Sisupapa
Kéthónapos kihagyás után újra összejött próbák megbeszélésére a Nosza Mami tánccsoport.
Erre az alkalomra a kisfiú unoka szégyenlősen, a csoportvezető mamája kezét görcsösen szorongatva érkezett. Tekintetével, mély pillantásokat vetett a harsányan kiabáló, egymás szavába vágó, hangosan beszélő idős hölgyekre. Igazából nem is érdekelte az egész, de jönnie kellet a mamával, aki nem hagyta magára a számára is nehéz napokban. Kutatóan mérte fel a helyzetet.
Figyelmét, szép kék szemét rám irányította. Szemkontaktusba kerültünk. Éreztem tekintetének súlyát. Áthatotta egész lényemet a fátyolos szempár. Bátorítva ráfigyeltem, miután meg is szólított.
-Rozika! A papa meghalt. Tudod? – tényszerűen közölte szomorú élményét.
Leguggoltam elé, és válaszoltam.
-Igen, tudom kicsim– majd megsimítottam a kis buksi fejét. Maga elé nézve Lesütött szemmel folytatta.
-A papa mindig elvitt vonatozni. Hm. Már nem fog – bölcselkedett bánatosan.
Gyengéden magamhoz öleltem. Szívem dobogását a torkomban éreztem. Úgy meghatódtam, hogy a szememben könny csillant.
-Ugye, Te elviszel vonatozni?- kérdezte.
Meggondolatlanul szólva rávágtam.
-Igen, elviszlek! – gyorsan magamat kiigazítva mondtam – de apa is elvisz téged.
Szorult helyzetemből menekülve hirtelen felálltam. Aprócska, kis puha kezét megfogva színpadra invitáltam, hogy a mama nyugodtan tudjon beszélni a jelenlévőkkel.
Ott egy másik kis fiúcska már játszadozott. Mi hozzácsapódtunk. Bújócskáztunk a színpad mögötti öltözőkben és rohangáltunk a színpad függönye körül. Önfeledten nevetgéltünk. Annyira belemerültünk a játékba, hogy már azon izgultam nehogy kárt okozzunk, baleset érjen minket.
Csitításként kiszámolós mondókák sorát harsogtuk. Talán nem is visszafogottan addig, amíg a táncpróba megbeszélés be nem fejeződött.
Otthon, hazaérkezésem után elgondolkodtam.
Jól ismertem a kisgyerek papáját. Pár évvel volt idősebb nálam. Debrecenben tanult, ahol az első és egyetlen szívbéli szerelme szele megcsapta. Az orvosnak tanuló filigrán, temperamentumos kislányt tanulmányaik időszakában feleségül is vette. A frigyet követően egymás után születtek meg fiúgyermekeik.
A papa az Agrártudományi Egyetemen koptatta a tudás padját. A Mezőgazdáság általános mérnöki szakon végezte tanulmányait. Rövid ideig a szomszéd faluban egy cégnél, a Zagyvarékasi Béke Termelőszövetkezetnél dolgoztunk. Ő növénytermesztő mérnökként gyalogosan, motorkerékpárral, később autóval járta a határt. Szervezte, irányította a munkát, én pedig a központi irodában kis csoportommal, a kiskereskedelmi hálózat építésével, kis boltok és büfék üzemeltetésével, elszámoltatásával, felügyeletével foglalkoztam.
Az iroda hosszú folyosóján, dél környékén azért gyakran összefutottunk. Ismerősként mindig üdvözöltük egymást. Váltottunk néhány szót és mentünk ki-ki a saját munkáját intézni.
Folyosói találkozásunk mindaddig tartott, amig át nem igazolt más munkahelyre, ahol a fiatalon kialakított család boldogulását biztonságosabbnak tudta. Sok év után megbetegedett, rokkantnyugdíjas lett. Ideje megengedte, hogy többet vállaljon a család életében. A felnőtt gyerekei fiú unokákkal ajándékozták meg, akiket nagyon szeretett. Még betegen is szinte minden idejét a kicsikkel töltötte. Ők voltak a papa szemefényei.
A magas, jó kiállású, kellemes beszédű, őszes halántékú idősödő, paszományzsinórral díszített zöld, kis karimás szélű kalapos, sok zsebbel ellátott vadászmellényű ember már csak az emlékeinkben él.
Gyakran a vasútállomás, vagy annak környékén sétálgatott szeretteivel, fiú unokáival.
Születésemtől fogva a vasút mellett élek. Ott, ahol a síneken átjárást forgalmi sorompó szabályozza.
A felejthetetlen múltat idézi fel bennem a hosszú, úttestet átérő festett vörös-fehér „szakállas” sorompó, ahogy a váltókezelő megfeszült karizmaival tekerte a hajtókart, mint az ásott kerekeskutaknál. A racsnis fogaskerekek, láncok, acéldrótok súrolódása ijesztően síró, félelmetes hangja figyelmeztetett a veszélyre. A sorompó biztosította a szabad áthaladást a gyalogos és gépjármű forgalomnak. A vágányok mentén magas vasoszlopra szerelt távolról vezetékkel
kezelt térbiztosító, vasútijelzőkar, szemaforok mellett rohanó, a váltókon csattogó vonat, gőzös, dieseles, villanymozdonyok húzta szerelvény szaga, zaja nappal is éjszaka is elviselhetetlen volt. Kezdetben a vasúti vágányok közelében épült házak beremegése, ablakainak koccanása zavaró, később már megszokottá vált.
Egyszer a lezárt sorompónál várakozva együtt álldogálva hallhattam, amint magyarázta unokáinak a vasút történetét. Közérthetően, hitelesen, ámulatba ejtően beszélt a vasút fejlődéséről, az utazó kocsikról, a vagonokról, külön a „marhavagonokról” a sínek, jelzők, váltók funkciójáról, vasutasok munkájáról, a sárga, vörös zászlóhasználatáról, füttyjelzésről, fehér, vörös, zöld szín fényjelzésekről… Mindent, ami a vasútról mesélhető.
Távolról közlekedési zörejeket hallva elkezdte utánozni a zakatoló vonat zajait. Ekkor tájt már a villanymotoros vonatok jártak a sínen, de ő gyermekkori vasúti élményeit – gyorsulásnál az egyre ütemesebb csattogást, lassulásnál a fékek sikolyát belevegyítve – utánozta a gyerekeknek. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel figyeltünk rá. Hallgattuk, ahogyan előadta a számomra is nagyon jól ismert gőzmozdony hangeffektusait. Az Indulás előtt a felesleges gőzkiengedését: phszíííh… Majd a lassan, lomhám elinduló sih…suh…. Erőt gyűjtve a gyorsuló si… su…, si.. su.. si. su. sisu indulását, még a mozdony kürtjelzését is.
A tökéletes hangzás mosolyra fakasztott. Az örökélményű produkciója után már csak Sisupapának szólítottam.
Így lett a nagypapa becsületes neve helyett, átkeresztelve: Sisupapa elnevezésre. Ott fenn, vakvágányra futva láthatatlanul, suhanva tova száll az emlékezés vonatán.
Távoli közelsége, kapott neve bélyegként süti rá az emlékezés pecsétjét azoknak, akik igazán szerették és ismerték őt.
