Napfényes délután… Ülök a folyó partján a fűben, nézem a vizet, mintha egy üzenetet várnék valahonnan a távolból. Merengve nézem, ahogy a túlsó parton a fák zöldje belefolyik az ég kékjébe. Nincsenek most felhők. Hiányoznak, mert mindig mesélnek valamit. Madarak sincsenek most az égen. Csend van. Bennem is. Szívemben kis virágom, belehallgat a csendembe. Várja a pillanatot, hogy egyszer csak majd újra szirmot bonthasson. Kezemben rózsaszín kis kövemet őrzöm, betakarom, hogy óvjam. Rózsakvarc, a Szeretet kristálya. Ha védem, meghálálja. Szeretem, ahogy néhány perc múlva elkezd élni.
Szereti a napfényt, a vizet, a csillagfényt. Volt már a földben is, hogy töltekezzen Földanya erejéből. Izgultam, hogy megtaláljam. Felesleges aggodalom volt, vezetve volt az utam, hogy odataláljak, ahová elhelyeztem. Isten csodateremtő kedvében lehetett éppen, amikor kitalálta, hogy kell ide folyó, fák, virágok. Jól csinálta, mint mindig mindent.
Naplemente… Mindenhonnan szép, de a partról nézve még különlegesebb. Összefolynak a színek, az égbolt soha nem látott színei. Tükröződik a víz felszínén, és befogadják a hullámok. Mintha tűz és víz elegyedne. Ellentétes elemek, várhatóan ki kellene oltaniuk egymást, mégsem így történik. Olyan ez, mint férfi és nő egyesülése. A férfi teremt, érkezik nagy energiával, a nő befogad, táplál, életben tart. Menedék és biztonság. Menedéket keresnek és találnak egymásban.
Tudod, Isten, valahogy ilyennek képzelem a szerelmet. Naiv vagyok, tudom, mondtad már. De hiszem, hogy létezik az Igaz. Bár eddig csak a hamissal találkoztam. Szóval, ha megérkezik az Igaz, akkor az a félelmetesnek tűnő szó, hogy bizalom, már nem is olyan elrettentő. Finoman, lassan költözik be a szívembe. Csak már elfelejtettem, hogy milyen is az, amikor ott lakik, mert már rég kirángatták onnan. Amikor csak manipulálni próbáltak, csak játszani a hamis játszmákat a szívem eléréséért, de valójában csak az önös érdekek érvényesültek. Átutazó vendég, aki meg akart kapni mindent, ami csak benne van az árban, amikor lefoglalta a helyet. Aztán elégedetten, a javakat begyűjtve magamra hagyott. Semmi gond, egyedül is elvagyok. Mert sosem vagyok egyedül. A bennem élő szeretetet építem, széthullott apró kis darabkáimból rakom össze újra. Készítem neki a helyet a szívemben. Ehhez kell most nekem a csend…
Igen, Isten, hallom amit mondasz, az éjszaka csendjében is. Most van itt az ideje a döntésnek. Most fény derül a bátorságra. A gyávák útja, ha hagyom, hogy régóta duzzasztott komfortos mocsaram ellepjen és behúzzon teljesen. Vagy lehetek bátor, és arra megyek, amerre a szívem húz. Áldásodat kérem az útra, Istenem! Na jó, könnyű ezt így éjszaka elgondolni. Éjfélen túl, egy új nap kezdetén, de még a hajnal előtt. Hogy köszöntselek ilyenkor Istenem, hogy szólíthatlak meg ebben a kései vagy korai napszakban? Illik ezt egyáltalán? Megszólítani Téged bárhogyan is, hogy beszéljünk egy kicsit? Mondd csak Isten, Te sohasem vagy fáradt? Mert hogy mindig itt vagy és figyelmedet szenteled nekem. Az angyali sereg pedig finoman betakar védelmező szárnyaival. Minden rendben van és szól bennem egy dal. Mérhetetlen szeretet érzése jár át, bár nem tudom, hogy kit vagy mit szeretek most éppen ilyen nagyon. Lehet, hogy az egész világot. Sokszor terveztem már Istenem, hogy levelet írok Neked. Gondolom, ilyenkor éjszaka van időd elolvasni, napközben meg ezer felé kell figyelned ebben a felbolydult világban. Csodálom az erődet és azt a finom érzéket, ahogyan törődsz minden egyes emberrel. Ahogyan senkit sem hagysz magára, úgy is, ha mit sem sejt róla, vagy éppen megtagad Téged. Pedig mennyien megkérdőjelezik a létezésedet. Téged ez nem vet vissza, nem vagy egy sértődős alkat. Jössz, jelen vagy, megteszed, és még csak nem is vársz érte semmit cserébe. A szeretet útját mutatod meg.
Érdekes érzés, amikor az éjszaka közepén jönnek üzenetek, kérdések, válaszok, vágyak, megértések, elfogadások, belátások. Mintha két világ között járkálhatnék oda-vissza egy nyitva hagyott kapun át. Ajándék ez a kapu, nemes meghívás Tőled, hogy gyere csak, nézz szét, töltekezz a jóból, ami itt van, és ha visszamész a lenti rideg világba, emlékezz arra, amit itt láttál. Köszönöm Istenem, nem felejtelek el. Gondolok Rád, bárhol járjak is, nincs az a hely, ami ne emlékeztetne folyton Rád…
Tudod Isten, most csak mesélni szeretnék Neked. Nem kérdezek és nem várok válaszokat. Elég, ha csak meghallgatod, elég, ha tudom, hogy itt vagy. Most csak ennyit kérek. A válasz egyébként is időben beelőzte a kérdést. Nem akarlak faggatni, Isten, csak a bennem élő szépségről szeretnék mesélni. Tudod, aminek a szeretet nevet adtad. Nem is tudom, mit szeretnék mondani róla, most nem jönnek szavak. Inkább azt érzem, hogy túlcsordul bennem valamiféle meghitt finom puhaság, és izgatott vagyok, hogy elférjen bennem, és nehogy meg kelljen válnom akár csak egy apró darabkájától is. Szeretném itt tartani, ha örökre nem is lehet, akkor marad a végtelen, mint mennyiség. Mondd csak Isten, lehet, hogy most éppen szeretni tanulok? Ugye segítesz, hogy bátor legyek? Na ennyit arról, hogy ma nem kérek semmit. Erre kiosztom a legnehezebbet. Bocsásd meg nekem a mohóságot! Ígéretes ez a tanulás, de fogadom az intelmeidet alázattal, hogy csak apró lépésekkel szabad haladni előre. Most csak küldöm feléd a szeretet érzését, és hagyom, hogy szabadon rezegjen a Mindenségben…
Istenem, ha tudnád, hogy mekkora adomány nekem, hogy leírhatom azt az érzéshalmazt, ami itt ringatózik bennem. Bocsáss meg, persze, hogy tudod, hiszen azért adtad. Mindig pont azt, pont annak, pont oda, ahová az kell. Bár úgy érzem, inkább hozzád beszélek, mint hogy magamnak írnék. Annyiszor kezdtem már az írást úgy, hogy most aztán kiszedegetem szívem árnyékos feléből a színtelen, fakó kődarabokat. Mert tudod, az ember szíve félig árnyék, félig fény. Ki kell onnan szedegetnem az utolsó koszos kis kavicsot is. Akkor is, ha fájdalmas olykor, és lehet, hogy ugyanúgy odavág, mint ahogyan tette az adott időben.
Hajnalodik. Hamarosan itt lesz az ideje a Napüdvözletnek. Az új napot elindító és üdvözlő gyakorlatsornak, ami testi szinten átmozgat és energiát ad, egyben lelkem szintjén tiszteletet ébreszt a Nap isteni minősége iránt. Ilyenkor üdvözlöm a Napot, a Holdat, valamennyi csillagot és az egész Univerzumot, és béke költözik belém. Könnyebb így kilépni a neurotikus vad világba. Namaste! A bennem lakozó Isten köszönti a benned élő Istent! Add meg a tiszteletet az idősnek, az igazat a veled egykorúnak és a bizalmat a fiataloknak! Örök törvény! Amikor tudod, hogy tudod…
Köszönöm!
Jelige: Melina
