellett sok, ugye pöttöm? – fogai közt szűrte ki Hazora képtelen volt a férfi kérdésére válaszolni, jobbnak vélte, ha ezúttal csendben marad.

A különös képet heves pislogással hessegette el magától, s nyomban tudatosult benne, hol is tartózkodott abban a minutumban. Ez miért most jut eszembe? Szemöldökét ráncolva, ujjait nedves tincseibe vezette. Feje egy mázsa súlyával is felért volna, épphogy még a nyaka azt megtartotta. A leány megérezte, amint valaki mögé lépett. Reakció idejéből is veszített, ezért kapott észbe oly nehézkesen, mikor az idegen apró ujjai felkúsztak elernyedt karjain, s finoman íves vállait kezdték nyomkodni.

• Nyugalom, lesz ez még jobb is! – Csicsergett vidáman kadét társa, szavaiban észlelt egy enyhe iróniát. Mire föleszmélt volna, a lány maga felé perdítette.
• Gondolj bele, már biztosan most terítenek, csak jöjjön a harangszó, és végre itt az ebédidő! – A leány különösképp kedvelte Sashát, viszont olykor tartott is tőle. Az a dilidoki- féle őrült csillogás a szemeiben, mely az ízes étkek fellobbanó gondolata váltotta ki belőle, néhol még őt is megrémisztette. Nem beszélve arról, hogy ha valaki a szenvedélye, s közé állt, azt nem kímélte meg. Csak így van mindenki azzal, amiért él, nem?
• Mondd, honnan van még ennyi energiád?

Hazora kérdése hallatán Sasha óvatosan körültekintett, nehogy lebukjon a csínytevése miatt, majd lassan előhúzott nadrágjából egy félig megevett szendvics maradványt. Hazora ámult Sasha bátorságán, hogy a reggeliről mert lenyúlni egy bónusz szendvicset. Sóvárogva pillantott az étekre, szinte már nyáladzott rá, azonban Sasha ezt meglátva gyorsan visszadugta az ínyencséget, s eltűnt, mint a kámfor. Tény, hogy nehéz volt rajta kiigazodni, s az osztozkodás sem mindig tartozott az erősségei közé.

~¤~

A napsugarak alatt szolidan fénylő tincsei kecses táncot jártak a bágyasztó forróságban, ahogyan a leány éles fordulatokat téve, különböző ütéseket mért ellenfelére. Kadét társa nála nagyjából egy fejjel lehetett magasabb, szőke hajzuhatagából csak úgy csurogtak le az izzadságcseppek. Az ifjú zihálva vette a levegőt, ennek dacára nem úgy nézett ki, mint aki a küzdelem során sokat veszített volna az erejéből. Ugyanakkor a leány hajthatatlan volt, mivel fejébe vette, hogy már ő akkor is leteríti a strapabíró Reinert. Azonban Hazora kénytelen volt lassan áttérni egy védekező stratégiára, miután a társától egy cselező mozgással alaposan előkészített csapott horogütést kapott, mely hatására a lány teljes testével a kopár földre borult. Feje majd’ hogy nem felrobbant az intenzív fájdalomtól, s nem érzett mást, mint csak a dühöt, mely belülről futótűzként emésztette fel. Ajkára harapott, s hogy időt nyerhessen magának, körmeit a talajba vájva kúszni kezdett ellenfele elől.

Gondolatai immár az egy nappal korábban történt összezörrenésük körül forogtak, melyet az óta sem tudtak egymással lerendezni. Tudta, mikor hogyan válogassa meg a szavait, de nehezen viselte el, ha valakinek nem egyezett meg vele a véleménye. Ismét, ennek a konfliktus kitörésének is effajta ok volt a hátterében. Vitájuk szélsebesen tért át személyeskedésbe, s ennek meg is volt a böjtje. Reiner addig feszítette a húrt, amíg Hazora el nem vesztette a hidegvérét, és a kadét arcába üvöltött, ki rezzenéstelen arccal figyelte a leány cselekedetét. A fiatal elméjére sűrű köd szállott, s ítélőképessége olyannyira eltompult, hogy meglendítette a karját társa felé, ki rögvest eltérítette az ütést, majd kitekerve a lány jobb kezét, a földre kényszerítette. Hazora megszégyenülve pillantott körbe. Az események igen változó reakciókat váltottak ki a jelenlevőkből. Inkább elfordította a tekintetét, s lehunyta szemeit. Milliónyi gondolat fogalmazódott meg benne, csakhogy már nem tudta, mi a helyes. Koromfekete pilláin apró könnycseppek gördültek végig, s ekkor hosszúkás ujjak fonódtak dereka köré. Az idegen ujjak birtokosa finoman suttogott a leány fülébe, miszerint ideje volt Reinert magára hagynia. A hang  hatására  nagy  békesség  költözött  a  szívébe,  melyet csak Mikasa tudta, hogyan okozzon. Felnézett, észre sem vette, hogy a másik már nem tartotta fogságban, sőt, éppen szemöldöket ráncolva hallgatta végig egy sötétbarna hajkoronás impulzív habitusának kibontakozását. Eren.

 Ekkor kadét társa kirángatta ábrándozásából, a lányt egy könnyed mozdulattal a levegőbe emelte. Könyökével a férfi arcába vágott, ki erre felmordulva eleresztette a fiatalt. Hazora olyannyira felszívta magát, hogy újonnan erőre kapott, s áttért támadó stratégiába.

Társát csalogatni kezdte, ki bátran lépett előre, majd egy pontosan elvégzett horogütéssel támadt rá. A vörös hajzuhatagú fürgén tért ki a szőke mozdulata elől, majd egy a jobb kezével elvégzett cselütéssel válaszolt. Reiner szitkozódva alsó ajkára harapott, majd vérben forgó szemekkel fordult vissza a leány irányába, ki addigra már szorosan megmarkolta a férfi bal karját, s erektől duzzadó teste mögé fogta azt. Vetélytársa előnytelen állását kihasználva, egyik lábát kitámasztotta alatta, majd akkorát rántott rajta, hogy nyomban kibillentette egyensúlyából. Ellenfele a leány hátán gördült végig, majd egy hangos puffanással érkezett a hátára, erre válaszul csak bosszúsan morgott az orra alatt. Méretes termete körül jókora porfelhő szállott fel, még Hazora is kapott belőle. Két karját krákogva a kosztól eresztette le maga mellé. Pulzusa pillanatok alatt visszarázódott, ennek ellenére szapora légvételekkel igyekezte pótolni a szervezetében kialakult vészes oxigénhiányt. Hunyorgó szemeit igencsak mardosták a kipirosodott orcáján sikló sós verejtékcseppek. Ajkai egyik sarkából nyála csurgott, egészen az álláig, miközben a földön heverő társaságában rogyott térdre. Nyelvével megízlelte a homok, s ragacsa ismerős egyvelegét. Elejtett egy kéjes vigyort, szinte már vendégszeretően köszöntötte a vérvörös vándort.

Szerette megmérettetni magát a földi harcokban, még ha gyakorta a kárára is játszott velük, ellenben nyert is belőlük, mégpedig tapasztalatokat. Fejlődésének elengedhetetlen komponensei voltak, s ő makacsul szomjazott a fejlődésre, különben úgy érezte, mintha stagnált volna, azzal meg a világból is kikergethetnék. Nyögvenyelősen maradt egyhelyben, jómaga is az igen energetikus egyének sorát gyarapította. Azonban már egy józan gondolat sem tartotta meg a lábán, fejében a kevésbé szerencsétlen kimenetellel járó dőlési irány kikalkulálása ment végbe.

Váratlanul egy émelygő érzés ütötte meg a gyomrát. Szemei sátrat vertek a rávetődő koromfekete sziluetten, eközben a vér is megfagyott ereiben. Agytekervényeinek nem kellett sok, hogy rájöjjön, kinek a tekintete fúródott bele mélyen a háta közepébe. Ez meg mit akar, már megint?

• Mondanom sem kell, hogy közvetlenül előttetek fogom meginni ezt az üveg vizet, ha nem vakarjátok magatokat össze a földről. Tudnék segíteni, de azt szerintem egyikőtök sem díjazná – szólalt meg rekedtes hangon a provokatív idegen.
• Hogyne – szisszent fel a lány, s lassan feltápászkodni készült, mikor fejese lábát a hátára tette, azzal visszanyomva őt a kiinduló pozíciójába.
• Kezd újra, ezúttal szó nélkül – tesztelgette az ifjú józanítását.

A leányban féktelen dühnek a szikrája pattant el, mely sebtében már óriási lánggal égett. Egy pillanatra megfeledkezett a csapatban betöltött pozíciójáról, s rámordult a hadnagyra.

• Rám ne rakd még egyszer a lábadat! – háborgott az orra alatt, mire fejese a gallérjánál fogva ragadta meg, majd egy szimpla mozdulattal fölkapta a vöröst a porból.

Az ellenállni próbált, de a hadnagy nem hagyta a kadétot békében. Tisztában volt a cselekedetével, s azzal is, hogy Hazora természete olykor nevelésre szorult, ha katona akart lenni. Mégpedig ő ennek szentelte az életét.

Sokfelől kárörvendő kacajok érkeztek, jó páran derültek egyet az eseményeken, holott egyikük sem lett volna szívesen a lány helyében. Hazora, védelme érdekében, hátradöntötte a fejét, mellyel telibe kapta a férfi arcát, ki nyomban eleresztette. A fiatal füleit csak a hevesen verő szíve, s a hadnagy szitkozódásának hangja töltötte be. Bátorsága, amilyen váratlanul felszínre tört, oly sietősen is tűnt el a testéből. Viszolyogva fordult a hollófekete hajzuhatag irányába. A férfi hosszúkás ujjai egy könnyed mozdulattal kiroppantották az orrát, majd szürkés íriszei Hazorára vándoroltak. Levi hadnagy arckifejezése a szokásosnál is komorabb volt. Aligha lehetett belőle kivenni bármiféle érzelmet is. Másfelől szürkés szempárja tökéletesen reflektálta valós érzelmeit a külvilág felé. Az ifjú látta, amint a férfi tekintete teljesen elsötétült, s erre válaszul a kadét lábai rögvest cöveket vertek a talajba. A kisebb kacajok is nyomban abbamaradtak. Oly nagy volt a hadnagy felé irányuló tisztelet, hogy aligha mert vele bárki is szembeszegülni. Ha valaki megtette, pórul járt. Ezt Hazora is jól tudta.

• Reiner, jobb lenne, ha valahogyan végre mozgósítanád magadat, mint például adnál nekünk teret – Továbbá is csak Hazora íriszeit fürkészte, ki tudta, innentől már nincs visszaút. A szőke nyögvenyelősen vánszorgott el mellőlük, nem kérdőjelezte meg a férfi parancsát.
• Tombold ki magadat, kölyök – azzal kinyúlt, s meginvitálta a fiatalt egy harcra

~¤~

A leány fejében szaporán áttanulmányozta a lehetséges kimenetelek sorozatát, s még ha néhány percbe is beletelt, Levi hadnagy továbbá is csak türelmesen várt a végső válaszra. Felsóhajtott, majd beletörődve sanyarú sorsába, határozottan biccentett a férfi irányába, ki őt szinkronban követte. A koromsötét hajkoronás ajkai egy szolid féloldalas mosolyra gördültek, ezt követően egyik lábával hátrább lépett, s hosszúkás ujjait ökölbe formálta, ezzel jelezve, hogy felvette az alapállását, indulhat a harc. Hazora kissé hezitálva, majd letükrözte ellenfelét, már a kezdetektől figyelve mozdulatai precizitására.

Levi várt, pontosabban arra, hogy a leány nyisson. Tekintetét végigjáratta a fiatalabbik minden egyes rezzenésén, mozzanatán, ki a férfi állát tűzte ki célpontjául. Balja az immáron eltökéltségtől sugárzó arca előtt, jobbját pedig leengedte, és sebesen lendítette át a férfi karjai alatt. Ökle majd’ hogy nem centikre volt tőle, ennek ellenére ellenfele könnyedén ütötte fel könyökét, s egy horogütéssel ajándékozta meg. Hazora sikeresen blokkolta a váratlan meglepetést, ámde olyannyira dühbe gurult, hogy visszakézből egy csapott horogütést mért a vetélytársára. Fogait összeszorította, nyomban felszisszent, mikor bütykei a kemény állkapoccsal koccantak. Szitkozódva hátrált meg, majd sajgó kézfeje után kapott. Azt eszement módon rázogatta, hátha ez javítana bármit is a helyzetén, csakhogy egy fikarcnyival sem enyhült a csontjaiban fellépő sajgó fájdalom.

Levi felnyújt, majd alsó ajkáról lesimított egy cseppet, vizsgálgatni kezdte. Miután eljátszadozott a vörös ragaccsal, dacosan megforgatta a szemeit. Ráférne egy kis nyugtató, annyi szent. Különösen ügyelve ruhájának tisztaságára, kisebesedett állát megtörölte, és immár lidércesen izzó íriszeivel akár lyukat is égethetett volna a leány orcájába. Megindult a kadét felé, aki nyomban kővé dermedt, nem tudta, mitévő legyen. Be is vár, ez teljesen hibbant. Bal tenyerét ellenfele fülére tapasztotta, s sebtében akkorát nyomott rajta, hogy kecses nyaka egy hajszálnyira volt attól, hogy a férfi kezei alatt törjön keresztbe, hol selymes bőre számos helyen, igen csúnyán fel volt repedezve. A hollófekete hajzuhatagú jobbja szélsebesen suhant át az ifjú mögött, majd belemarkolt az íves vállak egyikébe.

Mozgása dinamikus volt,    vitathatatlanul pontos. Miközben    egy    határozott    mozdulattal megperdítette a fújtató leányt, bal keze a verejték fedte homlokára siklott.

Hazora mérgében szinte már tüzet prüszkölt,  agytekervényei  eszeveszetten pörögtek, mégis hogyan mászhatnék ki ebből a helyzetből? Rögvest megbánta, amiért mellesleg vért izzadt, hogy tartsa a száját, s mégis képtelen volt rá. Míg felsőteste akaratlanul is megremegett, amiért egy szerencsétlenül eltalált idegszála kis időre megbénította, addig vetélytársának nem volt nehéz dolga. A hadnagy immáron átnézett a lány vállán, tekintete a kétségbeesett mohazöld szempárt pásztázta. Arca rideg volt, kifejezéstelen. Tenyerét a homlokán pihentette, majd jobbjával körülölelte. Hazora izmai reszkettek a kimerültségtől. Mellkasa hevesen emelkedett, s ereszkedett, azon volt, hogy tüdejét a lehető legtöbb levegővel megtöltse, ámde ez nagy nehezére esett. A férfi két oldalról, fokozatos erővel szorított rá a zsibbasztó bódulatból kijózanodó nyakára, másik kezével fejét apránként nyomta lefelé. A fiatal testében irdatlan mennyiségű adrenalin száguldott, ezzel enyhítve fájdalmait, s ösztönözve további cselekedeteit. Körmeit a férfi karjába vájta, ki igen ráérősen folytatta a kadét tortúráját.

• Minél jobban vergődsz, annál kibírhatatlanabb lesz – suttogta megszokott rekedtes hangján.
• Rád férne egy kis alvás, kölyök.

A vörös kifújta a gőzt, érezte, amint lábai lassacskán a föld felé kezdték húzni. Már egyenként is felértek több mázsa súlyával. Azonban egy testrésze sem volt nehezebb annál az űrnél, mely a leány fejében tengett. Az imént még színtiszta gondolatai akárcsak a sűrű massza, úgy folytak egymásba. Tekintetét a homály selymes fátyollal takarta be, majdan nem látott mást, csak a koromfeketeséget.

~¤~

Szempárját bágyadtan fedte fel a napvilágnak. Aprókat szuszogott, látása komótosan, ámde végül teljesen kitisztult. Szemei kikerekedtek, mikor tudatosult benne, hogy néhányan még abban a pillanatban is fölötte állták. Többnyire riadt tekintetek vizslatták orcáját, értetlen pillantásait. Szédelegve ült föl, nyomban sajgó halántékához kapott.

• Hogy érzed magad, Hazora? – Mint a kellemesen lágy szellő, úgy simították meg füleit Mikasa szavai.
• Pocsékul… – szűrte ki fogai közt.
• Okosabb lettél volna, ha tartod a szádat, és most nem a földön ücsörögnél, kigúvadt szemekkel, meredve a többiekre és rám. Tsk, még megijesztesz valakit.

Hazora szemöldökét ráncolva ajkába harapott, hogy ne vágjon vissza a neki szánt csípős kommentre. Nehezen türtőztette magát, ámde elvégre, igaza volt. Hollófekete tincsei szürkésen fénylő íriszei előtt pihentek, ajkaiból vörös ragacs szivárgott, karjait mellkasa előtt keresztbe fonta. Ki tudja, mi járhatott a férfi fejében, lehet jobb is, hogy egyikük sem szerzett róla tudomást. Biztos ijesztő lehet odabent.

 Miután Armin és Mikasa megsegítette az émelygő kadétot, kissé döcögősen, viszont biztosan tértek vissza a faházba, hol Hazora a fekete hajkoronással volt elszállásolva. Gyakorta elámult a gondosan megmunkált piciny viskójukon. A falakon kívül csak egy szimpla katonai viskónak tűnt, mely tökéletes mása volt a többinek, ellenben a vaskos farönkök mögött bújt meg az igazi gyönyör. Finoman csiszolt, csíkozott padlólapok, precízen kifaragott ágykeretek (mellesleg hetente cserélt ágyneművel), a hosszúkás akácfa asztal, amely közvetlenül a piciny növényekkel díszített ablakpárkányuk alatt helyezkedett el, a közös gardróbjuk, mely valóban nem a benne levő felettébb változatos ruhakollekciójáról volt hírhedt, mégsem hiábavaló, s a falakra szerelt egyszerű, ám praktikus polcok, amelyek néhány koros könyvnek és egy-egy pindur kaktusznak adott helyet, egy épphogy olyannyira otthonos környezetet teremtett lakóinak, hogy minőségi pihenést nyújthasson nekik. Az irományok lapjaira többnyire katonai taktikák voltak nyomtatva, melyeket fejeseik maguk írtak meg az utókor számára. Habár volt köztük olyan is, amelyik kifejezetten a titánokról ismerni vélt információk összességét taglalta. A vörös ezt gyakorta fellapozta, olykor kíváncsiságból, akár időtöltés szempontjából. Igen hasznosnak vélte, mivel rengeteg mindenről abból a bizonyos olvasmányból szerzett tudomást, még akkor is, ha korábban az iskolapad mögött ücsörögve szítta magába a tudást az óriásokról. Régi szép idők. Akkor még tudtam gitározni.

• Tudod, ha valaki kérdez valamit tőled, nem illik keresztülnézni a másikon. – Egy fiatal lépett elébe, keresztbe tett karokkal, s arcán egy csipkelődő vigyorral.
• Pontosan, te aztán tudod mit jelent az illedelem, Jean – húzta egy szelíd mosolyra pirosló ajkait. A hamubarna hajzuhatagú hunyorogva vizslatta társát, ki álmosan vonszolta maga után lábait, kíséretében két barátjával, kik mit sem törődtek a váratlan látogatóval. Világosbarna szempárját egy pillanatra sem vette le a lány orcájáról.
• Szerinted miért ácsorgok az ajtótoknál? Nyilván érdekel, hogy a hadnagy mennyire porolta el a fenekedet, Amsel.
• A maradék józanításomra esküszöm, még egy gúnyos megjegyzés, és akkorát repülsz a verandáról, hogy azt még megemlegeted. – Kadét társa kacagott egyet, majd megforgatta a szemeit, s visszafordult a kómás felé.
• Azt hittem, sikeresen levezetted a feszültségedet Levi hadnagyon… mondhatnám, hogy akkor talán legközelebb?
• Jean, megtudtál már valamit a következő bevetésről? – váltott témát a szőke, zavartan tördelve a kezeit, pásztázva a kadét tekintetét, kinek mosolya rögvest lekonyult, majd szemei bosszúsan összeszűkültek, mintha a távolba meredése közepette olyasvalami terelte volna el a figyelmét, melyre – ismeretlen okokból – igencsak neheztelt.
• Még mindig semmi. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ki tudok-e szűrni bármilyen információt az osztagvezetők diskurzusaiból. A fenébe is, túl jól tartják a szájukat!
• Azért igyekezz még, fel kell készülnünk a következő útra, Jean. – Mikasa megtartotta komor tekintetét az ifjún, ki erre csak biccentett egyet, majd lekocogott a verandáról, s elindult a többi kadét felé.

A két fiatal követte a kimerültet, s végig nézték, amint összekoszolt, félig-meddig barnás árnyalatokban pompázó nadrágjában, testéhez tapadt, már aligha fehér inge ellenére oly könnyedén dőlt bele ágyába, hogy társai erősen kételkedtek abban, hogy a leány hamar felkelne onnan. Nem hagyták magára, inkább helyet foglaltak fekhelye mellett, igyekezve, hogy ne zavarják meg a már szendergőt.

A termetes fák ágai közt keresztülszűrődő lágy napsugarak finoman cirógatták Hazora bőrét, ki kuncogva tért ki a masszív törzsek sokaságából. Nevetése a madarak énekével elegyedett, amint szeleburdin elterült a selymes fűben. A nő puhán leült melléje, orcáját a vidámság fedte. Gyönyörű hajkoronáját meglebbentette a fuvallat, amely még az óriási lombokat, a magas növényzetet is megrezegtette. Csillogó íriszei a rózsás kislányt figyelgették, kit ujjaival csiklandozni kezdett. Kettejük hangos kacarászását messziről is hallani lehetett. A leány almácskáin piciny könnyek siklottak le, amint a felnőtt játékosan belefújt a hasába, ezzel őt még további hahotázásra késztetve. Miután mindkettejük nevetése abbamaradt, a nő káprázatos szempárját visszavezetette a gyermekre, ki kíváncsian pillantott rája, s követte szemeivel, amint a másik lassan előrehajolt, s gyöngéd csókot nyomott a piciny homlokára.

• Mindig is maradjál ilyen, Hazora. Ilyen kedélyes, tiszta, őszinte – suttogta szavait a poronty fülébe. – Egy ideig nem fogsz látni, de ne aggódjál, nem tart sokáig, remélem… – Ekkor puha hangja elcsuklott, s a csemetét rögvest magához vonta, ki mit sem értett a helyzetből.

A hölgy állát a csöppség buksiján pihentette, amint könnybe lábadt szemmel, szipogva pásztázta a már-már narancssárgás-lilás színkavalkádba hanyatló égboltot. Festői volt, arra gondolt, hogy ha átvészeli az estét, nyomban egy meleg tea mellett, nyugodt környezetben nekiáll megfesteni leánya szobájába ezt a megigéző látványt. Szíve mellkasát olyannyira hasogatta, majd’ hogy nem megszakadt. Mégis a kislány közelsége mérhetetlen forrósággal lepte el az egész testét. Íriszei egy tébolygó könnycseppre terelődtek, mely a gyermek egy vörös tincsére hullott, majd lesiklott egészen orcájáig, benedvesítve vele pirosló almácskáit. Mikor megkérdezte, miért sír, nem felelt, csak szorosabban magához ölelte a gyermeket. Nem akarta, hogy így lássa őt az, kit bármi áron megvédene, még az életét is odaadná érte.

• Légy bolond, eszeveszettül bolond, mert ebben az őrült világban csak a bolond éri meg a reggelt.

Hazora megdörzsölte szemeit, majd felült ágyában. Fáradt tekintete nyomban a két mélyen szunnyadó fiatalra terelődött. Kezeikben egy-egy burgonya, Arminnál még egy szelet kenyér is volt. Miért fekszenek a padlón, kajával a kezükben? Fejét, mintha egy villámcsapás érte volna, amint rájött a titok nyitjára. Banyek. Kis híja volt neki, hogy ne verje fel őket, úgy bukdácsolt el mellettük, majd vadul feltépve az ajtót rohant ki a kisfaházból. Lábait szélsebesen kapkodta az étkezde felé, hol feletteseivel, s kadéttársaival együtt, megszokott időpontokban fogyasztották a napi betevőt. Beérve a tágas terembe, idegesen körbepillantott, s nyomban szemet szúrt neki, hogy már egy árva lélek sem volt az asztaloknál. Fejét kissé viszolyogva tőle, majd mégis bedugta az ablakba, hol a fogásaikat szokták kiadni, majd eleresztett egy hahót. Nem kapott választ. Pillantása csüggedten hanyatlott foltos bakancsa orrára, majd felszisszenve markolt rá korgó gyomrára. Mintha egy kiéheztetett bestia mardosta volna őt belülről, éhsége oly nagy tortúra alá vetette a leányt. Még mielőtt a maradék reménye is végleg elillant volna, egy halk köhintés zavarta meg a csendet. Hazora a hang irányába fordult, s nagyra nyílt szemekkel üdvözölte gyakorta bohókás barátját.

• Hadd találjam ki, lemaradtál az ebédről. – Sasha felnyúlt, majd jobban összekócolta a leány elfeküdt frizuráját, lekísérve ezt egy csalódott fejcsóválással.
• Ahogy mondod… majd éhen halok! – Nyöszörgése nyomban abbamaradt, amint meglátta, hogy a barna előhúzott két rántott csirkemell szeletet, két burgonyát, egy kisebb doboz pároltzöldséget, s a menüt még megkoronázva két szelet kenyérrel, melyeket a végén lekísérhet egy üveg ásványvízzel.
• Neked kész fogások vannak a zsebeidben? Mégis milyen mélyek lehetnek? – kíváncsian kinyúlt, majd félénken vette ujjai közé társa ruházatát, vizsgálgatva azt.
• Ha tudnád, min kellett keresztülmennem, hogy ezeket megszerezzem – forgatta meg szemeit. – Tessék, a tiéd – nyújtotta át a bőségesen megpakolt szatyrot.
• Te tényleg nekem adod? – elképedve állt a történtek előtt.

Sasha vállat vont, ellenben orcáján széles mosoly virított. A vörös fejében levő végtelen mennyiségű gondolat közt volt olyan is, mely mellett képtelen volt elmenni, mégpedig hogy kezeiben szorongatta a bizonyítékot arról, hogy kadét társa ismét egy becserkésző körútról tért vissza. Feljebbvalóik is, ámde kifejezetten a Hadnagy súlyosabb szankciókat ígért neki. Ő ezzel mit sem törődött, ugyanúgy folytatta az étellopkodást mindamellett, hogy volt, mikor már Mikasa is megsajnálta, s odaadna neki a vacsoráját. Ha a copfos vezette volna a konyhát, hamarabb falná fel a katonákat az éhség, mintsem egy több száz kilométeres síkon csörtető, korgó gyomrú rendellenes.

• Oui, oui, igazán kitettél magadért.

Korábban a két kadét figyelmét abszolút elkerülte a már akkor, tőlük alig néhány méternyi távolságban ácsorgó férfi jelenléte, ki miután villámcsapásként szakította meg beszélgetésüket, gondolatban virult egyet az ízibe elcsukló hangokon. Vívódtak, mitévők legyenek, majd feléje fordultak, igen vontatottan, s tüstént falfehérre sápadtak, kifejezetten Sasha, amiért ismét rajtakapták. Nem ez volt az első eset, mellesleg akkor sem maradt büntetés nélkül. A férfi már pontosan tudta, milyen tennivalókat fog az enyves kezű kadétra kiszabni, mivel teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy a történtek – legalább még egyszer – biztosan megismétlik önmagukat. Borzongva pillantottak irányába, majd sebtében észbe kaptak, kivel is álltak szemtől-szembe, s még mindig a sokk hatása alatt lévő kezekkel szalutáltak. Levi mellkasa előtt keresztbefont karokkal vizslatta az imént még derült katonákat.

• Sasha, már megint? – dörzsölte meg bosszúsan a homlokát.
• Uram, álló nap éheztem, még egy korty vizet sem ihattam, csak püfölnöm kellett Connie-t, szerencsétlen, azóta is az ágyában motyog – robbant ki a copfos. A hollófekete orcáján egy kemény vonás sem lágyult. Se egy kevéske empátiára utaló jel, se egy pillantás, mely megértést tükrözött volna.
• Mondtam már, ha még egyszer ezt megcsinálod, az a minimum, hogy hajnalig fogod futni a köröket, de ezúttal én fogom felügyelni. Ezen felül egyéb békés elfoglaltságra is számíthatsz.
• De–
• Átadhatlak Shadis főinstruktornak is, ő biztosan kegyesebb módszerekhez nyúlna. Különösen megihletik a notórius szabályszegők.
• Értettem, uram – egyik lábát a másikhoz csapta, s a lélegzetvételét is visszatartva, feszengve szalutált.
• Van még bármilyen idétlen kérdésed, amivel csak jobban megzavarnád a nyugalmamat?
• Nincsen, uram.
• Mehetsz. – Azzal Sasha fürgén előbukkanó aprócska könnyeit visszaszívva letette a zacskót, majd szaporán elhagyta az étkezőt. Hazora immár ismét maga kellett, hogy a hadnagyával szembenézzen. Mikor a férfi jeges, dermesztő tekintetét a leányra szegezte, annak lábai azon minutumban a földbe gyökereztek.
• Miért nem ettél? – vonta föl egyik szemöldökét kérdően, a nyugtalanságtól kipirult arcot fürkészve. A vörös szíve őrült módjára zakatolt a mellkasában, füleiben a szapora dobbanások különös szimfóniát alkottak. Egy pillanatra meghökkent, amiért a hadnagy számon kérte tőle tettét, mivel nem volt kötelező megjelennie az étkezéseken. Ha elszalasztott is egyet, szembesülnie kellett azzal, hogy a rá kiszabott adagot utólag már nem kapta meg.

Szemet szúrt neki a hadnagy konstans méregetései, cinikus pillantásai, amelyekből a férfi természetesen Hazorát sem hagyta ki. Nem volt már gyerek, ki fölött atyáskodni kellene. Legalábbis a leány ezt gondolta. Épp hogy húszas évei elejét taposta, azonban időnként úgy érezte, mintha igazán rászorult volna egy útmutatóra, hogy tisztában legyen azzal, bizonyos döntései valóban helytállóak-e. Emellett különösképp aligha tűrte a szemrehányást, a kritikát. Mivel maximalistának vallotta magát, az ő egyéni minősítései mélyen megérintették. Lehettek azok pozitívak vagy negatívak. Mindig többet akart. S mikor sajátos attitűdjének különféle árnyoldalait szedték ízekre, az őt rendkívül gyorsan kihozta a sodrából. Olyannyira, hogy akár tettlegességig is eljutott, nagyszerű példa erre, mikor rámordult Reinerre. A szőke gondolatára válaszul elejtett egy – az átlagnál visszafogottabb – mentális szitkozódást.

• Átaludtam, uram – nyelt egyet, és folytatta –, Sasha pedig csak segíteni akart nekem.
• Hm – A szürke szempár komótosan vándorolt végig a cseppet még reszkető tagokon, melyeket kék, zöld, lila foltok díszítettek, majd vissza a mohazöld íriszekre. – Fejleszd az időérzékedet, Amsel.
• Rám férne – suttogta a fiatal, s rögvest elfordította tekintetét.
• Ámde nem ezért kerestelek. Van valami sokkal fontosabb a pocsék időérzékednél. Három óra múlva legyél az irodámban, ne késs! – Nagyobb hangsúly az utolsó két szavát illette meg, azon nyomban figyelmeztetve a leányt, hogy pontos legyen. Nem sokkal előbb, amilyen gyorsasággal, meglepetésszerűen feltűnt a már büntetésében részesülő társa, s mellette, oly hamar hagyta is magára az értetlenül homlokát ráncoló vöröst a csöndes helyiségben, másfelől a roppant hátborzongató, kormos árnyak tengerében.