- Ez a negyedik napom itt. Az élelem valamilyen okból kifolyólag ugyanannyi, mint tegnap volt, és azelőtt. A házban minden berendezés működik, az időjárás enyhén meleg. Még mindig nem találtam senki mást, de remélhetőleg ez hamarosan változni fog. Kommenteljetek a videómhoz, vagy írjatok nekem üzenetet! Már ha eljut ez bárkihez is…
Mia csalódottan kapcsolja ki a digitális kamerát, melyet aztán a számítógéphez kapcsol, hogy feltölthesse a videóját. Már négy napja vlog bejegyzéseket készít, melyeket aztán feltölt a gépére, hátha kapcsolatba tud lépni másokkal ezen keresztül. Talán a kétségbeesés vette rá, hogy minden napjáról beszámoljon, miután egy teljesen idegen szobában ébredt, egy idegen bolygón, egy hátizsákkal, melyre a neve volt hímezve, s egy kamerát meg egy laptopot rejtett.
Miután végez a feltöltéssel, a konyhába megy, s szemügyre veszi a hűtőt, amiben minden reggel megtalálja azt az ételt is, amit előző nap már elfogyasztott. Nincs ez másként ezen a napon se, a lány megeszi ugyanazt az ételt, amit előző nap vacsorára, aztán belevágja a maradékot tányérostól együtt a kukába, hátha így nem kerül vissza a mosatlan tányér reggelre tisztán a konyhaszekrénybe.
A reggeli után szokásos sétájára indul, már ha lehet bármit szokásosnak nevezni, amit négy napja végez az ember teljesen egyedül, ki tudja hol.
Legelőször a hatalmas bevásárlóközpontot látogatja meg, aminek szinte minden ablaka hiányzik, néhány fala ledőlt, és az egészet fák és színes növények futják be. Az épület egyáltalán nem tűnik hátborzongatónak az állapota ellenére, inkább nézz ki úgy, mintha a természet visszafoglalta volna a területet, illatozó kertté varázsolva a helyet.
Mia minden szintet részletesen átvizsgál, mint ahogy azt előző nap is tette. Minden valaha volt (ha egyáltalán működött a bevásárlóközpont, s nem mesterségesen alkották ilyenre) boltba bemegy, az összes rejtett zugot átkutatja. Semmi sem változott tegnap óta, ha nem tekintjük, hogy az a tükör, amit tegnap betört most sértetlen állapotban van.
Pár óra múlva elfogynak a szintek, és annak ellenére, hogy a legfelső emeleten, a szabad ég alatt áll, a lányra mintha többtíz emeletnyi magány súlya nehezedne. Az első napja ijesztő volt, de egyszerű, a második és a harmadik szintúgy. De a negyedik napon már úgy érzi az unalom és a magány belülről fogja szétszaggatni, ha nem talál civilizációt.
Mivel az épületben már mindent megnézett, útját a közelben álló apró kunyhó felé veszi. A megdőlt, rozoga kis viskó nem túl bizalomgerjesztő, fénykorában sem nyújthatott sok kényelmet. A bevásárlóközponthoz hasonlóan ezt is növények futják be, főleg vörös rózsa. Sem a környékén, sem odabent nincs semmi érdekes, a zenelejátszót leszámítva, ami egyszerűen a padlóra van dobva. Közepén hosszú hasadás fut végig, tetején egy hatalmas fej rózsa fekszik. Mia az előző napokhoz hasonlóan, most sem tudja működésre bírni a szerkezetet. Lebiggyesztett ajkakkal adja fel a próbálkozást, felemeli a rózsát a lejátszóról, s hosszú éjfekete hajába tűzi, mielőtt kilép és hazasétál.
Otthon ugyanazt vacsorázza, amit előző nap, miközben a számítógépén ellenőrzi, nem kapott- e üzenetet, amíg távol volt. Semmi. Eszébe jut, hogy talán elrejtettek valamilyen üzenetet a gépén, mielőtt ide száműzték. Egy magyarázatot, egy fenyegetést vagy egy számonkérést. Bármit, amiből megtudhatja miért van itt. Egész éjszaka a monitor fölé hajolva ellenőrzi egyesével a fájlokat, az alkalmazásokat és az üzenetrendszert. Még a lomtárat is megnézi, de csak azokat az üzeneteket találja, amelyeket ő írt a gépén talált címzetteknek, de válasz sosem érkezett rájuk. Ezen kívül csak három dokumentumot talál egy „kettő” nevű mappában, de mindegyik csak kódok és számok végtelen sora, dátumokkal kiegészülve.
Végül az álmosság legyűri, ezért kénytelen későbbre halasztani a kutakodást.
- Ez az ötödik napom itt. Nincs semmi információm arról, hogy miért vagyok itt, sem arról, hogy meddig leszek. Nem kaptam üzenetet, de bízok benne, hogy ez hamarosan változni fog. Ki tudja, talán ma találok egy várost.
Az első dolog, amit Mia ellenőriz a hűtő. Minden étel érintetlenül a helyén van, a kidobott tányér a konyhaszekrényben tisztán. A kuka üres.
Amint az aznapi videó feltöltődik a netre, Mia ellenőrzi az előzőeket. Egyiknél sincs komment. Sóhajtva csapja le a laptop tetejét.
A hátizsákjába pakol két napra elegendő élelmet, darabokra tör egy tányért és a darabokat a lakás különböző pontjain hagyja, majd kilép az ajtón és útnak indul. Megkerüli az illatozó bevásárlóközpontot, és egész nap gyalogol. A rossz állapotú utat egy idő után átveszi a homok. Rengeteg homok. A horizont aljáig húzódnak a homokbuckák, de a lány nem fordul hátra, kitartóam szeli a homoktengert, hagyja, hogy a szél belekapjon a hajába és a szemébe fújja a homokszemeket.
A naplemente a sivatagban éri Miát. A sugaraktól minden aranyszínűnek hat, a szél is abbahagyja a fújást, mintha ő is csak azért állna meg, hogy az aranytengert szemlélje, mely lassan mélyvörösbe vált.
A lány csalódott és kétségbeesett, biztosra vette, hogy a mai nap találni fog valakit, aki olyan, mint ő. Egy másik embert. De csak port és kavicsokat talált. Hátrafordul, hogy hazainduljon, de pár perc múlva realizálódik benne, hogy lehetetlen lenne pontosan beazonosítani a helyes irányt. A lábnyomai eltűntek, sehol egy fa, vagy szikla, ami támaszt nyújtana a tájékozódásban. A lány leül a földre, haja belelóg a porba, fekete nadrágja rögtön koszos lesz. Csak ül a homokban, s ő is akkorának érzi magát, mint egy apró homokszem a hatalmas galaxisban.
- Ez a hatodik napom A tegnapi kiruccanásom ellenére reggel az ágyamban ébredtem. Nem tudom pontosan mi történik itt, de örülnék, ha valaki elmagyarázná…
A lány szinte biztos volt benne, hogy a homoktengert csak álmodta, hiszen reggel a saját ágyában ébredt, de amikor a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát, homokszemeket vált felfedezni a haján és a bőrén. Ugyanez a felfedezés juttatta el egy másikhoz. Derékig érő ében haja miatt eddig nem vette észre, de most, mikor a homoktól próbált megszabadulni, a tükörben megpillantotta, hogy van egy jel a tarkója alatt. Egy fekete egymásba fonódó négyzeteket szimbolizáló jel. Tapintásra nem érezni, mintha ott sem lenne. Ezek után egész nap azon gondolkozik, mégis mit jelenthet a jel, és miért van rajta.
Ma is többször ellenőrzi a videóit, a kommenteket, a levelezőrendszerét, de most is hiába.
- Ez a tizennegyedik napom Emberek sehol, a tányér viszont még mindig elmosogatja magát. Ez a videó úgysem fog eljutni senkihez, ezért felesleges is lenne megkérnem, hogy kommenteljen valaki…
A videóban elhangzottak ellenére Mia ezt is feltölti a netre és egész nap üzenetekre vár. Legalábbis délig. A délutánját a tányér rejtélyének szenteli.
Összesen ötöt talál a konyhaszekrényben. Az egyiket elviszi a bevásárlóközpont legfelső szintjére, és otthagyja. A második a sivatag peremére kerül. Egyet összetör, egyet a zenedoboz mélyedésébe dug, és hogy biztosra menjen, az ötödiket magánál tartja, és egész éjszaka fogja álmában.
- Tizenöt napja kerültem ide. Ti mit csinálnátok, ha minden nap ugyanazt a tányért találnátok meg a konyhaszekrényben? Nem hiszem, hogy más is ezzel a problémával küzd, de azért, ha mégis, írjátok meg kommentben.
A videóra nem érkezik válasz.
Ahogy arra sincs válasz, miért találta meg a lány mind az öt tányért reggel a konyhaszekrényben. Még azt is, amit elméletileg egész éjszaka fogott.
A konyha lassan annyira ingerli Miát, mint az, hogy nem tudja miért került ide.
Minden napját azzal tölti, hogy videókat vesz fel, besétálja a környéket és újra és újra ellenőrzi a számítógépét. Így telik el két hét. Aztán egy hónap. És még egy.
- Száztíz napja vagyok A levegő nem hűlt le, és melegebb sem lett. Úgy tűnik itt nincsenek évszakok. Ahogy emberek sem. Bárcsak én sem lennék itt…
Mia a videó végére szipog, mire teljesen feltöltődik a fájl, már zokog.
Az egész napot az ágyában tölti és szakadatlan könnyezik. Az utóbbi időszak nehezebb volt neki, mint gondolta volna. Nem emlékszik az életére, mielőtt a bolygóra került, de még így is megviselte, hogy egyedül van egy ismeretlen helyen. A monoton mindennapokat átvette a félelem és a tanácstalanság. Miután mindent bejárt nem tudott mit kezdeni magával. A magány elkezdte felemészteni a lelkét és fojtogató kezei között tartotta a lányt. Minden egyes reggel ugyanabban a házban, a kommentek hiánya, a homokbuckák és az elhagyatott bevásárlóközpont épülete, mind az üvöltő csendre és végtelen kétségbeesésre emlékeztette. Újabb és újabb kudarcok.
Egészen kora hajnalig nem is kel fel az ágyból, nem látja értelmét. Mit tud tenni, ha felkel? Besétálja a sivatagot megint? Ellenőrzi a videókat? Felesleges.
Mindezek ellenére hajnali két óra körül mégis felkel. Kicsoszog a konyhába, önt magának egy pohár vizet, majd beledobja a poharat a mosogatóba, hogy reggelre mosogassa el magát.
Visszamegy a szobájába, fáradtan, kedvtelenül, de mielőtt lefeküdne aludni megnézi a számítógépet. Inkább megszokásból, már nincsenek reményei. Felhajtja a készülék tetejét és bambán mered a képernyőre.
Kapott egy üzenetet.
Nem nyitja meg rögtön, képtelen felfogni, hogy amit lát igaz.
Végül remegő kézzel nyom rá a beszélgetés ikonra, a képernyőt betölti a kommunikációs felület. Az üzenet egy olyan címről érkezett, mely nem volt benne Mia laptopjában, ergo, ennek a címnek a tulajdonosa még nem kapott megszámlálhatatlan segélykérő üzenetet és könyörgést a lánytól.
Az üzenet rövid és lényegretörő, de a lány szívét örömmel tölti el a tudat, hogy van valaki, aki tud a létezéséről.
Kedves Mia! Nem tudom az üzenetem eljut-e hozzád, mert az előzőek nem jártak sikerrel, de ha mégis megkapod ezt, kérlek vedd fel velem a kapcsolatot. Nagyon fontos!
Ennyi. Pár sor, ami melegséget és új reményt eredményez.
A lány a hirtelen jött sokk után azonnal három választ is elküld, és lelkesen várja, hogy neki is írjanak valamit.
Öt percig nem történik semmi, azon kívül, hogy megfájdul a szeme attól, hogy a képernyő ugyanazon pontját nézi túl sokáig.
A hatodik percben a gép zenélni kezd. Mia felugrik székéről rémületében, nem tudta, hogy ilyet is tud a masina. A kommunikációs ablak helyén egy zöld és egy piros kör jelenik meg, „hívás fogadása” és „hívás elutasítása” szöveggel. Mia rányom a zöldre.
A képernyő ismét megváltozik, ezúttal egy szőke lány jelenik meg rajta. Körülbelül egyidős Miával, kék pulóvert visel és egy egyszerű bézs fal látható mögötte. Amint meglátja Miát, széles mosoly terül el az arcán. Közelebb hajol a kamerához és megpróbálja felmérni a lányt és a szobáját.
- Megkaptad az üzenetem! Úgy örülök neki – hangja lágy és dallamos, valami megmagyarázhatatlan bájt és melegséget áraszt, mint az egész kisugárzása.
Mia felsikít.
A szőke lány aggódva nézi a kirohanását, s azt ahogy felpattan és körbe-körbe kezd járkálni a szobában fejére szorított kézzel.
- Jól vagy? Minden rendben?
- Ezt nem hiszem el! Nem vagyok egyedül! A szőke lány
- Hát persze, hogy nem. És mostantól nem is leszel. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, úgyhogy, ha megnyugodtál ülj le, hogy elmagyarázhassam a
Mia a felszólítás ellenére tovább rója a köröket, egyre több energiával. A monitoron lévő lány türelmesen várja, hogy a másik rá figyeljen.
- Gondolom sok kérdésed van. Ha leülsz megbeszélhetjük őket.
- Te ki vagy? És miért nézel ki ilyen hibátlannak? – teszi fel a kérdéseket, amik az idegen lány látványától először jutnak eszébe. Persze eddig nem látott senkit a saját tükörképén kívül, de még így is meg van győződve, hogy nem minden ember olyan szép, mint a lány, akihez most beszél.
A lány felnevet.
- Génmanipuláció. A szüleim tökéletes gyereket akartak – csilingelő hangjába, mintha egy csipetnyi szomorúság vegyülne. Talán nem mindenki örül annak, hogy nincs benne
- Hogy hívnak?
- Te pedig Mia vagy.
- Ezt honnan tudod?
- Többet tudok rólad, mint gondolnád, az összes videódat láttam – kacsint rá.
Mia meglepve néz rá. Biztos volt benne, hogy a videói nem jutottak el senkihez. De ha mégis eljutottak, akkor Ella miért nem vette fel vele hamarabba a kapcsolatot, miért várta meg, hogy a lány lassan beleőrüljön a magányba?
- Mások is látták a videóimat?
Ella megrázza a fejét.
- Senki olyan, aki számítana.
- Hogy érted azt, hogy aki számítana? Tehát vannak mások is, akik látták.
- Figyelj, ezt nehéz lesz feldolgozni, de kérlek bízz Már két hónapja kutatok utánatok, de még mindig…
- Kik után? – vág közbe – Vannak mások is egyedül bolygókon?
A lány szíve összeszorul a gondolatra, hogy másoknak is a homok és pár tányér az összes társasága.
- Tízen Mindannyiótok aktáját megtaláltam a szüleim gépén. Te vagy a kettes számú.
Mia lefagy. A mappa a gépén a dátumokkal és a számsorokkal jelentett valamit. Az ő adatai voltak. De mégis mit jelenthettek a számsorok?
- Biztosan megtaláltad a saját aktádat a gépeden – folytatja a szőke lány. – Benne vannak a frissítéseid, de a megjegyzések csak a laboratóriumi gépeken vannak
Miának túl gyors a tempó, képtelen megérteni, amit a rövidhajú mosolygós lány próbál neki mondani. Mégis milyen feljegyzések, milyen laboratórium?
- A szüleim nem engednek a labor közelébe, de sikerült kívülről feltörnöm egy gépet, és megtudnom rólatok mindent.
- Állj, állj, állj! Mégis miről beszélsz? Ebből semmit nem értek.
- Ó, ne Túl gyors? – Ella oldalra dönti a fejét, mintha a lány reakcióit figyelné.
– Megpróbálom az elejéről. A szüleim részt vesznek egy kísérletben. A kísérletben tíz fiatalt küldtek el különböző bolygókra. Te is egy vagy közülük.
- Mégis milyen célból? Kíváncsiak ki mennyi idő alatt őrül meg?
- A kísérletben nem szerepelt az, hogy ilyen sokáig maradj a bolygón. Már nagyon régóta el kellett volna
Újabb sokk. A lány eddig abban a tudatban élt, hogy a bolygóról lehetetlen elmenni, ezért küldték oda büntetésből, és most kiderült, hogy arra várnak, hogy magától jöjjön rá, hogyan szabadulhat el.
- Kell még valamiről tudnom azon kívül, hogy egy csalódás vagyok, amiért nem tudtam teljesíteni a kísérletet, amire akaratom nélkül elküldtek?
- Mia, nyugodj Ez nem a te hibád. Biztos vagyok benne, hogy valami baj van a rendszerrel, habár nem találtam hibát egyik frissítésnél sem.
- Mik ezek a frissítések, amikről beszélsz?
- Ó, igazad Kihagytam a legfontosabbat. Gondolkodtál már azon, miért ez a neved?
- Gondolom, mert a Mia szép név.
- Valóban az – mosolyog rá a másik ismételten. – Nekem is tetszik, de más oka is van. Apám szereti a szóvicceket és rejtvényeket. Biztos vagyok benne, hogy ő nevezett el titeket, mert mindannyiótok nevében szerepel az „m” és az „i” betű egymás után.
- Miért számít ez?
- Ez egy rövidítés. Mesterséges intelligencia. Emberfeletti képességeket és mesterséges intelligenciát kaptatok, mielőtt elküldtek volna titeket a bolygókra. A frissítések a rendszeretek frissítéseire utal.
- Robot vagyok – mered maga elé Mia kétségbeesetten.
- Nem, mesterséges intelligencia Vannak benned emberi részek.
Amikor Mia fogadta az akkor még ismeretlen lány hívását, nem erre számított. Talán egy kellemes beszélgetésre, vagy egy élménybeszámolóra a külvilágról Ella részéről. De azt sose hitte volna, hogy ma ennyi kérdésre választ kap saját magával kapcsolatban.
- Elromlott a rendszerem?
- A feljegyzések szerint minden rendben van
- Nem jutottam ki a bolygóról és nincsenek szuperképességeim
- Viszont sokkal több érzelmet produkáltál, mint a többiek. Van, aki két nap alatt otthagyta a bolygót, de egy percig sem aggódott, és boldog sem volt.
- Mi lett azokkal, akik elszabadultak a bolygójukról? Hazamehetnek?
Ella cseresznyevörös ajkairól lehervad a mosoly, de próbál mégis bíztatóan nézni a fekete hajú lányra.
- Nem tudom mi lett velük. Csak veled tudtam kapcsolatba lépni. Mia átgondolja a
- Te vagy az egyetlen, aki kapcsolatba lépett A szüleid és a többiek a laboratóriumban… Ők lemondtak rólam, igaz?
Ella megrázza a fejét. Szőke fürtjei repkednek körülötte.
- Minden nap megnézik a videóidat. De nem tudják miért nem tudod elhagyni a bolygót, és addig, amíg erre nem vagy képes, nem fognak kapcsolatba lépni veled.
- Te tudod, hogy tudnék elmenni innen?
- Nem…- Ella arcán látszik, hogy zavarja a – De rá fogok jönni, ne aggódj.
A beszélgetés enyhébb témákra terelődik, Mia kifaggatja a másik lányt az életéről és a többi emberről, aztán vonakodva bár, de elköszönnek egymástól, mivel Ellának folytatnia kell a kutatást, s a teendőit is el kell végeznie.
Heteken keresztül beszélnek minden nap. Mia egyre több dolgot tud meg a külvilágról, Ella megpróbál mindent megfejteni a kísérlettel kapcsolatban.
- Megtudtam, hogy hagyhatod el a bolygót – jelentkezik be a lány az egyik – Figyelj, elmondok mindent, amit tudnod kell.
Mia úgy érzi, még sosem volt ilyen boldog. Végre otthagyja azt az átkozott bolygót és hazatér. Részletesen megbeszélik a tervük részleteit, s örömmel tervezgetik, mit fognak csinálni, ha majd végre találkozhatnak.
Két órával később Ella ismét bejelentkezik, megsiettetve a tervet és romba döntve az összes illúziót.
- Veszélyben vagy – arcán egy megfoghatatlan érzelem tükröződik, mely kétségbeesést és szomorúságot is
- Tessék?
- Sikerült bejutnom a laboratóriumba és ellopnom az összes adatot. Ezt az egészet, nem nevezném kísérletnek. Inkább kiképzés… A szabadulás a bolygóról az első fázis. A többi a képességeidet fejleszti, mire végzel az összessel, megállíthatatlan
- Mi értelme van ennek az egésznek?
- Te egyedül akkora erőt fogsz birtokolni, mint egy Tízen vagytok, mindannyian természetfeletti fegyverek.
- Jobban tetszett amikor még csak robot voltam, és nem egy eszköz a
- Ezt teljesen megértem – helyesel – Pont ezért foglak megszöktetni.
- Akkor is maradnak
- Őket pedig te fogod
Másfél óra múlva Mia a bevásárlóközpont felé baktat, hátán hímzett hátizsákja, benne a laptoppal, élelemmel és egy tányérral (mindenképp meg akarja tudni, a tányér vissza fog-e kerülni a szekrénybe).
A terv egyszerű, találd meg az űrhajót. Csakhogy Mia már kétszáznégy napja itt él és egy űrhajót sem látott. Az épület lépcsőit mászva idegesség keríti hatalmába. Ha nem sikerül neki, akkor soha nem lesz szabad.
Végre eléri a legfelső emeletet. Minden zugot végigkutat, mint azt eddig sokszor tette, de ezúttal nem keres semmilyen tárgyat vagy eszközt, csak port.
Az egyik sarokban rengeteg zöld és barna por van, növényekkel körülvéve. A lány a kezébe söpör egy maréknyit, és átmegy a kis kunyhóba. Ott aztán beleszórja a port a törött zenedoboz résébe és vár. Eltelik egy fél perc, mire a magvak és a por teszi a dolgát és hatalmas fejű vörös rózsák nőnek ki a mélyedésből. A kunyhót és környékét lágy dallam tölti be, mely a még mindig törött zenedobozból szól.
Mindent pontosan úgy tesz, ahogy azt Ella mondott neki, zenét fakasztott a virágzó rózsákból, már csak egy lépés van hátra.
A sivatag felé veszi az irányt, hogy egy zátonyra futott hajót keressen a homokban. Nem csak a tengert lehet behajózni, a homoktengert és a galaxist is bejárhatod, mondta neki Ella, amikor Mia nem tudta felfogni, miért is lehetne egy hajó a sivatag közepén.
Már a peremről is látható a hatalmas árbócos hajó sziluettje. A lány elindul felé, de a távolság fél órával később sem csökken. Ekkor már lehetetlenségnek tartja, hogy valaha is elérje, a hajó biztosan csak egy délibáb, ő meg a bolygón marad. Két óra múlva is elérhetetlen a távolság, a lány kétségbeesik és futni kezd, de a hajó még távolabb kerül. Megáll és lerogy a porba, ez az egész kivitelezhetetlen. Letörli az arcáról a könnyeket és hátrafordul. A bevásárlóközpont nem látszik a távolban, felesleges lenne visszafordulni.
Ismét a hajó felé fordul, behunyja a szemét, mélyen belélegzi a száraz levegőt. A többieknek szükségük van rá, Ella hisz benne, neki is bíznia kell magában. Kinyitja a szemét, hogy újból nekivágjon a homokbuckáknak, de a hajó már ott van közvetlenül előtte. Meglepetten néz fel a magasan lobogó zászlókra és a fedélzetre vezető létrára.
A fedélzet szinte teljes egészét egy űrhajó foglalja el. Mia megkönnyebbülten lép oda, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. A krémszínűre festett közlekedési eszköz egyszerűnek, de mégis modernnek tetszik. A lány izgatottan száll be, és indítja be a hajtóművet, ahogy azt Ellától tanulta pár hete. Pillanatnyi szomorúság keríti hatalmába, amikor rájön, hogy erre az egészre egyedül kellett volna rájönnie pár nap alatt. A többieknek sikerült. Neki soha nem ment volna.
Beírja a koordinátákat, amiket Ella adott meg neki találkozási helyként, és felszáll. A lány izgatottan, de mégis idegesen teszi meg a négy órás utat. Amint elhagyja a bolygó légkörét örömujjongásban tör ki. Végre elszabadult. De pár perccel később, amikor az ismeretlen, sötét galaxisban próbál tájékozódni, megfordul a fejében, hogy visszafordul. A végtelen galaxis hátborzongatónak tűnik, a lány pedig a navigációsrendszer ellenére is retteg attól, hogy eltéved és örökre a semmiben kell majd bolyongania. Ahogy körvonalazódik előtte a célállomásként megjelölt bolygó, megkönnyebbülés váltja fel a félelmet.
A leszállást nem éppen sikerül elegánsra terveznie, az űrhajó alja megkarcolódik, de ez őt mit sem izgatja. Megérkezett. A megbeszélt találkozási hely kietlen és hideg. A föld szürke és Mia könnyebbnek érzi magát, minden lépésnél a levegőbe emelkedik, mintha a bolygó le akarná dobni magáról.
Pár percre leül a porba, hogy türelmesen várjon, de aztán inkább mégis felpattan és sétálni indul. Nem megy messzire a járműtől, hogy rögtön észrevehesse amikor Ella megérkezik.
De Ella nem érkezik meg tíz perc múlva sem. Majd fél óra múlva sem. Miában felmerül, hogy biztos okkal késik, és egy hosszabb sétára indul. Mert Ella el fog jönni, nem? Hiszen megígérte, azt mondta megmenti őt.
A szél belekap hosszú fekete hajába, hideg levegőt fúj az arcába, amitől könnyes szemei fájni kezdenek.
A szél a nevét suttogja, emlékeztetve a lányt, hogy senki más nem tudja a nevét. Újra és újra megismétli. Mia Mia Mia.
A hang hangosabb lesz és tisztább, a süvítő szélen keresztül is ki tudja most már venni. Hátrafordul és megpillantja a felé rohanó Ellát. Ő is futni kezd, amíg a lány elé nem ér, de nem számol a széllel és a gravitációval, ezért képtelen megállni. A két lány egymásnak szalad, kibillen az egyensúlyából, egy pillanatra lebeg, majd a levegő elengedi őket és durván a porba dobja Ellát, majd rávágja Miát is. A földön fekve sem engedik el egymást a szoros ölelésből, csak nevetve fekszenek a porban.
Mindketten szabadok. Ella elhozta Miát a bolygóról, Mia pedig Ellát az utálatos hétköznapokból. Most rajtuk a sor, hogy másokat is kiszabadítsanak.
