Egy álom…
Így érkeztünk el Hannához, az említett műtétem után. Egy festetett vörös hajú, tőlem két évvel fiatalabb jogász egyetemista lányhoz. Szavaim még most is botladoznak, ahogyan róla írok… Gyermekek még, nem tanultak még meg felállni, és önállóan, egyedül járni a nehéz születés után… Igen, ez egy igen nehéz születés volt, de még nehezebb az Élet, ami utána következett… A sebek sem hegedtek be, egy évvel a történtek után sem. A kötést cserélve újra és újra felszaggatom őket, pedig nem akartam rosszat most sem… Mégis végül feltépés lett az eredménye… Persze, mondják azt is, hogy vannak sebek, amik sosem hegednek be teljesen… De élni akkor is kell! A sebek mellett is. Mert nincs más választása az embernek…
Másrészt pedig amiatt sem írom le az eseményeket, mert nagyon sok olyan eleme van még a köztünk lezajlott dolgoknak, amik valóban csak kettőnkre tartoznak, másra nem. Tudom, hogy ezzel most annak az érzetét is kelthetem, mintha nem lennék őszinte, vagy hogy az írás ezzel elveszti a lényegét, a hitelét. Merthogy eddig nagyban sztorizgattam. De ez nem így van. Más oka van annak, hogy nem írok le mindent szóról szóra, töviről hegyire, úgy, ahogyan eddig. Hannának szeretnék ezzel tisztelegni, és adni általa valamit… A megemlékezés ettől még nem veszít súlyából: a szívembe zártam őt is – az idők végezetéig… Mert jól tudjuk, hogy a szerelem éppoly éltető, mint amilyen halálos…
Jelen írásomban igyekszem a róla festett képet úgy árnyalni, hogy a konklúzió az eddig cselekményekből összeálló premissza hiányosságától függetlenül is kialakuljon mindannyiunkban. Persze, gondolhatnánk, hogyan lehetne levonni bármilyen következtetést is, ha nem rendelkezünk egy kellően részletes előzmény-arzenállal?
Mi történik akkor, ha változik a premissza? – Hát az, hogy változik a konklúzió is. A premissza márpedig mindenkinél más és más, tehát a konklúzió is mindig változik. Sőt, a premisszák és így a konklúziók is folyamatosan módosulnak az idő múlásával, ahogyan egyre többet tapasztalsz, ahogyan változik, fejlődik a személyiséged. Főleg, ha az ember rendelkezik kellő önkritikával ahhoz is, hogy ezeket újra átgondolja, újra átértelmezze.
Szóval a hiányzó, vagy hiányos premisszát a premissza és a konklúzió közti teret kitöltő „töltelékkel” helyettesítem. Aki belegondol a dolgokba, és a sorok között is igyekszik olvasni, megfejtheti a leírtakból az előzményeket is. Ha nem is szóról szóra, de nagyjából… Aki pedig nem, az még próbálkozzon egy kicsit, kóstolgassa, ízlelgesse tovább Hanna történetét!
Hanna szinte teljesen ugyanolyan volt, mint én. Még a kedvenc mesénk is ugyanaz: Andersen kis fenyője. A lány szavaival élve „olyanok voltunk mi ketten, mintha a lelkeink valamikor, korábbi életünkben egyek lettek volna”, annyira sok volt az egyezés köztünk. Ő hasonlított a leginkább az akkori álombéli nőideálomra. Kettőnk életútjában is megvoltak a párhuzamok, azok az elemek, amik a későbbiekre oly nagy hatással voltak.
Társkeresőn találtunk egymásra. Hogy melyiken is, szándékosan nem mondom meg, nehogy aztán mindenki erre kapjon rá. Nem leszek én senki reklámarca.
Úgy voltam vele, hogy most vagy soha, mindent felteszek egy lapra, és próbát teszek. A halacska igen hamar horogra akadt.
Megvolt életem első randija is. Igen jól alakult. Délután 3-tól este 10-ig beszélgettünk. Már a kávézó is bezárt, ahová beültünk, de minket ez nem zavart, mentünk tovább. Senki nem mondhatja, hogy nem maxoltuk ki.
Vegyes, nagyon vegyes érzelmekkel feküdtem le. Boldogságom egyre inkább kezdett bánatba áthajlani. Valami nincs rendben… Sőt, nagyon nincs rendben. Nem tudok eligazodni rajta. Mintha két különböző emberrel kommunikálnék írásban és szóban… Az előbbiben olyan érettnek, magabiztosnak, bőbeszédűnek tűnik, az utóbbi során meg ennek a szöges ellentéte… Mi lehet vajon az oka?
Igazán sokat csevegtünk egymással. Bár inkább mondanám ezt a csevegést mindkettőnk részéről egy-egy regénynek, olyan tartalmasak, elmélyültek voltak.
Kezdett kibontakozni a kölcsönös bizalom, megértés. Vagy inkább csak ennek a látszata? – az ember mindig utólag gondolkodik el ezeken a dolgokon…
Aztán jött valami, és berúgta a kocsmaajtót kettőnk épülőfélben lévő kapcsolatára. De fogalmazhatnék úgy is, hogy inkább csak rávilágított annak működésképtelenségére.
Igen, megint az egészségemről van szó… Nekem ez egy olyan meghatározó része az életemnek, ami szilárd hátországot igényel lelkileg. Hiszem, hogy jó úton járok… Viszont azt is érzem, ehhez nagy szükségem van egy olyan támaszra, aki tud támogatni. Ez alatt részben azt értem, hogy az illető teljes mértékben elfogad engem olyannak, amilyen vagyok.
Hanna ezt nem tudta megadni nekem. Nem azért, mert nem szerette volna a Jót… Egyszerűen két, ilyen mértékben sérült, ilyen instabil lélek nem tudja egymást hatékonyan támogatni. Mindkettő úgy van, hogy valamilyen szinten elvárja a segítséget a környezetétől. Egy sérült lélek, egy hiperérzékeny ember nem tudja ezt megadni a másiknak, amíg előbb saját magát nem teszi rendbe… Erre viszont mindketten képtelennek bizonyultunk abban az időben… Eleinte szerintem ő is és én is elhittük, hogy erre ő képes lesz.
Aztán ahogyan egyre többet tudott meg, úgy közelített a keserű ráismerés, hogy ez mégsincs így… Már a kezdetektől fogva árnyékként vetült rá kettőnkre, bár összejönni végül nem jöttünk össze. Aztán az árnyék elkezdett egyre inkább nőni, egyre inkább ember – vagy inkább mumus – alakot felvenni. Mindketten láttuk, hogy ez így van… Mégis féltünk néven nevezni a lidércet, húztuk, toltuk a ráismerést, a bevallást saját magunknak és egymásnak. Hogy miért? – Valószínűleg azért, mert a végsőkig reménykedtünk abban, hogy még lehet ebből valami több is… Hogy miért is reménykedtünk ebben? – Valószínűleg azért, mert mindketten igen nagy szeretethiányban szenvedtünk… Akárcsak Elsa királynő a Jégvarázsban… „Mindenkinek a saját batyuja a legnehezebb”, tartja a mondás. Hanna batyuja túl nehéz volt ahhoz neki, hogy valamennyit átvegyen az enyémből… Márpedig egy párkapcsolat erről is szólna…
Aztán mindez a végén, egyszerre tört a felszínre…
A mumus támadása igen sikeres volt… Közel egy évig vergődtem az egész után, abban az időszakomban, ami az egészségemben is sorozatos műtéteket, sok szenvedést hozott… Az egyik után egy hónapig nem bírtam felkelni, ágyban feküdtem… A démon ekkor ártott a legtöbbet. Szinte folyamatosan csak Hanna járt a fejemben… Nem tudtam magam túltenni azon, hogy faképnél hagyott, és hogy mindezt egy Facebook-os
„elbocsátó szép üzenetben” tette meg… Kerestem az okokat, mindenáron meg akartam érteni. A történtek révén a meg nem értettségem miatt aztán kezdtem elfordulni azoktól is, akik igazán szeretnek és kedvelnek engem…
A meg nem értettség (akárcsak az álmodozás) egy olyan veszélyes terep, ami (akár a környezeted felé is) újabb adag meg nem értettséget, és végül nagyon szélsőséges gondolatokat, érzelmeket, pl. önzőséget, én- központúságot, a figyelmesség és empátia leépülését, gyűlöletet is szülhet…
De hiszem, hogy ugyanez fordítva is így volt. Hanna – szintén író lélekként – írt egy verset, amit aztán megjelentetett az egyetemi újságban. Ugyanez a felfokozott meg nem értettség volt a fő mondanivalója. Ugyanakkor gondolom mondanom sem kell, hogy a megannyi más jelentés mellett ki volt még a főszereplője…
Neki is ugyanaz volt a hibája, mint az enyém: A saját tévedéseit bár látta, mégsem nézett annyira mélyen önmagába, hogy ezekkel szembenézzen, és leszámoljon velük… A környezetétől várta a segítséget. Attól a környezettől, akit a segítségkiáltása ellenére hibáztatott a kitaszítottsága és az őt ért rossz dolgok miatt… Előbb a saját portáján kellett volna rendet tennie… Csak így érkezhetett volna el az életébe az, ami után annyira sóvárgott… Neki kellett volna elkezdeni nyitni az emberek felé.
Hanna olyan mértékben önellentmondásos volt, hogy a végén olyan dolgoknak is ellentmondott, amiket korábban határozottan állított, illetve olyan dolgokat is a szememre vetett, amiket pont, hogy javarészt ő alakított úgy, ahogyan azok megtörténtek.
No de álljunk meg egy szóra! Remélem érezhető, hogy minden egyes szónak SÚLYA van… Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy JAVARÉSZT. Hiszen egy kapcsolatot mindig ketten formálnak, ketten teszik azzá, ami. Kettőnk kapcsán én is hibáztam. Ezeket neki is beláttam, és csak remélni tudom, hogy utólag értékelte is… Az utóbbi részben azt szerettem volna érzékeltetni, hogy EGYES történések, amiket ő hibámnak rótt fel, pont, hogy inkább rá vezethetők vissza.
Hanna egy olyan lány volt, akit nagyon nehéz megérteni, még egy olyan embernek is, aki a sorok között egyaránt tud olvasni… Sokat sejtető, félelmében pedig nem mindig mondja ki, amit érez vagy gondol, és ez akár félrevezető tud lenni a másik számára… Ezenkívül annyira túlagyal, hogy szinte mindig a másik előtt jár egy lépéssel.
Érett felnőtt képében szeretne feltűnni, de ez nagyon nincs így. A múltbéli történései olyan mértékben sebezték, amik időben a gyerekkorát is kitolták. Összetett jellem, de még mindig nem kiforrott, így igen félénk. A történéseket előbb fel kell dolgoznia, meg kell élnie újra önmagában, és el kell fogadnia ahhoz, hogy végre egy olyan felnőtt lehessen, aki tudja, mit szeretne.
Álmodozása már-már irrealitásba csapott át… A valóságot – bár jól látta, az álmodozása révén mégis egyféle önbecsapásban ringatta magát… Bár, szó ne essék róla, én is képes vagyok átmenni más világokba – még ha sokat is változtam már Hanna óta. Két dudás nem fér meg egy csárdában, tartja a mondás…
A szerelemben a vele „azonosat” kereste. Nem volt neki elég a „nagyon hasonló”, a „majdnem olyan”. Korábban én is a „nagyon hasonlót” kerestem, de az „azonos” azért már nekem is túlzás volt. Kérdem én: Ha így állunk, akkor mitől lenne az a valaki más, mint Te? Aki „azonos” veled, az tulajdonképpen nem más, mint Te magad, nem? Tehát nem egy másik, különböző, egyedi lélek. Ha már ez a helyzet, akkor az ember tulajdonképpen saját magába szeret bele – önmaga nárcizmusa révén… Sok ember van, akik nem „azonosak” veled, vagy „csak nagyon hasonlók”, vagy „majdnem olyanok”. De attól még igenis értékes emberek, akikkel érdemes lehet megismerkedni!
És hogy miért nem létezhet egy Hanna által elképzelt „azonos” lélek, a „hős szerelmes lovag”? Egyrészt, amit fentebb is írtam, hogy az nem más, mint Te magad. Másrészt viszont, ha nem is magad vagy, akkor egy másik éned, egy párhuzamos univerzumban, egy másik bolygón… (de mivel az időutazást még nem találták fel, így nem tudtok találkozni). Nincs ilyen, mert ha belemegyünk a legapróbb, legkisebb részletekbe, egészen biztos vagyok benne, hogy bőven találnánk eltéréseket. Még akár olyan részletekben is, amik neked fontosak, a másiknak viszont lehet, egyáltalán nem… Valószínűleg nem találnánk olyat, akivel nem lesznek félreértések vagy meghurcolások. Nem találnánk, amiatt sem, amit már korábban is megfogalmaztam: az emberi kapcsolatok igen bonyolultak, összetettek tudnak lenni, amiknek ugyanúgy szerves részét képezik a súrlódások, nézeteltérések, konfliktusok, megbeszélések, újratervezések, békülések is…
Jogosan tehetnénk fel még persze ennek kapcsán azt a kérdést is, hogy ha mi sem vagyunk tökéletesek, akkor mégis mi alapján álmodozunk a tökéletes álompárról?
Röviden és tömören: mindketten belefutottunk a saját maximalizmusunk kelepcéjébe… Alapvetően jó dolog a precízség, ezt nem vitatom. De a szerelem nem az a talaj, amit fel lehet szántani a maximalizmus ekéjével… Mert ez a búza nem fog teremni… Kezdetben lehet úgy tűnik, hogy ez a szántó minden másiknál több termést fog hozni, mert mindent tökéletesen megcsináltunk, de nem… A búzatáblának ugyanúgy részét
képezik a gyomnövények is… Ha ezeket kigyomlálod, akkor a vadvirágoktól is megfosztod magadat. Vadvirágok hiányában a búzamező sem fogja megkapni a szükséges beporzást, így pedig a termés is silány marad…
Legyen egy határozott alapelveken nyugvó elképzelése az embernek, tudja körülírni az igényeit, de olyan, hogy „tökéletes”, nincs… A „nagy Ő”-ként, illetve az „igazi”-ként emlegetett illető nem egyenlő az „azonossal”!
Igen önző is volt… Önzőnek tartottam, hogy a saját érdekeit nézte. Hogy a végén csak az számított neki, hogy ő mivel jár, vagy nem jár jól, hogy az már nem számított neki, hogy engem is meghallgasson, hogy nekem mi lenne a jó, mi lenne a fontos, hogy én mit érzek, hogy hogyan vélekedek kettőnkről… „Elbocsátó szép üzenetében” csak azt tudta taglalni, hogy én mit hibáztam, a csorba rá eső részéről már nem írt…
Nem tudott úgy élni az Életnek, a pillanat varázsának, a jelennek, ahogyan szeretett volna… Saját maga akadályozta magát ebben, nem tudta áttörni azokat a falakat, amiket maga húzott fel maga köré… Nem jött rá arra, hogy a változás belőle indult volna ki, hogy csak a saját változása hozhatta volna el neki a megértettséget. „Az embernek előbb magának kell boldoggá tennie magát”. – mondta Sanyi is. A Jó nem fog házhoz jönni… Nekünk kell megküzdeni érte… Másképp nem fog eljönni a változás… Szerettem volna megadni neki ennek az örömét, segíteni ráismerni ennek fortélyaira… De nem tudtam…
Félt magától az Élettől is. Félt élni, mert gyakran sok időbe teltek neki bizonyos dolgok. Ez persze hasznos lehet, ha a vége egy kiforrott dolog lesz, de túl mélyen sem jó „szöszölni” és leragadni ennél vagy annál… A kiszálazás, a múltbéli dolgok helyretétele olykor bánthatják az embert, mert ha elmélyed benne, és hirtelen sok mozdulat van egy visszafejtésnél, az megterhelő tud lenni… Viszont ahhoz, hogy tudj élve-élni, igenis ki kell bogozni ezeket a szálakat, helyére kell tenni a dolgaidat. Akkor is, ha nagyon bánt. De érdemes megcsinálni, mert utána várható a jó. És ha nem adod meg az esélyt a jó eljövetelének, akkor nem is fog eljönni…
Nem tudta kontrollálni azokat az olykor igen heves, szélsőséges érzelmeit, amik őt jellemezték. Nem tudott úrrá lenni rajtuk… Más dolgokat viszont túlzottan szabályozott, nem hagyott szabadon mozogni… De fogalmazhatnék úgy is, hogy sok másik Hanna
„fogócskázott” benne ilyenkor… És ezek a Hannák elég sok galibát okoztak…
Mindenhol lázasan kereste a „lélektársát”. Azt hitte, hogy egyedül ő fogja majd őt „megváltani”, egyedül ő hozza el neki a boldogságot az Életbe… Bennem megtalálni vélte mind a „lélektársát”, mind a „Megváltóját”… Persze a végén ezt is tagadta…
Hanna nem tudta igazán magáévá tenni a kis fenyő történetének legfőbb mondanivalóját. Hogy csak éljünk az Életnek, a jelennek, a valóságnak, úgy, ahogyan van! Hogy örüljünk annak, amink jelenleg van, és hogy ebből hozzuk ki a maximumot. Akármilyen KICSI is…
Mindenkinek saját magában kell létrehoznia a maga kis „Zöld Ormát”, vagy hogy a saját mottómnál maradjak, az „emberarcú társadalmat”. Csak ezután haladhatsz egyre kintebb, koncentrikus körökben.
„Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” – ez a földrajzosok egyik nagy mottója, és ezt a nézőpontot itt is alkalmazhatod.
A saját túlagyalásunktól szenvedtünk mindketten… Így lesz az ember saját maga a legnagyobb ellensége magának. A már emlegetett barátom, Kata szerint az ember 100 bajából 95-öt magának kreál. A számokon én mondjuk vitatkoznék, hiszen az kb. mindenkinél eltérő lehet, valamint szituációfüggő is, de kétségkívül van valami abban, amit mond. Ha az ember nagyon belelovallja saját magát a meg nem értettségbe, ha a túlagyalása által a gondolatai jelentős része erről szólnak, akkor előbb utóbb tényleg elfordul a világtól, az emberektől, zárkózottabb lesz, sőt, lehet, hogy hibáztatni fogja a környezetét olyanokért is, amik igazából nem feltétlenül hibák, vagy éppen „elhanyagolható” tévedések, nem is beszélve arról, hogy mennyire rugalmatlanná és merevvé tesz.
A szeretetet nem elég elképzelni, nem elég elhinni. Nem elég hozzá a „lélektársad”, és/vagy a „Megváltód”. A szeretetet érezni kell. Minden
egyes porcikáddal, minden egyes atomoddal. A szerelem mindent betöltő érzés. Az egész lényeddel, teljes valóddal átéled. A szerelmet csak megmérgezi és tönkreteszi a büszkeség. Én beláttam. Hannának ez akkor nem sikerült…
Ugyanakkor – mielőtt azt hihetnénk, hogy ahogyan ő is, én is csak a másikat hibáztatom – megjegyezném, hogy a Hannáról írt negatív dolgok nagy része rám is igazak… A róla írtak során saját magammal, a saját hibáimmal is szembenézek. Mert mi ketten – több okból kifolyólag is – tényleg szinte teljes mértékben ugyanolyanok voltunk. Javarészt ugyanezek a hibák jellemeznek engem is… Igyekszem fejlődni… Belátni őket, és tovább csiszolni saját magamat a saját kis vándorútjaim során… Még ha évekbe telik is… Vagy régi-új sebek újra és újra felszaggatásába… Sokat köszönhetek Hannának is. Általa jobban rálátok a saját hibáimra. Az ő hatására kezdtem el újra verseket írni. Az ő hatására kezdtem el másképp írni. Én nem félek feltépni a sebeket, ha észreveszem benne a saját szálkámat is… Majd behegednek újra. De legyek egészséges…
Kettőnk kapcsán arra a megállapításra, arra a konklúzióra jutottam tehát, hogy igazából egyikünk se hibázott, egyikünk se hibás. Hogy miért nem? – mert legbelül mindketten végig csak álmodoztunk, végig csak kerestük a lélektársunkat a másikban, végig csak a jót akartuk, és mindvégig csak a jószándék vezérelt minket és tudatosan nem akartunk semmi rosszat. De előfordul néha, hogy hiába szeretnénk a jót, hiába vezérel minket a jószándék, a végén mégis valami olyan lesz a végeredmény, amire nem számítottunk, ami nem feltétlenül jó (mindenkinek). Ugyanakkor akár meg is fordíthatjuk a dolgokat. Ne feledjük azt se, hogy „előfordul néha, hogy a jó cél érdekében kényszerű kalózkodáson át vezet az út.”
Mindehhez hozzájárult az én egyedi élethelyzetem, ami a betegségeim miatt kialakult. A legnehezebb időszakomban csöppentünk egymás életébe… Továbbá, hogy mindketten igen összetett jellemek vagyunk, összetetten kommunikálunk, így voltak helyzetek, amiket mindketten félreértelmeztünk.
A közöttünk lévő súrlódások jelentős része egyszerű és buta félreértéseken alapszanak, amiket mi magunk nagyítottunk fel. Ebben mondjuk hibáztunk… Bonyolult az Élet… Ezt sem vitatom… De ne tegyük mi magunk még jobban azzá!
Végül pedig: Igyekeztem a Hanna által ejtett sérelmeken felülemelkedni. Mert azért csak sebeztek azok a szavak… Ebben az segített, hogy tudom, hogy ezek egy része is félreértésen alapszik, másrészt pedig megértem. Megértem, mert pontosan tudom, hogy mik álltak a háttérben. De ami a súlyosabbik rész: a szeretet átlendít. A szeretet által megértést adok valakinek. A megértés pedig elhozza a megbocsátást. Ezzel lendülök túl az összes múltbéli történésen és sérelmen, jöjjön az akárhonnan. Én megbocsátottam neki és magamnak is.
A végén teljes mértékben kizárt az életéből. A képeket is törölte Facebookon, amikkel csevegésünk során bizalmat szavazott nekem (nem, ne gondoljon senki semmi rosszra, nem „olyan” képekről van szó!). Egy ideig próbáltam keresni, de csak láttamozott… Én teljes mértékben Hannáé lettem. Ez a cél vezérelt engem akkor is, amikor megosztottam vele bizonyos dolgokat az egészségemről. De ő valahogyan sosem lett igazán az enyém…
Nem tudtam, hogy miért nem mondja meg nekem a szemembe nézve (mert az írás gyakran elfedheti az igazságot), hogy nem szeretné tovább folytatni. Azt gondoltam róla, hogy olyan nő, aki ahelyett, hogy szembenézne a váratlan kihívásokkal, inkább fogja magát, és elmegy. Hogy könnyebbnek találja az ilyen helyzetekben megfutamodni, elrejtőzni, és közben a sebeit kötözni, semmint szembenézni a nehézségekkel és közben szembesülni önmagával is.
Nem értettem, hogy miért tagad korábbi dolgokat. Ez utóbbira az alábbi elméletekkel álltam elő akkor:
1: Mégsem olyan jó emberismerő, mint ahogyan azt korábban vallotta magáról, mégsincsenek röntgenszemei, és félreismert engem. Majd ezt nem akarta belátni és bevallani, így inkább ejtett.
2: Bár röntgenszemei vannak, és jó emberismerő, még nem ismert meg engem eléggé ahhoz, hogy teljes képe legyen rólam (tekintettel arra, hogy én is mennyire összetett jellem vagyok). Csak aztán a történéseknek más végkifejlete lett…
3: Lelki felindultságában esetleg mégsem azt írta az „elbocsátó szép üzenetében”, amit őszintén legbelül gondolt és érzett, tehát nem volt sem magához, sem hozzám őszinte. Utólag pedig félt szintén belátni és megbeszélni. Persze ezzel a nehezebbik utat választotta…
4: Igen, ezt az egészet együtt rontottuk el, mindketten követtünk el hibákat. (5: Vagy az utóbbi lehetőségeknek valamilyen kombinációja, metszete)
Azt a fekete éjszakát sohasem fogom elfelejteni. Ez jelentette a fordulópontot kettőnk ismerkedésében. És a fekete éjszakákat is megannyi fekete folt tarkítja, amiknek megannyi árnyalata van. Hiszen az égbolt sem egyenlően koromfeketén sötét a csillagoknak és a Holdnak köszönhetően. Valahányszor rá gondolok, mindig eszembe jut… Ő annak az éjszakának az ajándéka volt. Ha több is lett volna közöttünk, minden bizonnyal sokat vitatkoztunk volna emiatt…
Biztos vagyok abban, hogy a folytonosan fellángoló konfliktusok idővel aláásták volna a bizalmat is. A bizalom sérülése aztán magával hozza az őszinteség és a megértettség beszűkülését, és még sok más rosszat is…
Utólag tehát azt mondom, mégis jobb, hogy nem lett semmi több köztünk. Ha később jött volna a ráismerés, még rosszabb lett volna… Két ennyire egyforma, ennyire hasonszőrű ember nehezen fér meg egymás mellett…
Jogosan tehetné fel erre azt az ésszerű kérdést az Olvasó, hogy mégis honnan tudom én ezt ennyire biztosra? Hiszen ez csak egy elmélet. Egy olyan elmélet, amit nem valósítottunk meg az Életben. Az elmélet és a gyakorlat pedig sokszor igen különbözik egymástól. Honnan tudom, hogy egy esetleges párkapcsolat közöttünk „se Veled, se Nélküled kapcsolat” lett volna? Honnan tudom, hogy így lett volna, ha nem adtunk
rá esélyt egymásnak? Honnan tudom, hogy így lett volna, ha nem próbáltuk ki a gyakorlatban, a való Életben? Honnan tudom, hogy a gyakorlat nem hozott volna-e mást?
Most szétoszlatom az Olvasó kételyeit.
A „szakítás” után négy hónappal még tettem egy utolsó próbát. Én ilyen vagyok. Mindig mindennek adok egy utolsó esélyt. Még akár kettőt is… Szerettem volna méltóképpen lezárni vele a dolgot. Hittem, hogy erre neki is meglehet az igénye. Nem tudtam elhinni, hogy neki jó volt így kilépni egymás életéből… Adtam neki egy kis időt, gondoltam, ez alatt ő is átértékel dolgokat magában.
Emellett a már említett versében igen markánsan megjelent az önkritika is kettőnk kapcsán.
Így úgy döntöttem, felkeresem Hannát. Megint a „győztes Vörös Hadsereg” lebegett a szemem előtt… Ahogyan „bevonul Berlinbe”, és
„kitűzi a vörös zászlót a Reichstag épületére”… Most jött el az én időm, hiszen ő is hibáztatta magát. Akkor valószínűleg ő is megbánta, nem? Ha megbánta, akkor megbocsát, és ha megbocsát, akkor talán lehet még folytatása is a történetnek, nem?
Ezzel a bizakodással álltam oda egyik órája után a teremajtóhoz. Szerettem volna én is egy „elbocsátó szép üzenetet” adni neki. Szeretetből. Az adás, ajándékozás szándéka vezérelt… Minden jókívánságomat és bölcsességemet egy levélbe írtam. A levelet borítékba zártam. De nem tudtam átadni neki… Amikor kijött, észrevett ő is engem. Leszegezte a fejét, kerülte a tekintetemet. Megszólítottam. Csak annyit mondott elcsukló hangon, hogy „nem”, és nagy léptekkel sietett el… Hosszasan néztem utána…
Aznap éjszaka részegre ittam magamat. Először próbáltam ki, milyen az ital mámorának „eme” szintjére lépni… Ami azt illeti, elég széles gigám volt/van… Elég is volt annyi belőle… Abban a pillanatban, egy bizonyos ideig lehet jó volt, egy pillanatra lehet megszűntek a problémák. De másnaposan bemenni a múzeumba órára már nem volt annyira örömteli… Ha Sanyi nem lett volna velem, lehet valami baj is lehetett volna… Ezúton köszönöm neki is, hogy ott volt. Velem volt, osztozott a bánatomban, és nem hagyott el akkor sem, amikor már kezdtem elég ciki lenni… Igaz barátom ő is!
Láttam valakit az eseményhorizonton. Láttam valakit, aki továbbra is ott van. Továbbra is ott van, délibábként dereng valami emberszerű alak a homályban, egy fekete lyuk akkréciós korongjában. A körvonalai elmosódnak, a színek egymásba olvadnak. Az felkelő nap sugarai kilövellő kvazárként átvilágítanak a rónán, a szürkület egyre világosabbá válik, és az idő múlásával a délibáb árnyéka is kezd visszatérni önmagába. Reméljük, hogy ez a délibáb a fénynek köszönhetően egyre élesebben látszódik majd, de nem… Továbbra is a távolban marad, nem jön közelebb, nem érint meg, nem jön ki az akkréciós korongból… Csupán annak az árnyéka játszott velünk idáig egy-egy időutazás erejéig. Csupán az érintett meg éppenhogy, hogy aztán a rideg valóságra ébredjünk, majd a spagetti-hatás eredményeként atomjainkra esve zuhanjunk a fekete lyukba… Végül a hajnali szél gúnyos kacagása vonja be leheletfinom fátyolával a róna magas füvét, hogy emlékeztesse őt, ki az úr a vidéken…
Bogi
Érdekes… Ahogyan haladunk előre, egyre világosabb minden… Pedig nem is hajnalodik még, és a lámpásom sem világít jobban.
A következő egy sál az emléktárgyak sorában. Egy kék színű sál.
Ez a lidérc azonban ezúttal más, mint a többi volt. Más, mert nem szerelmi történetről szól. Boginak szól… Ő is gimis osztálytársam volt, de nem voltam szerelmes belé. Szép lánynak tartottam őt is, de nem. A szerelemhez ettől több kell… És feltételezem, hogy ő se táplált semmilyen pluszt felém.
Jogosan tehetné fel megint a kérdést a kedves Olvasó, hogy hát akkor miért került be Bogi szerelmi történetem regényébe, ha eddig másról se beszéltem? Vagy honnan tudom biztosra, hogy az ő részéről sem volt semmi több? Miért nem adok neki egy esélyt, hogy megtudjam, ha értékes embernek találom? Hiszen, ha így áll a helyzet, akkor tulajdonképpen egy újabb mumussal állunk szemben… Miért nem kérdezem hát akkor meg tőle? Ez csak egy kérdés, semmi több…
A helyzet az, hogy már nem tudom… Bogi már nincs köztünk… Nem is olyan rég történt. Egy huszonhárom éves lány várakozott egy villamosmegállóban az éjszaka. Aztán jött egy részeg autós… Elveszítette az önuralmát a jármű felett, mire az a villamosmegállóba csapódott…
Nem vagyok közeli hozzátartozója, és nem ismertem őt közelebbről sem. Emiatt talán nem is tudom úgy átérezni a fájdalmat sem, mint ahogyan a hozzátartozói. A gyászban viszont szeretnék osztozkodni… Gimiben, a négy év alatt alig váltottunk szót egymással. Nagy osztály voltunk, mindenkinek megvolt a maga kis baráti köre, klikkje, ahova „tartozott”, ahol forgolódott. Ebből fakadóan úgy hozta az élet, hogy mi elkerültük egymást, még ha nem is volt ebben szánt szándék.
Ha tudományos-pszichológiai magyarázattal szeretnék jönni, akkor azt mondom, hogy ez természetes, magától értetődő csoportfolyamat volt, hiszen ennyi emberrel egy osztályon belül nehéz kapcsolatot kialakítani és kapcsolatot fenntartani, ápolni. Viszont így utólag, ha érzelmi válasszal szeretnék előállni, akkor azt mondom, hogy most már nagyon bánom, hogy így történt… Olyan hatással volt rám Bogi tragédiája, amit nem minden nap élek át… Az esemény, ami vele történt, nem nevezhető egyszerű „balesetnek”, de talán még a „tragédia” is egy finom kifejezés… Én is mást szót használnék rá, amit a harag és az elkeseredettség mondat velem… De mégsem mondom ki. Bogi és a hozzátartozói miatt sem. Lehet sejteni, mire gondoltam…
Most mégis kísérletet teszek valamire. Valamire, ami egy csipetnyit hozzájárulhat a megbékélésünkhöz, a történtek feldolgozásához és elfogadásához. Segíthet ellökni magunktól a haragot, és megbocsátást lelni.
Az egészségi állapotom miatt nem tudtam elmenni Bogi temetésére sem, pedig szerettem volna… Családja kérte, hogy aki elmegy rá, öltözékében jelenjen meg valahogyan a kék szín, mert ez volt Bogi kedvenc színe… A temetés ideje alatt így otthon vettem fel egy kék sálat az emlékére, és mécsest gyújtottam. Az élethelyzet, amibe kerültem, arra ösztönzött, hogy adjak az embereknek valamit… Szeretnék adni, kinek mi a fontosabb éppen aktuális helyzetében.
Életemben mindig a csendet szerettem. Teljesítményorientált diák voltam a suliban, és meg is kaptam a tanulmányi eredményeim által a hírnevet, a hangzavart. Mire megkaptam, rájöttem, hogy mégsem vagyok boldog… Mire megkaptam a hangzavart, mégis kezdenek eltűnni a hangok az életemből…
Anyagiakban is szűkös gyerekkorom volt. Később mégis megkaptam a lehetőséget egy jobb életmódra. Boldogabb lettem? – Nem nagyon. Az életemből hiányzott és most is hiányzik az az öröm, az az életfelfogás, az a szemléletmód, ami úgy látom, Bogi életében minden bizonnyal megvolt…
Ha ma elmennék, valószínűleg a varjú se „károgna” utánam… Bogit nagyon sokan és nagyon szerették… Bőven lett volna mit tanulnom tőle… Hány olyan emberre tudnék rámutatni, akik éltek mondjuk nyolcvan évet. Éltek nyolcvan évet, egész életükben hajkurászták a jómódot, a hírnevet, az eredményeket, és közben elhitték (vagy csak el akarták hinni), hogy boldogok… Mire megöregedtek, lehet, el is érték mindezt. Mégis szegények voltak, amikor elmentek. Szegények voltak, amikor elmentek, mert akkor érte őket a keserű ráismerés, hogy tulajdonképpen mégsem voltak boldogok, mégsem voltak igazán gazdagok. Mégsem voltak igazán azok, mert az igazi értékek nagy valószínűséggel hiányoztak az életükből… Egész egyszerűen nem hozta el számukra a boldogságot mindaz, amire azt hitték, örömet okozhat nekik…
Boginak szerintem gazdagabb élete volt, mint nekik. Akkor is, ha neki huszonhárom év adatott meg, másnak pedig nyolcvan. Csak hogy egy példát is hozzak erre a sok közül: Boginak volt egy tünemény párja… Őt sem ismertem soha se, még csak nem is láttam, de meg vagyok győződve arról, hogy rászolgált arra, hogy ezt a jelzőt használjam rá.
Az Élet sodort felém is lehetőségeket. Mégsem éltem velük… De még csak nem is próbálkoztam úgy, ahogyan kellett volna… Csak hogy valami olyat is mondjak, ami már rajtam múlott, nem pedig a „Sorson”…
Lehet kicsit furcsa lesz, amit most mondok, de a tragédiája szerintem nem volt hiábavaló… Mindjárt meg is magyarázom.
Éltem az életemet eddig, megrögzött ateistaként. A filozófiámat, minden tudásomat arra használtam fel, hogy tagadjam vele Isten létezését. Gúnyosan lenéztem azokat is, akik hívő dogmákat hirdettek, mert csak felidegesítettek. Miért is? – Csupán azért, mert nézeteik nem egyeztek az enyémmel… Gőgösen azt hittem, amit az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában Spalko ügynök is, hogy egyszer majd mindent tudhatok… Én is mindent tudni akartam. Az élet alaposan megleckéztetett: Amint egyre többet tudtam, úgy lettem egyre boldogtalanabb, úgy lett minden egyre rosszabb…
Most mégis olyanokat fogok mondani, amik inkább egy hívő szájából hangzanak el. Számos olyan dolog történik velünk, amit nem tudunk hova tenni. Ilyen talán most Bogi tragédiája is… Az előzmények mindenkinél mások, hiszen mindenkinek más és más az élete, más események, más dolgok színesítik, formálják azt. A konklúzió viszont ugyanaz: Van valami, ami rossz, ami bánt. Ez egy külső ok. Ekkor úgy döntünk, hogy még jobban igyekszünk, még jobban próbáljuk befolyásolni azokat a tényezőket, amik alakították az adott eseményt… Mégsem megy… Ez elkeserít, így úgy döntünk, hogy még inkább igyekszünk megváltoztatni, jobb irányba terelni a történéseket.
Viszont vannak dolgok, amiket nem lehet… Amit nem tudunk megváltoztatni, nem tudunk befolyásolni. Ha pedig még jobban igyekszünk, akkor csak mi roskadunk bele. Ha belátjuk, hogy nem tudunk vele mit tenni, akkor beláthatjuk azt is, hogy nekünk kell változtatni a hozzáállásunkon, nekünk kell megváltoznunk, alkalmazkodnunk. A világunk folyamatosan változik, és ez így van jól.
Ha mi úgy döntünk, hogy nem alkalmazkodnunk az új viszonyokhoz, akkor a természet törvényeinek is ellentmondunk. Ellentmondunk a darwini evolúciónak és a természetes kiválasztódásnak is, miszerint azok az egyedek maradnak életben, akik erősek. És az is erős, aki küzd, az is erős, aki nem adja fel!
Mi, emberek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a természetből kiváltunk, hogy a növényvilágban és az állatvilágban is megfigyelhető folyamatok nálunk nem, vagy nem igazán érvényesülnek. Pedig bizton állíthatom, hogy akik ezt hiszik, vagy csak ezt akarják hinni, nagyon rosszul teszik azt. Nálunk is megfigyelhetők ugyanazok a folyamatok, mint a természetben, csak kicsit másabb formában. Mi is ugyanúgy a természet alkotóelemei vagyunk, a mi létünk is ugyanúgy a természettől függ. Csak olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről…
Sokszor győzködjük magunkat, hogy a hirtelen változás kívül esik a dolgok normál rendjén. Hogy nincs rá hatásunk, nem tekintjük a létezésünk szövetébe tartozónak. Úgy vélem, az emberek gyakran azt hiszik (vagy csak azt akarják hinni), hogy ami történik velük, a véletlen következménye, hogy nem tartozik az életünk szerves részébe… Hogy bárkivel, bármikor, bárhol megtörténhet… Pedig minden véletlennek tűnő esemény mögött ott rejlenek a törvényszerűségek is. Véletlenek nem történnek, ezt volt lehetőségem nagyon alaposan megtanulni. Mindennek van valami oka. Valami olyan oka, ami – kicsit más nézőpontból nézve – túlmutat önmagán, túlmutat akár a saját világunk rendjén, a saját létezésünkön is, valami olyan oka, ami kozmikusabb méretű, mint a történtek ok-okozati képlete. Azt hisszük, hogy világunk létrejötte is a puszta véletlennek köszönhető, ámde a színfal mögött mégis ott rejlenek a törvényszerűségek, és ebből a szempontból nézve mindegy, hogy azokat isteni vagy természeti eredetűnek gondoljuk-e.
Bogi tragédiája nem pusztán egy tragikus történés volt. Egy üzenet is bele volt kódolva, mindannyiunknak. Egy üzenet Istentől. Mindenkinek érdemes tehát elgondolkodnia rajta, ki-ki a saját élete kapcsán, hogy mi az, amivel üzenni szeretne neki ezáltal. Mindenkinek van valamilyen végzete, valamilyen Sorsa… Valami, ami számára romlást, pusztulást hoz… Bogit utolérte… A kérdés nem az, hogy mi is ez, hanem az, hogy utoléri-e az embert, akadályozza-e evilági élete során…
Emelkedj felül a múlton! A múlt az elmúlt, nem tudsz rajta változtatni, nem tudsz rá hatni, mert egy rajtad kívülálló ok. De a jelenért és a jövőért igenis tehetsz! Tehetsz, azért, hogy jobb legyen!
Előfordul néha, hogy le kell mondanunk a vágyainkról… Amik szívünk mélyén rejtőznek, és talán még saját magunknak is félünk bevallani, hogy léteznek. Ez a félelem is egy-egy mumus… Így titkon, de továbbra is álmodozunk róla. Szóval olykor még a szép álmok is képesek mumussá átváltozni. Mi magunk tesszük azzá… Nem más.
Ámde előfordul olyan is, hogy ezeket felül kell írnunk, és távlati célok helyett rövidebb távlatokban gondolkodni. Az élet folyamatos újratervezés, és változás. És ide megint felhozhatnánk példának az alkalmazkodás kérdéskörét, a természet törvényeit… Ide is mondok egy példát az életemből: álmodoztam ilyen-olyan karrierről, nagyon ambiciózus voltam, már-már irreális célokkal… Most a diplomáért is odaadnám a fél karomat is (na jó, ezen a filozófiai kérdésen azért még el lehet gondolkodni).
Vedd észre a Téged körülvevő szeretetet mindenben és mindenkiben! Mert vallom, ami a Harry Potterben is megfogalmazódik: „A világ nem osztható fel egyszerűen Jókra és Halálfalókra. Mindenkiben van Fény és némi Sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket.” – Tehát nincs olyan, hogy csak Jó, vagy csak Rossz. – És aztán mi következik ebből? – Hát az, ha mindenkiben és mindenben van valamennyi Jó is, akkor lényegében mindenkiben és mindenben van szerethető rész is.
Gondolkodjunk tovább! Induljunk ki a felvilágosodásból és annak egyik nagy téziséből: „A világunk megismerhető”. Legyen ez most a mi esetünkben a mi premisszánk. Ha a világunk megismerhető, akkor megismerhető a Jó és a Rossz „oldal” is. Ebből viszont az következik, ha megismerhető a Jó is, akkor a világunk szerethető. Ha a világunk szerethető, akkor annak minden eleme (tehát maguk az emberek is)
szerethetőek, mert mindenben és mindenkiben van Jó. Csak meg kell ismerni azt. Megismerni pedig csak úgy fogjuk, ha esélyt is adunk rá egymásnak…
A konklúzió tehát: minden emberi kapcsolatnak van értelme, amiben a Szeretet gyökeret ver, hogy aztán a csemetét gondosan ápolva hatalmas fává terebélyesedjen.
Egyik kedvenc filmemből idézek: „Azt mondta, szereti az őszinteséget. Most őszinte leszek: Köszönje magának, hogy nem szeretik. […] maga tele van tüskével és fullánkkal…” […] „Tényleg sajnálom magát… Kizárta az Életet, most pedig az Élet zárja ki magát!” „Nem az a fontos, amit a világtól kapok, hanem amit én adok!”
Az Élet kihívásaira magával az Élettel, az élve-éléssel kell felelni. A nehézségeidet fogd fel egy-egy kalandnak, amit nem véletlenül kaptál. Azért kaptad, hogy erősödj meg általuk! Ha nincsen fájdalom, nem erősödsz meg. A félelmek pedig arra vannak, hogy legyőzzük őket! Csak a nevén kell nevezni a mumust.
Félsz a Haláltól? Ha belegondolsz, a halál a világ legtermészetesebb dolga, ugyanúgy az Élet része. Bekövetkezik, akár akarod, akár nem…
Kinn, a határban, a tanyavilágban, ahol igazán otthon van a lelkem, mindig várnak újabb csodák. Az évekkel korábban kivágott erdőből új élet sarjad. Így leszek majd részese egyszer én is a nagy körforgásnak… A testem oda tér vissza, ahová mindig is tartozott: a természetbe. A lelkem viszont halhatatlan marad, mert sokan lesznek, akik megőriznek majd az emlékeikben.
„A Halál végül ránk nevet. Csak annyit tehetünk, hogy visszanevetünk.” Visszanevetünk, mert tudjuk, hogy igenis kihoztuk a maximumot az életünkből, és nem hiszünk a Halál gúnyolódásának. Mert a sok rossz között is mindig ott volt a jó. Csak nem jártunk-keltünk kellően figyelmesen a világban ahhoz, hogy adott időben, adott helyen észrevegyük. Visszanevetünk, már csupán azért is, mert tudjuk, nem jött még el az idő. Ez csak egy színjáték volt. Mert a Halál csak megfélemlít, tőle csak ennyi telik. A végítéletet nem ő mondja ki, hanem az egy és mindenható Isten. A Halál is csak egy lidérc, egy démon, amit az ember saját maga hoz létre, testesít meg és ruház fel különböző tulajdonságokkal. Csak fejben létezik. A démonok egytől-egyig olyan lények, amiket a képzelőerőnk hoz létre. Ezek pedig legyőzhetők, ezt már nagyon megtanultam!
Isten a kérésemnek megfelelően ott volt mellettem akkor is, amikor az egyik legnagyobb démonommal számoltam le. Féltem, hogy mi lesz… De Isten nem hagyott el engem ekkor sem. Legyőztem életem egyik legnagyobb démonját, a teljes kiszolgáltatottságot. Nem ők uralnak engem! Fordítva van az! Az énem részét képezik, emiatt pedig én uralom őket. Én vagyok a karmester, én irányítok!
Így győzöm le sorra a kísérteteimet, és eddig sikerrel. Még mindig félek a Haláltól… De… Írjuk is inkább kis kezdőbetűvel, nem személy ő! Alacsonyítsuk le, úgy, ahogyan ő is minket! Nem félünk a haláltól! Visszakacagunk rá! Mert még nem jött el az idő! Az idő akkor jön el, amikor Isten úgy dönt, hogy elhív erről a világról. És ha ez eljön, nem a halál fog értem jönni. Angyalok fognak értem jönni. Mert igyekeztem jobb életet élni.
Téged szeret minden, ami csak körbevesz! A virágok érted virágoznak, érted illatoznak. A méhecskék Neked döngicsélnek, a madarak Neked csiripelnek. A napocska lágyan simogat, a szél azért hoz friss fuvallatot, hogy a tüdődet megtelítve új erőt kapj és tudj újra gondolkodni. De még folytathatnánk a sort. Ez a kezdőlépés a sakkjátszmában. A kezdőlépés pedig megadja a többi lépést is. Aztán pedig a stratégiai szempontból fontos mezőket is elfoglalhatod. Utána jöhet a többi, és végül a játszma megnyerése.
Engedd be azokat, akik őszinte érzelmekkel kopogtatnak a szíved ajtaján! Engedd be, hogy aztán adhassatok egymásnak Szeretetet! – A Szeretet felszabadít, a Szeretet megvált! A Szeretet egy olyan Kőszikla, ami, ha kialakult, nem lehet porrá zúzni. A Szeretet meghozza a megértést mindenki irányába, az együttérzést azok irányába, akiket kedvelsz is, akiket közel engedsz magadhoz! És ez előbb vagy utóbb elhozhatja a Szerelmet is!
Bogi tragédiája hozzájárult ahhoz, hogy elkezdjem átértékelni az egész eddigi életemet. És hiszem, hogy ő is tudatában van ennek is, és hogy ez szintén hozzájárul az ő megnyugvásához és boldogságához, és örömmel tölti el ott, ahol most van…
Biztosan emlékszünk A kőszívű ember fiainak végére. Amikor Jenő anyukája megkapja fia véres kendőjét… Nem sír. Szomorú, de nem sír. Miért? – Talán mert megedzették a kínkeserves évek? – lehet alapja, de nem hinném, hogy ez a nyomósabb érv. Szerintem azért nem sírt, mert büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy a fia nem hiába halt meg!
Epilógus
Utam végére érkeztem… Elégedett lehetek. Hogy cserélnék-e bárkivel is életet megannyi megpróbáltatás után? – Eszem ágában sincs! Még a sok szenvedés ellenére sem. Ezt az életet én kaptam, nem más. A legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphattam, tehát meg kell becsülnöm. Ugyanazokat senki más nem élte át, mint én. Visszamenni egészen biztos, hogy visszamennék az időben, hogy bizonyos dolgokat másképp csináljak. Biztos vagyok tehát benne, hogy gazdag életem van. Volt alkalmam többször is megélni az igaz szerelmet. Sokan irigykedhetnek rám emiatt! Végeztem, leszámoltam minden olyan régi emlékkel, minden olyan lidérccel, amivel volt még elvámolnivalóm ezen a téren.
Kanyarodnék vissza, a létra felé. Ámde valami az utamat állja. Már megint… Már megint valami mumus lenne az? De hiszen mindegyikkel leszámoltam… Vagy talán mégsem?
A fokos volt az. Eldőlt, és eltorlaszolta az utamat. Bár nem volt ÓRIÁSI méretű, mégsem hagyott tovább mennem… Könnyedén átléphetnék rajta
– gondoltam. Vagy talán mégsem?
A fokos is megérett az évek alatt. A kemény időszakoknak egy-egy repedés a tanújele, a pecsét pedig egy-egy sztori. Megfakult a lakkozása. De nekem még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint volt!
Nem, nem tudok átlépni rajta. Fel kellene vennem, és magammal kellene vinnem.
Előfordul néha, hogy színjátékot játszik velünk az Élet… Azt hisszük, hogy a múlt már elmúlt, nem kísért minket tovább a démon. Azt hisszük, hogy legyőztük, vége… De nem… Történik valami, amire megint csak nincs hatásod, és aztán ott kötsz ki végül, ahonnan elindultál. Vannak dolgok, amiket nem lehet kontrollálni… Akár olyan mumusok is… Megesik tehát, hogy azt hiszed, megtaláltad az utad, aztán könnyen meglehet, hogy az élet más ösvényre visz. Add meg neki az esélyt…
A fokos és a vándor egymásra vannak utalva, egyik sem érheti el céljait a másik nélkül. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan szeretnék. A fokos nem láthat világot, amíg nincs, aki elvigye. Nem teheti meg, mert nincsenek lábai, egy helyben maradna, és porosodna valahol a padláson, ha nem vinné magával valaki… Valószínű, hogy unalmas Élet, és egyben lassú és fájdalmas Sors várna rá… A fokost végül a szú enné meg, a pöttyös kendőt pedig a moly… Kellőképpen szörnyűséges jövőkép ez egy fokosnak ahhoz, hogy elhatározza, mit is szeretne az Élettől. Mit is szeretne tehát egy fokos? – Mélyen titkolt vágyaiban nem szeretne mást, mint egy izgalmas és tartalmas életet. Kívánsága, hogy valaki észrevegye, felvegye, és utazzon a vállán. És közben éljen az életnek. Nem szeretné, ha mások diktálnának neki, gondolatait, érzéseit szeretné átadni a mindennapoknak, a valóságnak. Szeretné megélni a pillanat varázsát, a maga egyszerű szemléletével.
Ugyanakkor a vándor sem létezhet a fokos nélkül. Nem létezhet, mert annyi mindent megtalál benne, ami kellhet neki vándorútja során. És itt nem csak elemózsiára (holmi hamuban sült pogácsára), vagy más anyagi dolgokra gondolok, amik jól jöhetnek a fárasztó kalandok alkalmával. A cókmókban megtalálható minden olyan tapasztalata, minden olyan életeseménye, amiből lelke táplálkozik, amiből erőt tud meríteni a továbbiakhoz. Csak a fokosával tud forrást fakasztani a Kősziklából a sivatagban. Csak így kerülheti el a végzetét, csak vele csillapíthatja szomját. A Kősziklában pedig ugyanúgy repedések vannak, mint a fokosban… Az idő kegyetlen vasfoga a kősziklákat sem kíméli… A vándor fokosa nélkül egy métert sem tudna megtenni, hiába húzza fel a hétmérföldes csizmáját, hiába keresi útitársát immáron 10 éve…
Ezek természetesen az egyéni céljaik. Mindkettejüknek végtelen sok közös nevezője van, amik megegyeznek bennük. Tudják, hogy “rokon lelkek”, és egyikük sem létezhet a másik nélkül. Kölcsönösen adnak és kapnak. Olyanok ők, mint a jin és jang. Bár nagyon hasonlóak, mégis különböznek. A különbözőség pedig a jó értelemben vett eltérés: Kölcsönösen kiegészítik vele egymást. Ha valakit szeretsz, akkor a hibáival együtt szereted, a hibáiból is pakolsz át az ő batyujából a sajátodba. […] Hogy aztán azt jobbá téve, majd gazdagítva visszapakold az övébe…
Ez pedig „csak az első lépcsőfok lehelete…”