Lujza, a bátor macska
Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét ország Nefelejcs megyéjén is túl, volt egyszer egy fekete, huncut macska. Ezt a cicát Lujzának hívták, s kifejezetten szeretett borsot törni gazdái orra alá. Ha éppen nem a kolbászba harapott bele, elcsente hát az asztalról az értékes jegyzeteket, vagy összeszőrözte a kimosott ruhákat.
Egy szép napon éves hagyományaként éppen nekikészült, hogy lepofozza a méret szerint rendezett porcelán csészéket a helyükről, amikor váratlan dolog történt. Megjelent az ajtóban egy jótündér, és így szólt:
– Kedves Lujza, gazdáid gondodat viselik, ám a szörnyű Siccmic, Purr várának gonosz törpekirálya foglyul ejtette őket, s addig nem hajlandó szabadon engedni gazdáidat, míg meg nem kapja Hetedhét ország összes lazacát. Itt az idő, hogy bizonyítsd irántuk érzett hűségedet, menj hát el Murrogó erdejébe, és mentsd meg őket!
Lujza nagyon szerette gazdáit, így mi mást is tehetett volna, rögvest útnak indult. Izgatottan ugrált a hirtelen jött nagy szabadság könnyed súlya alatt, feje felett pelikánok repkedtek, melyek visszaidézték benne boldog kiscicakorát. Akkor még a nagymamával lakott együtt a vízparton,
s gyakran lejártak horgászni. Ám ebben a nosztalgikus pillanatban valami furcsa neszre lett figyelmes a bokrok felől. Halkan odasettenkedett, majd egy jó hangosat tüsszentett. A bokrok közül erre aztán kiugrott egy hatalmas béka. Ijedten összenéztek, majd nagy-nagy hahotában
törtek ki.
-Siccmichez tartok, Murrogó erdejébe, mert foglyul ejtette gazdáimat és addig nem nyugszom, míg ki nem szabadítom őket.
-Én is éppen odatartok, ugyanis Siccmic megtiltotta az esőnek, hogy essen, amióta túl sokszor ázott már el. Szeretném, ha újra akkor eshetne, amikor szüksége van rá – mondta a béka.
Így aztán együtt folytatták útjukat. Amint mentek-mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiáltozik.
-Jaj, segítség, segítség, talpamba tüske szorult, pedig csak sétálni szerettem volna ebben a csodaszép időben!
Lujzáék nem is húzták az időt, ellenben a tüskét igen! Gyorsan kisegítették medvekomát a bajból, aki ezért nagyon hálás volt.
– Siccmichez tartunk, Murrogó erdejébe, mert foglyul ejtette gazdáimat, a béka pedig szeretné visszahozni az esőt – mondta Lujza.
-Én is éppen odatartok, ugyanis Siccmic teleszórta az erdőt tövisrózsával, mert zavarta a látképét, és ezt bizony nem hagyhatom. Ösztökélném, hogy mihamarabb összeszedje – szólt a medve.
Így aztán együtt folytatták útjukat. Már éppen elérték volna Murrogó erdejének határát, amikor egyszerre csak viharos fellegek kúsztak föléjük, elsötétítve köröttük mindent. A nagy ijedtségben azt sem tudták, hogy védjék meg a másikat, amikoris jött egy, az eddigieknél is hatalmasabb felhő, ám ez a felhő olyan mérges volt, hogy csak csuda. Nagy levegőt vett, majd elfújta Lujzáékat a szélrózsa minden irányába, s azok repültek erre is, meg arra is. Lujza, amikor feleszmélt, egyedül, egy sötét rengetegben találta magát.
– Fázok és egyedül vagyok, cserbenhagytam barátaimat és gazdáimat. Jaj, megbántam összes eddigi rosszalkodásomat, ha innen kijutok, többé nem harapok bele a kolbászba, nem csenem el az asztalról az értékes jegyzeteket, nem szőrözőm össze a kimosott ruhákat, de főleg nem fogom többé az éves hagyományomat, a porceláncsészék lepofozását folytatni.”
A nagy sírás-rívás közepette egyszer csak feltűnt neki egy gyenge, ám annál melegebb fénysugár, ahogy utat tör magának a sűrű lombkoronában. Lujza odament hozzá, és kedvesen megcirógatta. A fénysugárnak jólesett a szeretet, erőre kapott tőle, és ahogy erősödött, több
helyen utat tört magának. Lujzának feltűnt, hogy ez a sokaság szépen egy egésszé áll össze, egy ösvénnyé, mely akár az erdőből is kivezethet. El Siccmicig, és a foglyul ejtett gazdáihoz. Ezen felbuzdulva útnak indult, csörtetett, törtetett, mire háromig számolt, már el is érte Siccmic várát.
Nem teketóriázott, belépett hát.
Odabent megközelítette a folyosó végét, ahol is látja ám, hogy barátai, a béka és a medve is ott vannak, feltéve oda, ahol otthon a porceláncsészék is pihentek. Felsettenkedett, majd óvatosan elkezdte lepofozgatni az üvegcséket, melyekben barátait bezárva tartotta Siccmic. A sok éves rutinnak hála pikk-pakk elkészült, a béka és a medve pedig hálásan nézett fel rá. Ám ezzel még nem ért véget a küldetése. Barátaival folytatta a keresést, és bizony sikerrel is jártak, meglelték ugyanis Lujza foglyul ejtett gazdáit, sok más állatbaráttal együtt. Siccmic éppen egy rettentően kacifántos kupaktanácsot tartott nekik, ahol is a lazac lelőhelyeket ecsetelte, sok-sok bonyodalmas színnel és formával. Lujza látta gazdáin, hogy már nem bírják sokáig, így hát gyorsan döntött. Feltépte az ajtót. Siccmicnek haragosan villogott a szeme, miközben megszeppent tekintetek szegeződtek rájuk. Lujza elkiáltotta magát „A kastély zár, irány mindenki haza!”, mire gyors székhúzogatások, sietős léptek zaja hallatszott. Siccmic épp, hogy csak felocsúdott, a terem máris üresen kongott, csak ő és Lujzáék maradtak.
-Mi történik itt, mi folyik itt?! Miért zavartátok meg ezt a fontos kupaktanácsot?!- kiáltotta Siccmic.
–Gazdáimat nem untatod többet Siccmic, meglásd: elkapjuk a grabancod! – így Lujza. -Az esőt elereszted, a tövisrózsát mind felszeded, vagy legyen a nevem Adelgunda… márpedig nem az.
-Hohoho, ebből nem esztek, elölről kezdem hát az okfejtést, de most ti ültök az első sorba!
Lujza ezt nem hagyhatta, kettőt szökellt, máris Siccmic előtt termett, ám Őgonoszsága számított erre, s gyorsan átbukfencezett a terem másik végébe. Csakhogy a béka is szemfüles volt, mire Siccmic a másik végbe ért, ő is ott termett, és egy hatalmas kecskebéka ugrással átlökte a törpe macskát medvekomának, aki egy hirtelen talált halászhálóval rajta ütött a nyomorulton.
– Végre megvagy Siccmic, most aztán nincs mese, többet nem ártasz se embernek, se állatnak! – kiáltotta Lujza, miközben csomót kötött a hálóra -Gazdáim közelébe se merészkedj!
-Jó, jó, így teszek- szólt Siccmic, némi éllel a hangjában.
-Az esőnek is adj szabad utat! – tette hozzá a béka.
-Jó, jó, így teszek.
-Az erdőt pedig szabadítsd meg tövisrózsáidtól, de figyellek ám, nehogy újabb gonoszságon törjed szőrös fejed! – adta ki a végső ukázt a medve.
-Jó, jó, így teszek- válaszolta Siccmic, immáron teljesen meghunyászkodva, és bizony be is tartotta szavát.
Lujza, a béka és a medve ezekután maguk mögött hagyták Purr várát, és boldogan tértek haza. Ki-ki a saját otthonába: medvekoma erdeje megszabadult a tövisrózsáktól, a béka örömmel táncolt az esőben, Lujza pedig örömmel tért nyugovóra gazdái békés ölelésében.
Itt a vége, fuss el véle!
