2. fejezet: 890. Anglia
Kora hajnalban keltem a Nap első sugaraira. Sif még aludt, ezért csendben kihúztam a ládából az egyik barna felsőruhát, aminek a szegélyeit aranyhímzések díszítették, a bőrvértemmel és az övemmel együtt felvettem őket. Sokkal puhább anyagból készültek, mint az én gönceim, de a nyakamat mertem rá tenni, hogy nem bírták annyira a strapát, főleg a földönkúszást és az eséseket. Óvatosan kisétáltam és lementem a konyhába, ahol egy testesebb szakácsnő már sürgött-forgott. Éppen a kenyeret dagasztotta és rozmaringteát főzött. A ráncos homloka verejtéktől gyöngyözött, és a fekete kendője is elcsúszott kicsit. Csak fél pillanatra állt meg, hogy rám nézzen egérszerű barna íriszeivel, és már folytatta is tovább a munkát. A szemeimmel kutakodtam, hátha találok egy kósza kést a pulton, amit elcsenhetek, de Torsten erre is gondolt, mert a siker elpártolt mellőlem. Lemondóan felsóhajtottam. Az esküvő két hét múlva esedékes, és addig még rengeteg tennivaló akadt. A helyszín már megvolt, az erdő közepén megbújó kövekből készült hatalmas ház, amit még Ivar Ragnarsson építtetett és most két völva és egy vak látó lakta. A területet még az első portya során érkezett vikingek fedezték fel és azt suttogták, hogy Odin áldása lengte körbe, sőt Thor is többször tett látogatást álruhában, olyankor folyt a mézsör, hangos énekek szálltak az égbe és Asgardból boldogsággal tekintettek a népre, mert tudták, hogy mindig lesznek olyanok, akik az ősi ösvényt járják, és nem hamis Isten előtt térdelnek. Tudtam, hogy Leif, a bátyám, ideges és izgul, bár nem mutatta, de éreztem rajta. Otthon néha összegabalyodott átutazó lányokkal, de nem alakult ki közöttük komolyabb kapcsolat, mert tudta, hogy pár nap és továbbállnak. Én estem már szerelembe, de csak Richard iránt sikerült mélyebb dolgokat táplálnom. Az érzéseimet sosem viszonozta, nem is mondtam neki, mert néha szemtől-szembe kerülni az igazsággal sokkal fájóbb, így megőriztem titokként és néha sóvárogva pillantottam felé. Párszor elmerengtem, hogy mi lett volna, ha nem pici koromtól ismer meg, hanem felnőttként, amikor már büszkeséget hoztam apám nevére és bizonyítottam harcosként, hogy én vagyok a legjobb és senki sem állhat az utamba. Talán másképp tekintene rám és észrevenne. Megráztam a fejem, hogy kiverjem őt a gondolataim közül, mert az érzelmek csak elgyengítettek. Néha én is csókolóztam másokkal, főleg a lázadók fiaival, de ennél tovább sosem merészkedtem. Élveztem, hogy én uralkodom a testem felett és senkit sem engedtem túl közel, mert az azt jelentené, hogy elnyerték a bizalmamat, az ellenség viszont mindenhol ott rejtőzködhetett, a zugokban, az árnyékok között, apró lyukakban, a másik fő ok pedig, hogy gyáva voltam nyíltan szeretni. Rettegtem, hogy ha nyitok az illető felé, anya sorsára jut és lemészárolják őt is.
– Itt egy kis reggeli, tegnap nem vacsoráztál, biztos éhes vagy – mosolygott barátságosan a szakácsnő, miközben elém tolt a pulton egy fatányért és üvegpoharat.
A tálon két szelet kissé szikkadt kenyér, tükörtojás, némi hús és medvehagyma illatozott, az ibrikben a frissen főtt, meleg tea hívogatott magához. Meglepődve, nagy szemekkel néztem rá. Ő az első itteni ember, aki nem muszájból kedves hozzám, bár lehet, hogy jól fizették, ezért óvatoskodott és mindenkihez kedvességgel fordult, vagy Torsten szólt neki, hogy viselkedjen velem jól, így közelebb férkőzhet hozzám.
– Köszönöm – feleltem zavartan.
Leültem a padra és pillanatok alatt megettem. Otthon, Ormskirkben, sosem figyeltem oda az étkezésekre, mert már hajnalban siettem edzeni. Néha csak az átutazókat figyeltem az udvarról, próbáltam ellesni a harci technikáikat, a mozdulataikat, de sokat időztem a közeli mezőn és erdőben. A harcnál nem csak az erő, de a fürgeség is számított, a taktika, hamarabb észrevenni az ellenség gyengepontjait, minthogy ő mérne rám végzetes ütést. Tudtam, hogy
gyengébb voltam rengeteg férfinál, ezért a fürgeségemre nagy hangsúlyt fektettem, minél hamarabb olyan helyre szúrni, ami a másikat képtelenné teszi a hadakozásra. A vívást mindig másokkal gyakoroltam. A kezdetekben a bátyámmal, de őt annyira nem érdekelte, ezért apa emberei is sokat segítettek. Tartottam szüneteket is, olyankor olvastam vagy cseleket játszottam le a fejemben, esetleg csapdákat állítottam a közelben. Tudtam, hogy Richard mindig mindenhova követett titokban, ha nem akadt dolga, mert rosszul rejtőzött, és ez valamennyire megnyugtatott, hogy baj esetén vigyáz rám, mint egy farkas a falkatagra, de idegesített is, mert akarva-akaratlanul is az járt a fejemben, hogy nem hitt bennem, ami elbizonytalanított, de hamar átvette a gyengeség helyét a düh és a bosszú, amik anyám gyilkosa iránt vittek előre és örökké lángoltak. Amikor apa itthon volt, a bátyámmal sokat íjászkodtunk hármasban, és egy-egy hosszabb távollét után már neki is feltűnt, hogy milyen sokat fejlődtem, rengetegszer a célpont közepét találtam el, és csak elismerően mosolygott rám. Akkor tényleg boldognak éreztem magam, mert végre észrevette, hogy lányos dolgokon kívül máshoz is konyítok és talán méltó utódjává is nőhetek, akire majd számíthat a portyáin. De ezzel szemben lányként is sokat kellett tanulnom, a falunk női tagjaival hímeztem, ruhákat varrtam, mostam, főztem és, ami a legjobban tetszett, festettem.
Felkeltem és kisétáltam az udvarra a sziklafalhoz. A levegő hűvösen mart belém. Az őrök álmosan, fáradtan bámultak maguk elé. Odamentem Richardhoz, aki éppen a szürke sátrából tántorgott ki és nyújtózott. Rövid, barna haja kócosan meredezett mindenfelé, a zöld szemei pedig próbálták felfogni, hogy mi történik. Vastag, fekete nadrágot és szürke tunikát viselt, de rögtön maga köré tekerte a zöld lópokrócát is. Apa néhány emberei már raktak maguknak tüzeket és oda gyűlve melegedtek. Átfutott rajtam a lelkiismeretfurdalás, mert amíg én puha ágyban aludtam, védve a késő tél szeszélyességétől, ők egész éjszaka dideregtek.
– Öröm látni téged, Freya – nyomott el egy ásítást Richard.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy más ne hallhassa.
– Ugye a ti fegyvereiteket nem vették el? – suttogtam reménykedve – Kéne nekem legalább egy tőr.
– De igen. Az összeset – rázta meg a fejét lemondóan, aztán lágyan a vállamra tette a kezét – de pár nap és visszakapjuk.
Felmorrantam, hátrébb léptem és a borús égre emeltem a tekintetem. Ilyen nincs. Torsten tényleg nem bízott bennünk, de mégis mit képzelt, hogy pár ember elfoglalja az erődöt? Bár ez nem kivitelezhetetlen, apa is jól harcolt és a lázadóinkat is kemény fából faragták.
– Ételetek van? – kérdeztem aggódva.
– Igen – mosolyodott el – Kevéske vacsorát kaptunk, de már a reggeli nincs messze – ábrándozott.
Bólintottam. A klánvezér mégsem annyira vad, mint gondoltam. Vagy csak ő is tudta, hogy az üres has veszélyesebb, mint az éles szavak. A tagjaink hűek voltak Trygve-hez, de, ha valami nem tetszett nekik, akkor egyetlen figyelmeztetés nélkül támadtak, és ezeknek a harcoknak sokszor csúnya lett a vége, bár próbáltuk nem magunkra vonni a figyelmet, mert apa féltestvérei is bármikor megneszelhették, hogy az elüldözött örökös mégsem annyira gyenge, sőt, toboroz, hogy visszavehesse, az őt illető területeket, és akkor személyesen látogatnak meg minket az összes vérszomjas hordáikkal. Már a gondolatra is összerezzentem. Tudtam, hogy egyszer eljön a végső ütközet, de nem akartam még.
– Nem lesz semmi baj, Freya – próbálkozott Richard szelíden – csak ne tégy olyat, amit később megbánnál.
Ilyenkor látszott, hogy majdnem hivatalosan is pap lett, de csalódott az egyházban, amikor kihallgatta, ahogy a kolostor vezetője arról beszél, hogy Isten nevében mennyi nem hívő,
ártatlant gyilkoltak le. Ez őt serdülőként annyira szíven ütötte, hogy még azon az estén összepakolta a legszükségesebb holmijait, elszökött és pár napnyi kóborlás után étlen-szomjan majdnem apa karjaiba esett, aki megsajnálta, adott neki inni és elemózsiát, a végén pedig a táborunkban kötött ki. Furcsa lehetett számára, mert keresztényként egy burokban nőtt fel, és a valóvilág hirtelen, kegyetlenül mart a bőrébe. Fogalmam sincs, hogy miről beszélgethettek hazafele, de Trygve annyira megbízott benne, hogy két hét alatt ő lett a füle és a szeme a távollétében.
Már kezdtem nagyon fázni, ezért a tűz mellé telepedtünk. A többiek boldogan üdvözöltek és friss forrásvízzel kínáltak, amit örömmel fogadtam el. Mellettük otthon éreztem magam, de még mindig bizalmatlan voltam itt, erre pedig a legnagyobb okot az adta, hogy apát kiskorában ez a klán üldözte el arról a tanyáról, ahová menekült a féltestvérei elől, aztán az elfoglalt területet fél évre rá Torsten is elvesztette. A sors fintora? Talán. Hittem is benne, meg nem is. De a jövőmet én alakítottam. A lángok tánca felmelegített és lenyugtatott, ezért úgy döntöttem, hogy ideje felfedezni a közeli vidéket.
– Elmegyek sétálni – nyújtóztam és felálltam.
Richard bólintott, de a lelkemre kötötte, hogy ne csámborogjak el messzire, amit nem is akartam, csak fegyvereket készíteni. Idefele valamennyire sikerült felmérnem a lehetséges menekülési útvonalakat. Derby erődje a hegytetőn feküdt, ezért észrevétlenül nehezen lehetett megtámadni, ráadásul a meredek domboldalon még könnyű felszereléssel is sok energiát vett el az idejutás, harcnál pedig rengeteget számított a tartalékolás és a minél kevesebb felesleges mozgás. A vaskapu szerencsére most nyitva volt, így gond nélkül átléphettem alatta, bár éreztem néhány őr szúrós tekinteteit a hátamon, ezért feléjük fordultam és negédesen rájuk mosolyogtam. Én szabad voltam, már amennyire a helyzet engedte, ők nem. Lefele egyetlen kikövezett út vitt. Elég széles, hogy egy ló elférjen. Tegnap mi is megmásztuk a jószágokkal, pici szekerekkel, de néha tényleg elfogott a félelem, hogy elszabadul vagy visszagurul a kerekes jármű és összetörik, esetleg elsodor párat az embereink közül. A füleimet halk léptek zaja csapta meg, ezért hátrafordultam és Ulffal találtam magam szembe. A fekete, hosszú haját ugyanúgy viselte, mint tegnap, pár tincset befonva, és a kardja az oldalán lógott. A sötét, hosszúujjú tunikájának a nyakrészén a Raido rúna futott végig arannyal belehímezve, a barna, bővebb bőrnadrágja már kissé elkopott, de a fekete bőrcipője újnak tűnt.
– Torsten küldött, hogy figyelj engem? – kérdeztem szárazon.
Sejthettem volna, hogy ez lesz. A klánfő nem bízik bennünk, ezért minden lépésünkről tudni akart.
– Igen – felelte könnyedén – bár nem értem, hogy Richard miért engedi el egyedül a párját. Ismeretlen vidék, idegen emberek, az én asszonyom ilyen helyzetben egy lépést sem tehetne egyedül.
Az őszinteségét díjaztam, de azt nem, hogy képtelen dolgok spekulálásába bonyolódott.
– Akkor csak örülhetünk, hogy nem én vagyok, akivel megosztod az ágyad – feleltem bájosan, aztán komorabb hangon folytattam – Richard csak a mentorom, én nem tartozom senkihez és nem is fogok– húztam ki magam büszkén.
Szerelembe esni azt jelentette, hogy egy részemet fel kell adni a másikért és kompromisszumokat kötni, amikre nem voltam hajlandó senki kedvéért. Nem házasodok és gyermeket sem szándékoztam szülni. A vérvonalunk öröklésére ott van a fivérem, és ha jól sikerül a nászéjszakájuk, akkor még idén bővülhet a család.
Lassan elindultam lefelé a csúszós köveken. Éjszaka végre esett némi eső, ezért jobban odafigyeltem, hogy hova lépek. Ulf csak csendesen sétált mögöttem, ezért már szinte el is felejtettem a jelenlétét, amíg le nem értünk a domb aljára, egy apróbb mezőre, ahol a
pitypangok lassan nyíltak. Elmosolyodtam, odaguggoltam az egyikhez és lágyan végigsimítottam a levelén. Imádtam a virágokat. Richard sokat mesélt, hogy a gyermekláncfű egész részét lehet hasznosítani gyógyításhoz, ezért mindig akadt nála szárítva gyökér, de számomra többet is jelentett, amíg sárga, olyan, mint a Nap, fehéren, mint a Hold, és, amikor a szél tovafújja a magokat, akkor csillagok.
– Freya, várj! Én is megyek! – kiáltotta apa bizalmasa.
Felálltam és néztem, ahogy imbolyogva, az egyensúlyát sokszor elvesztve próbál lefelé futni úgy, hogy közben ne essen el.
– Te nem akarsz senkihez tartozni, de ő hozzád akar – jegyezte meg Ulf komolyan.
Megráztam a fejem. Richard mindig is annak a makacs, önfejű kislánynak fog tartani, akit megismert. Emlékszem az első találkozásunkra, már akkor sem bíztam másokban, főleg az idegenekben és gyerekfejjel azt gyanítottam, hogy ő Loki és valami bűbájt küldött Trygve-re. Mikor Leif-nek meséltem, ő csak kinevetett, de egyre jobban belelovaltam magam a teóriámba, annyira, hogy az éjszaka közepén beosontam hozzá és majdnem eltörtem az orrát a hadakozás közben, hogy árulja el, hogy lehet megtörni a varázst. Apa azután komolyan elbeszélgetett velem, reggel pedig bocsánatot kértem tőle, de ő csak mosolygott és megölelt. Akkor fogadtam el a pótapámnak és a mentoromnak, bár furcsának találtam, hogy ilyen könnyen elnézte a gyerekkori botlásomat. Szerencsére a táborban valamennyire ő is megtanult harcolni, de ez korlátozódott a legvégső esetekre és az önvédelemre, mert szenvedélyesen fogta a béke pártját, hitt abban, hogy a legvitásabb ügyből is kihagyható az erőszak. Egyedül atyám hatalom és bosszúvágyáról nem alkotott véleményt, pedig tényleg érdekelt, hogy mit gondolt róla.
– Mehetünk – jelentette ki mosolyogva és megtörölte a homlokát.
Bólintottam és elindultam az erdőbe az állatok nyomát követve, akik letaposták a növényzetet. Tegnap a másik oldalról érkeztünk, ezért szándékomban állt feltérképezni ezt a részt. Próbáltam olyan támpontokat keresni, amik segíthetnek majd a későbbiekben tájékozódni. Az első két hatalmas tölgyfa volt, amiknek a gyökerei félig kilátszódtak, de mégis álltak, mert a gallyaikkal egymásba kapaszkodtak, közben a földet is pásztáztam megfelelő fegyver alapanyagért. Két dolog között vacilláltam, ha találnék vastag, de rugalmas gallyat, akkor a nálam levő zsineggel készíthetnék íjat, nem túl pontosan lövőt, de ideiglenesen megtenné, nyílvesszőket meg faraghatnék valami éles kavics segítségével. A dolgot végül Richard döntötte el, amikor megbotlott és majdnem hasra esett pár kiálló gyökérben, de még idejében elkapta a fél csuklónyi vastag, de rugalmas vesszőt, és letörte. A tarsolyomból előhalásztam a zsineget, az aljára kötöttem, addig hajlítgattam, amíg úgy gondoltam, hogy megfelelő, aztán a tetejével összecsomóztam és átvetettem a vállamon. A többiek csak szótlanul figyeltek, ám Ulf hirtelen elindult a sűrűbe. A fejemben megfordult, hogy hagyom a francba és nem követem, de amíg őrizet alatt álltunk, az valószínűleg rossz fényt vetett volna apára, így csak óvatosan lépkedtünk utána. A levegőben bomlásnak indult avar és sár szaga elegyedett, a hatalmas tölgyfáról álmos fülesbagoly tekintett vissza ránk, én pedig pár pillanatra elmosolyodtam, mert kicsit a táborra emlékeztetett. Ha apának akadt szabadideje, sokat bóklásztunk az erdőben. Haragudtam Trygve-re, még mindig csalódottságot éreztem, hogy a csata fontosabb volt neki, mint a családja, de szerettem és felnéztem rá, mert a tőle telhetőt megtette, a negatív érzelmeket pedig próbáltam elnyomni. A házasságot részemről még nem hozta fel, tudta, hogy ez ingoványos talaj, amivel könnyen meg is égetheti magát, de sokszor láttam a tekintetében, hogy már mérlegeli a megfelelő jelöltet.
– Freya, tessék – azzal Ulf felém nyújtott öt kihegyezett vesszőt, amiket rögtön el is tettem.
– Köszi, de azt hittem tilos fegyvert tartanunk – döntöttem oldalra a fejem.
– Apa csak az erőd területét tiltotta meg – kacsintott, mire felnevettem.
Lehet, hogy mégsem annyira ellenség. Betartotta a szabályokat, de csak addig, ameddig a határok tartottak. Tovább bandukoltunk az erdő mélyére, a lépteim egyre óvatosabbá váltak, és közben füleltem, hátha hallok valami neszezést. Húst kellett szereznem, mert az embereink nem kaptak elég ételt, még Richard is megjegyezte, hogy a vacsora kevésnek bizonyult, és mint a vezető lánya, kötelességemnek éreztem, hogy gondoskodjak róluk.
– Ha állatot szeretnél elejteni, a közelben van egy tó patakkal – szólalt meg újra Ulf.
– Akkor menjünk oda.
Bólintott és lefordult jobbra, ahol a talaj már lejtett, ekkor bukkantunk a kopott, nádból szőtt, egyszerű kosárkára, amit gondolkodás nélkül felkaptunk. A mentorom kétkedve méregette a másikat. Tudtam, hogy mi jár a fejében, lehet, hogy most vezet minket a vesztőhelyre, de valami azt súgta belül, hogy ez egyáltalán nincs így és csak segíteni akar, elnyerni a bizalmunkat. Elvégre pár nap és a családjaink egyesülnek, ami nagyon furcsa lesz. És aztán mi vár ránk? Apa egyből háborúzni indul a többiekkel, Leif-fel és Torsten embereivel, megint egyedül hagy, itt maradok és rettentően hiányozni fog, de akkor megmondom majd Rich-nek, hogy most már szabad, övé a világ, feloldozom az ígérete alól és ott telepedhet le, ahol szeretne, elvége a világ hatalmas, és én soha többé nem fogom látni. A szomorúság az arcomra is kiülhetett, mert hirtelen Richard kezét éreztem meg a vállamon.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva, gyengédséggel a hangjában.
Ulf kíváncsian hátrafordult, mire leráztam a másik jobbját magamról és az égre emeltem a tekintetemaz Isteneink felé, hogy valamennyire megnyugvást leljek.
– Semmi, menjünk – feleltem.
A rossz gondolatokat száműztem vissza a szívem mélyére, és három hatalmas lépéssel utolértem a fekete hajút. Nem szólt semmit, de láttam a tekintetében, hogy „én megmondtam”. Apa bizalmasa mindenkivel kedves volt, velem főleg, mert kötelességének érezte, hogy egy félárva gyermekre vigyázzon, amiért hála töltötte el a szívemet, mert a magány nem tűnt annyira ijesztőnek, de még csak a szikráját is elfojtottam annak, hogy valahol nem csak kislányként tekinthetett reám, hanem feleség-jelöltként is.
Ahogy meghallottuk a patak csobogását, az arcom felderült és gyorsabbra vettük a tempót. A terebélyes bokrok között átgázolva, előttünk terült el a nagyobbacska tó, amelyet a csobogó víz táplált. A partjaikat és a medret is aprócska fehér, szürke és fekete kövek borították, a baloldalán hatalmas nádassal. Már el is képzeltem, ahogy kiszökök majd ide úszkálni egyedül, távol a gondoktól és Torsten kémlelő szemeitől. Elmosolyodtam és belemártottam a jéghideg, kristálytiszta folyadékba a kezem.
– Most mit fogunk csinálni? – szólalt meg Richard hirtelen.
– Halászunk – feleltem és a kezeikbe nyomtam egy-egy nyílvesszőt.
Nem kényszerítettem egyiküket sem, hogy segítsenek, de elszántak voltak ők is. Apa barátja mindig szívén viselte a lázadók sorsát, sokszor mondogatta, hogy felelősséggel tartozik a kis csapatunkért, Ulf pedig nem tudom mit gondolhatott vagy érezhetett, mert remekül elrejtett mindent a külvilág elől, nem mutatta meg a gyengébb oldalát, amit szerintem a harcok okoztak. Hallottam már róla ezt-azt, csak idáig a mendemondákhoz nem tudtam arcot kötni. Állítólag olyan könnyedén ölt meg másokat, mint, ahogy a kés áthalad a puha vajon, az ellenség ezért rettegett tőle és Torsten is előszeretettel küldte csatákba. Fekete Farkas, így
hívták a csatatéren, mert veszedelmes volt, akárcsak Fenrir, ki Odin életét oltotta ki. És most, hogy láttam, elhittem. Ügyesen, gyorsan mozgott, a tekintete néha elsötétült. Elképzeltem, ahogy a harctéren öli az embereket, az arcán idegenek vére és ő csak vigyorog, a fogai fehéren csillognak, körülötte káosz, de nem adja fel, mert azzal szégyent hozna az apjára. Furcsamód nem ijesztett meg, sőt még kíváncsibbá tett, és néha azon kaptam magam, hogy milyen jó lenne megismerni jobban, esetleg tanulni is tőle, hogy ha Haralddal, anya gyilkosával kerülök szembe, akkor ne hibázhassak.
A botok elég strapabírónak és hegyesnek tűntek, hogy elkapjunk velük pár halat. A táborunkban sokszor csináltam egyedül, de akkor csak hármunkról kellett gondoskodnom.
– Ennyire éhes vagy? – mosolyodott el Ulf.
– Nem, de az embereim igen – néztem mélyen a szemeibe – A klánod spórolt az ő adagjaikon.
Megráztam a fejem, hogy tiszta aggyal gondolkodhassak és a torkolatnál átugrottam egy nagyobb, laposabb, fekete kőre. A víz itt már mélyebb volt és lágyan csobogott, miközben kavargó hullámokat vetett, ahogy a tó és a patak találkoztak. Aprócska, szürke halak úszkáltak boldogan mindenhol, de én nem rájuk vadásztam, hanem a nagyobbakra. Richard a partról próbálkozott, Ulf pedig eltűnt a nádasban, de végig magamon éreztem a tekintetét, azt akarta, hogy tudjam, hogy kóricálhat bármerre, figyel és tudja, hogy mit teszek, de ennyitől nem ijedtem meg.
Az első nagy fogásra délutánig kellet várnom, amikor már a nap rég elhaladt felettünk. Kezdtem nagyon éhes lenni és a guggolástól meg hajolgatástól minden tagom zsongott, főleg a hátam és a térdeim. Egy nagy csobbanásra lettem hirtelen figyelmes, összeszedtem az összes erőmet, a kihegyezett bottal pedig villámgyorsasággal arra a pontra szúrtam, egészen a meder aljáig, amitől kicsit fel is kavarodott az aljzat. Olyan hatalmas pontyot sikerült átdöfnöm a fegyveremet, ami hosszra akkora a derekamig ért, és legalább negyven kilót nyomott. Szerencsére sikerült úgy eltalálnom a fejét, hogy rögtön meghalt és semmit sem szenvedett. Elmormoltam egy köszönetet Odinnak és oldalról Richardra pillantottam, aki már rég feladta és éppen akkor tért vissza egy csomó növénnyel, amiket a levetett köpönyegéből hajtogatott zsákocskába tett. Ahogy meglátta az erőlködésemet, már dobta is el a kezében levő holmikat, mire megráztam a fejem és óvatosan, kisebb csobbanással a vízbe másztam, amitől a csípőmig nedves lettem. Vágtam egy grimaszt a hirtelen hidegtől, de kicsit leguggoltam, bedugtam az ujjaimat a hal kopoltyúi mögé és erőlködve, de kirángattam a partra. Vacsorára talán elég a többieknek. Végre rendesen kinyújtóztathattam a tagjaimat A nádas hirtelen megrezzent és Ulf sétált felénk elégedetten. A cipője és a nadrágja csupa sár volt, a kezeiben a kosárkában két tucatnyi madártojást hozott, és óvatosan lerakta a hal mellé, miközben alaposan végigmért és a nedves ruhám láttán felvonta az egyik szemöldökét, de rögtön összerakta fejben a képet. Ilyen közelről tűnt fel, hogy milyen nagyra nőtt, két fejjel magasodott fölém.
– Ideje hazatérnünk, lassan sötétedik – szólalt meg komolyan, mire bólintottam – Freya, most már vedd le az íjat.
Elhúztam a számat, kelletlenül áthúztam az eszközt magamon, leoldoztam róla a kötelet és eldobtam a botot.
– Add vissza Szikrát – néztem mélyen a szemeibe elszántan.
Kellett a kardom, hogy biztonságban érezhessem magam.
– Megígérem, hogy vissza fogod kapni. – A tekintetében lágyság csillant, Alig pár centire álltunk egymástól. Éreztem a belőle áradó erőt és vadságot. Pár pillanatra elakadt a lélegzetem. Ő tényleg jó harcos volt, a kisugárzásából is hömpölygött valami
megfoghatatlan dolog, ami megszédített – De ne kerülj Torsten útjába. Egy család leszünk, de őt semmi sem gátolja abban, hogy kioltsa mások életét, ha fenyegetve érzi magát.
– És Gunhild? – kérdeztem érdeklődve.
– Ő csak akkor harap, ha nincs más lehetőség.
Válaszul bólintottam, mire halványan elmosolyodott. Ez figyelmeztetés volt, nem fenyegetés, ha úgy vesszük, jó tanács a jövőre nézve. Semmi rosszindulat nem bujkált mögötte, és újabb dolgot tudtam meg a nagynénimről.
Este, kiszolgáltatva, búvóhely és menedék nélkül még ismerős vidéken sem biztonságos, főleg úgy, hogy igazi fegyver csak Ulfnál volt, ezért sietnünk kellett. Richard a hátára kötötte a növényekkel megrakott köpönyegét. A pontyot hosszú, vastag botra húztuk, a fiúk a vállaikra kapták, és én vittem a tojásokat. Mire elindultunk, kezdett a szürkület ránk borulni, ezért meggyorsítottuk a lépteinket, amikre minden egyes mozzanatnál odafigyeltem, bár nem tűnt olyan bonyolultnak, mert ugyanazt a csapást választottuk, amerről jöttünk. Könnyedén megjegyeztem az útvonalat, de nem bíztam el magam. Legelöl vezettem a sort, mert a fiúk nehezebben haladtak, Ulfot kissé zavarta Richard lassúsága. Ő a gyorsabb tempóhoz szokott. Az erdő apránként életre kelt, denevérek csapkodtak a szárnyaikkal a végtelen égen, baglyok huhogtak és kémlelték a talajt zsákmány után, rókák, őzek és más nagyobb állatok figyeltek minket érdeklődve a sűrű rejtekéből, engem pedig átjárt a nyugalom. Otthon éreztem magam.
– Alig várom, hogy megkóstolhassam a halat. Éhes vagyok – jelentette ki Richard ábrándozva.
– Kicsit már én is, és rettentően fázom – dörzsölgettem meg a karjaimat.
A vizes ruha és a levegő, ami egyre hidegebbé vált, egyáltalán nem segített rajtam. Már vacogtam, amit próbáltam nem mutatni, és mozgás közben még elviselhetőbbnek is tűnt, de, ahogy hűlt a hőmérséklet, egyre jobban zavart. Az erődbe akartam érni, lefürödni és a tűznél felmelegedni.
– Megállunk! – szólt hátra Ulf.
Letette a bot végét a földre, a fekete, farkas prémmel díszített köpenye pántját kicsatolta, levette, hozzám lépett, és óvatosan az én hátamra terítette. Meghúzta a szíjat, mert én termetre kisebb voltam, mint ő, aztán úgy ügyeskedte rám. A melegség rögtön átjárt. Ráadásul olyan illata volt, mint neki, izzadtság, vas, fű és fenyő.
– Köszönöm – pillantottam rá kissé zavartan, mire nem felelt, csak elmosolyodott és felkapta a fa végét.
A köpenye nekem túl hosszú volt, ezért az alját felhúztam és a másik kezembe fogtam. Nem akartam, hogy miattam bekoszolódjon. Ezzel a gesztussal nagyon meglepett, de tudtam, hogy csak udvariasságból tette.
Mire elértünk a domb aljára, teljesen ránk sötétedett. Lentről láttuk, hogy az erőd oldalában fáklyák égtek. Óvatosan másztunk felfele, mert az út göcsörtös volt, és néha attól féltem, hogy a mélybe zuhanok, vagy Richard megbotlik, de ügyesen vette ezt az akadályt is. A tűz és a telihold fénye sokat segített, hogy épségben felérjünk, de a kapu már zárva volt.
– Én vagyok az, Ulf – kiabált fel hangosan az őröknek.
A fal megreccsent és pár méterrel a főbejárat mellett kinyílt egy rejtett ajtó, amit eddig észre sem vettem. Óvatosan beléptünk, és egy magas, szőke, középkorú, pocakos férfi várt ránk mosolyogva, akinek a befonott szakálla már a hasára lógott. Fekete tunikát és bőrnadrágot
viselt, a hátán íjjal, az oldalán szépen megmunkált fa tegezzel, amiben fehér tollas végű nyilak meredeztek.
– Végre hazatértél – veregette meg Ulf hátát barátságosan – Gunhild beszélni akar veled – Erre a fekete hajú lemondóan sóhajtott – Jó estét, Kishölgy – fordult felém – A nevem Einar.
– Én Freya – bólintottam.
Nem szerettem az idegeneket, de ez az ember annyira másnak tűnt, jószándékúnak és kedvesnek, aki nem titkol semmit, vagy csak ezt akarta velünk elhitetni.
– Égen-földön kerestelek! – jelent meg hirtelen apa és aggódva magához ölelt – Jól vagy? Nem esett bajod?
Arrébb tolt és alaposan végig mért, de megráztam magam. Ha rossz érzése támadt, mindig így viselkedett.
– Csak hoztunk enni a többieknek – mutattam a halra meg a tojásokra – Ulf is segített.
Bólintott és átvette a klánvezér fiától a bot végét, aki Einarral együtt el is tűnt, ahogy az épületbe vonultak. Az ételeket a táborhoz cipeltük. Richard rögtön üstöt ragadott, amibe beledobálta a növényeket, vizet öntött rájuk és tűz fölé tette. Ugyanezt csinálta a másik edénnyel, de abba tojások kerültek, hogy megfőjenek. A halat a többieknek sikerült kizsigerelniük, hála Gormnak, apa barátjának, aki a falból kiszedett követ addig ütögette, amíg élessé nem vált, azután nyársra húztuk és a lángok felett forgattuk. Gorm kreatív volt, mindig azt mondogatta, hogy szükség törvényt bont, és ezzel egyetértettem. A hosszú, vörös hajára mindig kényesen ügyelt, de szakállat nem viselt, mert szerinte az zavarta, és a nők is jobban szerették, meg a nagy kezeit és a mackós testalkatát is.
– A többiekkel vacsorázok – jelentettem ki, ahogy végignéztem mosolyogva a csapatunkon.
Mindegyiküket ismertem évek óta, közöttük nevelkedtem és kicsit az otthonomat is jelentették. A fiatalabbak a sátraik előtt játszottak, akadtak, akik a tűznél melegedtek, a legidősebbek zsémbeskedtek, vagy történeteket meséltek egymás szórakoztatására az Istenekről és a hihetetlen kalandjaikról.
– Jó – sóhajtott apa.
Ő nem tehette meg, neki a gazdi lába mellett kellett ücsörögnie, pedig láttam a szemében a vágyat, hogy maradjon, nem azért, mert engem féltett, hisz tudta, hogy az emberek egy ujjal sem érnének hozzám, ráadásul Richard és Gorm az életük árán is védelmeznének. Torsten két embere jelent meg nagy edényekkel és kosarakban cipókkal, apa pedig kelletlenül elhúzta a száját, ez a jel, hogy mennie kellett és szembenézni a kígyóval. Bátorítóan megöleltem, mire kedvesen megsimogatta a hátam és bement. Pár pillanatig csak bámultam utána. Mibe keveredett vajon? És tényleg megérte ez az egész, hogy visszaszerezze Yorkot? Felsóhajtottam, aztán leültem a lópokrócra Richard mellé a tűzhöz, hogy száradjon a ruhám. A kezembe nyomott egy agyagtányért, amiben a növényekből készült zöld leves gőzölgött, és fa kanalat. A másik oldalamra Gorm telepedett boldogan.
– Köszi az ételt, Freya. Ha te nem vagy, holnap lehet, hogy a falujukba látogattam volna elvenni pár disznajukat. – dörmögte mély hangján vigyorogva.
Az ő tálján hal, tojás és kenyér volt. Lassan a többiek is a tűz köré gyűltek és vidáman beszélgetve eszegettünk. Büszkeséggel töltött el, hogy apa ennyire összetartó csapattá kovácsolt minket.
Valamikor előkerült a mézsör is. Azt tudtam, hogy pár hordónyival hoztunk, de azt hittem, hogy különlegesebb alkalmakra tartogatták. A kupák megteltek a nedűvel, a hangulat
oldódott, a muzikálisabbak előszedték a hangszereiket, volt, aki énekelt, és tőlünk zengett az egész udvar, talán még az erdő végéig is elhallatszott. Láttam az őrök tekintetén, hogy inkább csatlakoznának hozzánk, mint ott fent ácsorogni és unatkozni, de a kötelesség nem engedte őket. Én csak fél korsónyi alkoholt ittam, hogy felszabadultabban érezzem magam, de még tiszta aggyal kezelhessem a dolgokat. Az egyik fiatalabbik fiú segített álló helyzetbe tornázni magamat és csatlakoztam az énekléshez meg a táncoláshoz. Pörögtem, forogtam, szabad voltam és boldog. Félretettem a gondokat és az aggodalmakat, anya hiánya elhalványult, a Harald iránt érzett bosszúm a ködbe veszett. Hangosan nevettem, ahogy a zöldfülűek incselkedtek egymással és bohóckodtak, az öregek pedig játékosan fitogtatták az erejüket kődobálással.
Éjféltájt kifulladva, fáradtan, de még mindig boldogan leültem Richard mellé. Az arcom kipirult, a szemeim csillogtak és a fejem zsongott.
– Ideje lenne felmenned a szobádba – jelentette ki aggódva.
Ő nem ivott, nem is vett részt a mulatságban, helyette az udvart és a többieket pásztázta komoly képpel.
– Igazad van – bólintottam, a vállának dőltem és ásítottam – vagy itt maradok veletek.
– A föld hideg és félek, hogy megfázol – ölelt át gyengéden.
– Jó – Lefejtettem magamról a kezeit és óvatosan felálltam – Akkor reggel.
Még integettem neki, aztán kissé imbolyogva beléptem az erődbe, ahol két őr aludt a félfának dőlve, ezért nesztelenül osontam tovább. Fel a lépcsőkön az emeletig. Az ajtónk előtt nagyot sóhajtottam és lassan beléptem az előtérbe, ahol még égett két fáklya. A neszezésemre Sif kissé félénken kikémlelt, aztán mosolyogva kitárta a bejáratot. A lendülettől a hosszú, barna kiengedett haja meglibbent, a fehér hálóinge aljával együtt.
– Nem akartalak felkelteni – jelentettem ki.
– Még ébren voltam, titeket figyeltelek – mondta csillogó szemekkel. Pár pillanatig méregetett, aztán oldalra döntötte a fejét – Miért van rajtad a bátyám köpenye? – kérdezte hirtelen.
– Hosszú történet – Kioldottam a szőrme pántját, gondosan összehajtogattam és a székre tettem – Most már nyugodtan menj aludni.
Bólintott és visszasétált a hálóba. hallottam, ahogy bebújt az ágyba és magára húzta a takarót. Átbotorkáltam a fürdőbe, levettem a ruháimat és beültem a jéghideg vízbe, ami az összes alkohol maradék hatását kiűzte belőlem. A mai és tegnapi nap eléggé intenzívre sikerült, és nem tudtam mit hoz a reggel. Vajon, ha úgy találom magam szembe Haralddal, hogy nincs nálam a kardom, képes lehetek legyőzni? Megráztam a fejem és lemerültem a víz alá. Freya-hoz imádkoztam. Szerettem a kettősséget, amit képviselt, szerelem és háború. Mikor már elfogyott a levegőm és a tüdőm sajgott, a felszínre buktam. Alaposan megmostam a hajam és a bőröm, még rózsaolajjal is bekentem magam, aztán kiléptem a dézsából, megtörölköztem, felvettem az alvósruhámat, átmentem a hálóba és bebújtam a meleg ágyba. Azt hittem, hogy Sif már elaludt, de az éjszaka csendjében hirtelen megszólalt.
– Szerinted boldog leszek Leif-fel? – kérdezte suttogva.
– Igen. A bátyám nagyon rendes, nem olyan harcias, mint én, de jól forgatja a kardot – feleltem őszintén.
– Neked van valakid?
Egy pillanatra magam előtt láttam mosolyogva Richardot, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.
– Nincs – zártam rövidre.
Szerencsére felfogta, hogy a beszélgetésünknek itt vége, mert szeretnék aludni. Megértettem, hogy félt és izgult, hiszen nemsokára férjes asszonnyá válik, az egész élete hatalmasat fordul, már nem lesz olyan szabad és a családja lesz a mindene. Ettől pedig én rettegtem a legjobban, hogy rám is ilyen élet vár. Mi van, ha apa felbuzdul a sikeren és nekem is szerez férjet? Abba belehalnék.
Jelige: Pitypang
