Csábító cím! Egyből feltettem magamnak a kérdést mit szeretnék kiírni? Alig pár éve egészen biztosan az életem kínját vetettem volna papírra, hátha enyhülnek a fájdalmak, könnyebben menne a miértek megértése. Most belenéztem a lelkembe és már nem ez motivál. Úgy alakult, hogy évek óta egyre boldogabb vagyok és lehet hogy most ennek a folyamatát lenne jó elmondani magamért és talán másoknak is okulásul.
Mégis pár mondatban mesélek az azelőtti időkről. Elég komoly testi fogyatékkal születtem, a szüleim nagy bánatára. De hihetetlen erőt adott nekik a remény hogy kitartással, a gyerekükről való hónapokig való lemondással és tengernyi pénz áldozattal sikerül az „ülni se fog tudni” babájukból járó és önellátásra képes gyereket, majd felnőttet faragtatni az orvosok által. Hat kemény év éhezése, kórházba járkálása, újból és újból elválni majd ismerkedni rítusa meghozta az eredményt. Igaz 16 műtétbe került, de az általánost már normál iskolában kezdhettem kicsit csámpásan járva, ortopéd cipőben és hiányzott egy-két alkatrész rólam. Ez azért fényévekkel jobban hangzik az első ítéletnél.
Igaz, cserébe alig ismertük egymást, valahogy más nyelvet beszéltünk és a kezdeti boldogtalanság végig körül lengte a mi közös életünket. Ha már ilyen szépen megadták a lehetőséget a csaknem teljes életre, elvárhatónak látták, hogy én példás tanulóként meg se álljak a diplomáig, abból is olyanig amivel gondtalan anyagi jólétet teremthetek magamnak. Ám engem a tanulás nem érdekelt, volt egy-két kedvenc tárgyam, a többi hidegen hagyott. Szerencsére, ha egyszer elolvastam a pár napig szinte szó szerint megmaradt, így még a középiskolát is átlébecoltam négyessel. Volt érettségim, egy jó irodista szakmával, nekem ez pontosan megfelelt. Ezekre a dolgokra nem kívántam energiát fordítani, hiszen megtaláltam a sportban a sikerélményt, ott boldogan voltam szorgalmas , a ping-pong lett az életem középpontja.
Saját lábra álltam anyagilag is, egyedül megadatott a lakás önerőből. Biztos állás, viselhető fizetéssel. Akár boldogok is lehettünk volna, de az én két öregem csak a hiányokat látta, hogy se diploma, se férj, se gyerek, szóval az általános mérce szerint semmit se tudok felmutatni.
Amikor a mozgássérült sportban évekig világversenyeken érmeket szereztem, mintha tudtak volna büszkék lenni rám, de amint abból kiöregedtem máris elmúlt.
Mint az ő életük, aránylag fiatalon, megfáradtan és csalódottan.
Ez most olyan sötétnek látszik, de persze szerettük egymást ki-ki a maga módján. A lényeg hogy nem volt kitől eltanulni a boldog és elégedett élet trükkjét.
Én a bohóckodással és viccelődéssel lepleztem a lelki sebeimet. Így sokak számára meglepő dolog volt, amikor kimondtam részleteket belőle.
A hit lehetősége valahogy mindig kerülgetett, de nem tudtam megbékélni a vallások által hirdetett Isten képpel, aki egy ilyen göröngyös útra indított el, ezen kell jó embernek maradnom, mert különben mehetek a pokolba.
Amikor kinyílt a világ, olvashattunk reinkarnációról, előző életekről, médiumi üzenetekről, mintha reflektorral belevilágítottak volna az én sötét lelkembe is. Hirtelen értelmet nyertek a kérdések és kemény belső munkára inspiráltak. Kerestem ŐT, akartam hogy az életem része legyen, de a magam módján, ahogyan nekem jó. Nem kívántam közénk senkit, aki megmondaná a kereteket és szabályokat. Sokat olvastam, nyesegettem a vadhajtásaimat és közben évről évre bensőségesebbé vált a kapcsolatunk.
Elkezdtem önkéntes munkában dolgozni, aminek a képzése sok-sok óra önismerettel kezdődik, hiszen a mi szerszámunk a lelkünk, ezt kellett tehát alkalmassá tenni a jól segítésre. Így már a földi tudomány és az égi törvények szerint munkálkodhattam magamon. Sok könny hullajtása és aha élmény után már nem az életem kínja ömlött belőlem ha valakivel bizalmasabban beszélgettünk, hanem az örömeim, a körülöttem lévő szépségek és a boldog percek. Mert először csak percekre talált rám a boldogság, aztán egyre jobban érezte magát nálam és több időt töltött velem.
Megtanultam a belső békét megteremteni a lelkemben, törekedve arra, hogy a külvilág történései ne tudjanak kibillenteni belőle.
Egész nap az én Szerető Atyámmal beszélgetek, legalább is a belső monológjaim címzettje Ő. Ha van türelmem, meg is kapom a válaszokat egy érzésben, egy film egy mondatában, egy baráti beszélgetés során. Nap mint nap meglep valami ajándékkal. Ez is lehet egy lelki öleléstől a fizikai tárgyig minden. Egyszer a szülinapomon már dél volt és még senki se mondta Isten éltessen. Ballagtam az utcán és lenézek, a lábam előtt egy szál vörös rózsa, közel s távol egyetlen ember se. A mellkasomban azonnal a szerelmetes szerelem érzése lobbant lángra és éreztem ezt Ő küldte nekem. Ha más mesélné, azt mondanám lódít.
Apropó szerelmetes szerelem, igen van amikor szinte szétveti a szívemet és olyankor mondtam neki, csak egyszer állnál elém, hogy megölelhesselek. És erre is talált megoldást.
Két évvel ezelőtt megláttam a képét egy újszülött kismacskának és felkiáltott bennem valami hogy őt akarom. Csak ámultam, de én utálom a macskákat és a kutyuskákat szeretem. De ez a cica kellett, nagyon kellett, azonnal zengett a lelkemben a neve is Zselyke.
Öt hetesen került hozzám életem első háziállataként úgy hogy csak annyit tudtam a cicákról amit gyorsan a neten olvastam róluk. Alig volt egy maréknyi, de olyan határozottan akarta amit akart és ellenezte amit nem, hogy bármennyire másképpen terveztem, ő határozta meg a szabályokat nálunk. Volt azért balhézás, óbégatás, bőgés, harapás, karmolás, szóval dudáltunk a csárdában hónapokon keresztül mire átverte rajtam az akaratát. Megadtam magam és egyből elsimult minden, megtanultam azt, amit én nem tapasztalhattam meg, hogy a cicámat olyannak szeressem amilyen és ne akarjam megváltoztatni. Ezért hálából önként alkalmazkodik hozzám, bújik, huncutkodik és meghozta az életembe a feltételek nélküli szeretet fizikai megnyilvánulását is.
Vicces, 65 éves vagyok és most élek a legboldogabban a testemben és mindehhez csak Isten feltétlen befogadása és egy kismacska általi szeretethömpölyre volt szükségem.
