Két és fél éve annak, hogy az épp ma tizedik születésnapját ünneplő Gergő és családja új
szomszédokat kaptak. A faluszéli, frissen épített házba akkor költöztek be a legelső lakói.
A település az elmúlt évtizedben jelentős fejlődésnek indult. Sorra adták-vették, újították,
építették az ingatlanokat. Gergőék otthona kivétel volt, azon kevesek közé tartozott, amin
annak felépítése óta nem sok változás történt. Az úgy áll, ahogyan azt még a dédszülei és a
rokonság a ’60-as években kalákában felépítette.
A kisfiú, amikor csak tehette, figyelemmel kísérte a szomszéd ház munkálatait. Csodálattal
töltötte el, hogy a semmiből néhány hónap alatt egy gyönyörű kétszintes csoda születik. Így
azért egészen más megfigyelni, hogyan épül-szépül egyik napról a másikra egy ház, mint az
utcán sétálva egy-egy kósza pillantást vetni a folyamatban lévő építkezésekre.
A szomszéd ingatlan építésén sokan dolgoztak. Egyszer az egyik idősebb munkásnak feltűnt a
rossz drótkerítés mögött ácsingózó vézna, kíváncsi kisfiú, és eleinte, amikor csak meglátta,
oda-oda intett neki, próbálta áthívni, sőt olykor a többiek is csatlakoztak hozzá, egyre csak
invitálták, ám mindhiába. Gergő ugyanis ilyenkor mindig visszament a házba. A kisfiú
szégyenlőssége miatt a munkások egy idő után arra jutottak, hogy inkább úgy tesznek, mintha
nem is látnák őt, csak hagyják, nézelődjön kedvére. Ha nem épp a drótkerítés mögül, akkor
házuk egyik kis ablakából.
Az építkezés mellett Gergő figyelmét a leginkább egy magas, szikár, sötéthajú és rendkívül jól
fésült férfi keltette fel, aki bár nem tartózkodott folyamatosan a telken, ám amikor megjelent,
mintha a munkások keze is gyorsabban járt volna. Fiatal kora ellenére igazán tekintélyt
parancsoló megjelenése és viselkedése volt. Gergőt az iskola igazgatójára emlékeztette.
Később kiderült, hogy ő az ingatlan tulajdonosa, és a kisfiú fülébe az is eljutott, hogy
építészmérnök, és a házat is ő maga tervezte.
A férfi a feleségével és a Gergőnél két évvel fiatalabb kislányával költözött az új otthonukba.
A fiú még sohasem látott gyönyörűbb, csinosabb és jobban öltözött nőt, mint a szomszéd néni.
Ráadásul igen barátságos is volt. Amikor csak elkapta a nagy barna szemek kíváncsi
pillantását, kedvesen visszamosolygott. A nő gyógymasszőr volt, hivatását otthon gyakorolta,
és a náluk megforduló emberek ruházatából és autóiból ítélve igen jómódú vendégkörrel
rendelkezhetett. Gergő a kislányt, Petrát csak ritkán látta. Ő is, csakúgy, mint a falubeli
jobbmódú szülők többségének gyermekei, az egyik közeli városban tanult. Több különórára is
járt, korán ment, későn ért haza. A hétvégéken sem mindig volt otthon, ugyanis gyakran töltött
rövidebb-hosszabb időt különféle táborokban, de olykor a nagyszülei is elvitték magukkal.
Gergő el sem tudta képzelni, hogy lehet egy kislány ennyire elfoglalt. Még igazán játszani
sem látta. Vagyis játszott ő, de csak olyan visszafogott módon. Közben még a ruhája sem lett
piszkos. A kisfiú arra gondolt, biztos az anyukájára ütött, mert az ő öltözéke is mindig
makulátlan.
Gergő többször gondolkodott azon, hogy vajon irigyelnie vagy sajnálnia kellene-e inkább a
kislányt az élete miatt. De végül mindig az előbbi mellett tette le a voksát. Inkább lenne ő is
olyan elfoglalt, mint Petra. A saját élete ugyanis olyan unalmas és semmilyen. Amióta az eszét
tudja, úgy érzi, hogy senkinek nem kell. Legfőképpen a családjának nem, olyan számukra,
mint egy felesleges kerék.
Apja munkanélküli, ideje jó részét a kocsmában tölti, és amikor totál részegen hazamegy,
előbb jól kioszt mindenkit, majd, mint aki jól végezte dolgát, aludni tér. Húszéves bátyja,
Dávid szép lassan apjuk nyomdokaiba lép. A tizennyolc éves lány, Reni pedig több időt tölt a
barátjánál, mint otthon. Gergő nem is hibáztatja ezért. Az anyjukra már alig emlékszik. Az
asszony évekkel ezelőtt a falu henteséhez költözött. A férfinak nem kellettek más gyerekei,
így Gergő és testvérei maradtak az apjukkal. Eleinte az asszony még hazajárt, hogy segítsen a
háztartásban és a gyerekek körüli teendőkben, ám idővel látogatásai egyre ritkábbak lettek,
amióta pedig megszületett az új kapcsolatából származó gyermek, már egyáltalán nem is jön
többé. Ennek három éve.
Mivel a családtagjai élték a maguk életüket, az elhanyagolt kisfiú egyik legkedvesebb
időtöltése a megfigyelés lett. Az apja megtiltotta neki, hogy nagykorúságáig az iskolán kívül
bárhová is menjen – ennyiben nagyjából ki is merült a nevelése –, így Gergő kénytelen volt
közvetlen környezetében gyakorolni ezt a tevékenységet. Amikor elkezdődött az építkezés, az
olyan volt számára, mint valami ajándék. Ajándék, melyet sohasem kapott. Legalábbis nem
emlékszik rá, hogy valaha is részesült volna bármiféle meglepetésben.
Ma van a születésnapja, de idén sem számít semmire. Ez a nap azonban két éve más lett.
Azóta, ha lehet, csak még gyalázatosabban érzi magát ilyenkor. Két szemével láthatja
ugyanis, hogy mennyivel más, ha van, aki felköszönti az embert, és nem csak ajándékkal,
hanem jó szóval, kedves mosollyal, öleléssel, puszival. És mindezt az ő születésnapján. A sors
különös fintora, hogy a szomszéd kislány két évvel később ugyan, de ugyanazon a napon
született, mint ő. Talán nem is fájna neki annyira a Petra szülinapja körüli nagy felhajtás, ha
az nem épp az ő születésének napjára esne. Ilyenkor nem is szeret átleskelődni a szomszédba.
Elég, ha hallja az átszűrődő kellemes zenét és vidám kacajokat. Igaz, már nem is lát át olyan
könnyen, hiszen miután felépült a ház, körbekerítették jó magasan lemezkerítéssel. Még
felőlük is lebontották a rossz drótkerítést, helyére szép újat építettek. Előtte természetesen
megkérdezték az apját is, aki egy vállvonás és némi morgás után aláírta a beleegyező
nyilatkozatot. A tanult és előrelátó szomszéd jobbnak látta, ha nem csak szóban, de írásban is
nyoma van a megállapodásuknak. Így történt, hogy a magas, átláthatatlan térválasztó miatt a
kisfiú már csak a házuk és a kerítés közötti kis résen, valamint a kamraablakon át tud
leskelődni. Szerencsére utóbbin keresztül továbbra is tökéletes rálátása nyílik a szomszéd
házra és udvarra.
Most, hogy elterelje gondolatait, Gergő a kezében egy füzettel és egy grafitceruzával
letelepedett az otthona hátsó bejáratánál lévő lépcsőre. Gyönyörű májusi idő volt. A nap
szépen sütött, melegített, de még nem égetett. A szél sem fújt. A kisfiú szeretett rajzolni, és bár
ő ezzel nem volt tisztában, de a tehetsége is megvolt hozzá. Most éppen a kertben lévő
méretes diófát próbálta lerajzolni. Egyszerre hirtelen, egyik pillanatról a másikra hatalmas
szél kerekedett, de akkora, hogy még a füzetet is majdnem kikapta Gergő kezéből. A
szomszédban is felbolydultak az ünneplők, a kiáltásokból arra lehetett következtetni, hogy a
váratlanul jött természeti jelenség őket is elérte. És bár az egész mindössze egy percig
tarthatott, mégis jókora zavart okozott odaát.
Miután ismét szélcsend lett, Gergő tovább folytatta a rajzolást. Amikor azonban újra a magas
diófára pillantott, különös dologra lett figyelmes. Egy citromsárga lufi akadt fenn a szépen
zöldellő ágak között. Látszólag úgy beszorult oda, hogy csoda, rögtön ki nem durrant. A
pillanatnyi döbbenet után, a kisfiú szívét valami furcsa melegség öntötte el, arcán bájos,
réveteg mosoly jelent meg. Fogta a grafitceruzáját, és élete első szülinapi lufijának
megörökítése közben arra a gondolt, mégiscsak jó dolog, hogy épp a mai napon ünnepelnek a
szomszédban.
Jelige: MiraclesHappen
