Nagytakarítok. Már a szortírozásnál tartok, ami nálam a takarítás végén zajlik, amikor is kidobálhatom végre a fölöslegessé vált holmikat, papírokat, mütyüröket. Évek óta ugyanúgy játszom ezt a játékot. Kezdem egy nagy adag elhatározással, kukászsák a kézbe, és támadás a szekrények, fiókok ellen. Ahogyan haladok, úgy gyengül bennem az elszántság. Megint visszakerül a szekrény aljába az évek óta kihízott kedvenc nadrágom, mert mindig öt centiméter hiányzik ahhoz, hogy a cipzárt felhúzhassam, de jövőre hátha már csak három:).
A lányaimtól kapott karácsonyi sítalpas szarvast is harmadszorra szedem vissza a szemetesből, pedig az első pillanattól törött lábbal csáléskodik a szekrényen. Évek óta csak a baj van vele. A nap végére, ha mégis sikerül zsákomat megtölteni, akkor viszont jó érzéssel konstatálom, hogy bátor voltam és frissítettem végre. Az ágyunk két szélén lévő éjjeli szekrényekkel zárok. A férjemével már végeztem – pár elhullott anyacsavar, rozsdás alátét, néhány használt tömítés, de semmi más nem került a szemetesbe. Most az én kis szekrényem következik. Ahogy kinyitom a picinyke ajtót, elcsodálkozom, hogy egy ilyen kevés tér mennyi kincset rejthet.
Páratlan fülklipszek csillognak egy kis dobozban. Nagy levegőt veszek.-.Puff! – bele a szemeteszsákba! Olyan érzés, mintha a fogamat húznák. De nem állok meg. Következnek a régi kedvenc újságok, valamilyen elfelejtett ok miatt elrakott példányai. Ahogy kivettem őket, szerteszét hullottak belőlük régi képeslapok.
„Szobámban szerteszét dobálva képeslapok,
felvillanó emlékszilánkok, képek s napok”
Törökülésbe helyezkedem, és mindet az ölembe szedem. Mosolyra húzódik a szám, mikor a lányok első képeslapját olvasom:-Üdvözlet Szanticskáról!-
Néhány rokontól kapott karácsonyi és húsvéti üdvözlet, azonnal eszembe jut, hogy Jutka nénémnek nem írtam névnapjára, pedig ő mindig szokott. Két darab képeslap együtt esik ki az egyik kalendáriumból. Megfordítom, és a szívembe markol az írás. Könnyeimmel küzdök. Egy arc, egy barna szempár, napbarnított bőr, hullámos fekete tincsek, vastag érzéki száj, és részegítő illat, mely semmi máshoz nem hasonlítható azóta sem.
„némelyik szívembe markol, könnyeimet hívja,
egy rég elfeledett férfi bódító illata.
Tobzódom, merengek az emlékképek között,,
lelkembe, mélyen zsongó biriz’ dallam költözött.”
Mint a villám, úgy csap belém az emlék, tisztán rajzolódik ki előttem az a harminc évvel ezelőtti délelőtt. Tizenhat éves voltam, amikor először eljutottam Szolnokra, a Tiszaligetbe – ifivezető képző táborba mentem, tele várakozással, és izgalommal, hiszen még soha nem voltam a városban, és nem láttam még a Tiszát sem.
Imádtam a vizet, nagyon szerettem úszni is, bár a falunkban folyó Zagyván és a Jászberényi strandon kívül semmilyen más vízhez nem jutottam el. Az első úszó leckéket édesapám tanította meg, a Zagyva híd alatt.
Már általános iskolában is szerettem a közösségi életet. Voltam őrsvezető, rajtitkár is. Ezért amikor az egyik kedvenc középiskolai tanárnőm megkérdezte, lenne-e kedvem részt venni egy ifivezető-képzőn, gondolkodás nélkül mondtam igent.
Izgatottan vártam az indulás napját. A Tiszaliget volt Szolnok legfontosabb pihenőövezete, amely a város szívében található,és nagyon sokféle kikapcsolódási lehetőségeket kínált már akkor is. Gyakran adott otthont táboroknak, képzéseknek. Számos szórakoztató és sportolási lehetőséget biztosított gyermekeknek, fiataloknak, idősebbeknek egyaránt. Nagyon szép, tartalmas napok következtek. Új barátnők, más környezet, sok nevetés, dalolás, úszás a gyönyörű Tiszában. Még a kötelező dolgok is tetszettek.
Reggeli ébresztő trombitaszóra! Reggeli torna, sorakozó, jelentés, zászlófelvonás! Azután foglalkozások, esténként tábortűz körüli éneklés, majd lámpaoltás.
Azonban a tíz nap hamar elszaladt, észre sem vettük. Előző nap bejártuk a várost, sétáltunk a főtéren, megnéztük a Városháza melletti Damjanich múzeumot, a gyönyörű Szigligeti színházat, a Tisza parton pedig fagyiztunk. Este az ágyakat összetoltuk, és címeket cserélve nevettük végig az utolsó éjszakát újdonsült barátnőimmel. Aztán egy szempillantás alatt eljött a reggel – az utolsó a táborban. A reggeli után szabad programot kaptunk délig. Mert ebéd után mindenki indult haza.
Én tudtam, hogy hol szeretném tölteni ezt az utolsó délelőttöt: a Tisza partján. Nem zavart, hogy a barátnőim most nem tartottak velem. Egyedül akartam elbúcsúzni a szépséges szőke Tiszától. Leültem a homokba, kizártam a külvilágot. Csak néztem a vizet – sokáig, mozdulatlanul. Aztán lehunytam a szemem, és beszélni kezdtem hozzá. Talán csak magamban, de az is lehet, hogy félhangosan. Behunyt szemeimen át egyszer csak azt éreztem, hogy árnyék takar el. Bosszúsan néztem föl, nem akartam, hogy zavarjanak, nem akartam beszélgetni senkivel.
– Ide ülhetek melléd? – kérdezte az árnyék gazdája vidáman. – Azt hittem, elaludtál, vagy direkt nem válaszolsz.
Nem is a hangja ért el először a tudatomig. Hanem az illata. Fanyar volt, mégis édes. Keveredett benne valami nyári – napsütéses, de mégis borzongató. Felkavaró és mámorító. Azóta sem éreztem hasonlót sehol, senkin. Libabőr futott végig rajtam. Akkor néztem csak meg igazán. Őt. A FÉRFIT – igen, így, nagybetűvel.
Hol voltak hozzá képest a velem egykorú fiúk? A szeplőikkel, az idióta flegmázásukkal, az elálló füleikkel? Ég és föld. S bennem is összeszakadt a kettő – az ég és a föld. Csak néztem rá, én, a nagyszájú, örökké fecsegő fruska, most némán, bután, szinte lélegezni is elfelejtve.
– Leülhetek melléd?- azzal a lendülettel már le is vágódott a jobb oldalamra. Kezét nyújtotta felém és bemutatkozott.
– Gábor vagyok kisasszony, és kaján mosollyal rázta meg kezemet.
– Marcsi, rebegtem zavaromban, és az érintésétől elpirultam. Máris éreztem, hogy a szokott helyeken, az arcom járomcsontjain már ég, és szúr a bőröm.
Erre mintha régi ismerősök lennénk, mutató ujjával játékosan megérintette az arcom bal felét.
– Hahó te elpirultál! Na, ilyet is rég láttam már!- nevetett rám mind a harminckét darab gyönyörű fogával. Éreztem, ahogy a pír egyre lejjebb kúszik, már a nyakam is vörösben pompázott. Komolyan azt kívántam, hogy a homok nyelne el egy pár órára, vagy ez a FÉRFI tűnne el addig, amíg összeszedem magam végre.
Valószínűleg annyira megviseltnek tűnhettem, hogy inkább nem szekált tovább. Ahelyett határozottan átvette az irányítást: egyszerűen csak beszélni kezdett – én pedig csendben ittam a szavait. Elmondta, hogy télen lesz huszonegy éves, Budapesten él, harmadéves egyetemista. Ha minden jól megy ügyvéd szeretne lenni. A barátaival, évfolyamtársaival jöttek le ünnepelni – sikeresen túl vannak a záróvizsgákon. Azt is hozzátette, hogy azért ült mellém, mert bájosnak találta a hosszú hajú, magányosan merengő lányt itt, a Tisza partján. Egyszerűen késztetést érzett rá, hogy belenézzen a szemembe, meghallja a hangomat, és megtudjon rólam egy-két dolgot. Azt a mindenit! Ezt csak így, könnyedén, mintha az időjárásról beszélgettünk volna.
Már nyelni sem tudtam – annyira kiszáradt a torkom. Legszívesebben egy gégészt is magam mellé ültettem volna, nem beszélve egy-két szívspecialistáról. A nagy dumás Marcsi most alig tudott megszólalni. Amikor végre összeszedtem magam, elrebegtem pár szót magamról és a kételyeimről. Eldadogtam, hogy most vagyok először Szolnokon, imádom a vizet és örülök, hogy láthattam a Tiszát. Szeptemberben kezdem a harmadik osztályt egy szakközépiskolában, és még fogalmam sincs, mi akarok lenni, ha nagy leszek.
Egyre bátrabb lettem,és kiböktem,hogy nem értem mit keres itt mellettem a majd öt évvel idősebb magabiztosságával,a pesti könnyedségével. Ráadásul még vaksi is lehet, hogy nem látja a körülötte flangáló korabeli bikinis lányokat. Kedvesen ajánlottam neki, hogy talán szemészetre elmehetne. Na, erre aztán hatalmas kacagásba kezdett, úgy, hogy még a könnye is kicsordult.
– Én meg azt hittem válaszolni sem fogsz, erre tessék még ki is osztottál!- mondta, még mindig derűsen nevetve,
Ha tudnád milyen őszintén elragadó, édes pofa vagy a felvágott nyelveddel együtt. – Én elragadó? Hm, ilyet sem mondtak még nekem. Amíg Gábor nevetéstől könnyes arcát törölgette, gyors leltárt készítettem magamról.
Nem vagyok egy világszépe, vagy egy manöken alkat. Szép a bőröm, igazi egészséges falusi színe van, anélkül is, hogy a Tiszai nap pirítaná. A hajamra valóban nem lehet panasz. Gesztenyebarna színű, fényes, erős, és a fenekemig ér. Saját magamon a szemeimet szeretem a legjobban. Hatalmas sötétbarna szempár, apai ágon örököltem, őszinte, kifejezi az adott hangulatomat, érzéseimet. A szám is rendben van: formásan ívelt, kellően húsos. Ugyanúgy ahogyan a többi testrészem is. Itt a vízparti bikinis látképben én egy „combos, faros, begyes” leányzói kategóriát képviseltem.
Onnantól kezdve azonban, ahogy a szellő ringatta a vizet, olyan könnyedén és természetesen folyt a beszélgetés közöttünk. Meséltem a kis falumról, ő a nagyvárosi nyüzsiről, egyszerű munkás édesanyámról, és arról, hogy apukám már nem él, ő pedig a mérnök édesapjáról, aki a válásuk után egyedül nevelte fel. Ő egyke volt, én boldogan beszéltem neki a három tesómról. Teltek a percek, aztán az órák is. Alig volt bármi közös az életünkben, mégis csüngtünk egymás szavain. Majd szinte egyszerre hallgattunk el. Gábor rám nézett. Emlékszem, furcsán csillogott a szeme. Azt suttogta, hogy meg kell csókolnia, mert nem lesz még egy ilyen pillanat az életünkben.
Nem igazán értettem, mire gondol pontosan. Hiszen nekem akkor csak egyetlen mondat zakatolt a fejemben. Meg fog csókolni… Jézusom, meg fog csókolni… És én biztosan béna leszek. Ki fog nevetni. Mert ha az eddigi „tapasztalataimat” nézzük, hát…nem volt semmi romantikus csókélményem. Csaba, aki két évvel volt idősebb nálam, a nyelvét egyszer konkrétan a torkomig letolta – majdnem megfulladtam. Zoli pedig a szám helyett az arcomat kapta be, és csupa nyál lettem tőle. Szóval semmi használható, értelmes csókélményem nem volt, amit előhúzhattam volna most ebből a kamaszos pánikból.
Már nem is volt időm gondolkodni, mert hirtelen, határozott mozdulattal átölelt – és megcsókolt. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Én pedig viszonoztam. Mintha mindig is erre a csókra vártam volna. Először légiesen könnyű volt, aztán izzóan vad. A nyelveink játékosan, csiklandósan járták be egymás száját, azután a nyakamat a füleimet csókolta. Nem tudom, meddig tartott. Azt sem, ki láthatott bennünket. Csak azt tudom: azon a délutánon tanultam meg, milyen a csók íze – és hogy mennyire forró, izzó, tüzes tud lenni egy igazi csókcsata. Amikor egy végtelennek tűnő pillanat után kibontakoztam a karjaiból, zavartan lehajoltam, és a homokba beleírtam a címemet. Aztán, mielőtt bármit is mondhatott volna, gyors léptekkel elindultam vissza a tábor felé.
Pár lépés után mégis visszafordultam. Egy puszit küldtem neki – mintha csak odafújnám a levegőben. Ő ugyanott ült, mosolyogva nézett rám. A kezével elkapta a képzeletbeli csókot, a markába zárta, majd a másik kezével integetett utánam. Délután hazafelé, a buszon ülve, végig erre a pillanatra gondoltam. Arra a mosolyra. Arra, ahogy elkapta azt az odaküldött puszit. Arra, hogy valami megérintett. Ott, akkor, a Tisza-parton megtanultam, milyen az, amikor egyetlen nyár alig pár órája örökre beég az ember szívébe.
Szeptemberben, iskolakezdéskor érkezett tőle az első képeslap. Sok puszit küld, rengeteget tanul, sokat gondol rám, és arra az édes csókra ott, a parton. Madarat lehetett volna fogatni velem örömömben. Rögtön rohantam a postára, hogy válasszak neki egy szép képeslapot viszonzásul. Csak ott, a kis ablak előtt jutott eszembe, hogy nem is tudom a címét.
Szomorúan ballagtam haza. És vártam. Aztán… csaknem egy év telt el. A következő nyáron jött a második lap. Üdvözlet Szolnokról –A hátoldalán ennyi állt:
„Újra itt vagyok. Csak te – és a csókod – hiányzik.”Akkor már mindent értettem.
Azt is, miért nem írt címet, és azt is, miért mondta ott a parton: Most kell. Mert ilyen alkalom nem lesz több.
„Modern világot élünk. Ritkák a képeslapok.
Maradnak kitörölt ideák és üres lapok.”
– Anya, mit csinálsz? Már többször szóltam, azt hittem, valami bajod van – nézett be a szobába a nagyobbik lányom.
– Nincs semmi baj, gyerekem. Csak elfáradtam a takarításban. Ha már itt vagy, légy szíves, vidd ki ezt a szemeteszsákot a kinti kukába.
– Várj egy pillanatot, valami még hiányzik belőle – Azzal elővettem a két képeslapot, és szép lassan, mindkettőt darabokra téptem. A foszlányokat beleszórtam a zsákba.
Már csak a porszívózás maradt hátra. Alaposan, módszeresen kezdtem neki, mintha a szívem egy-egy zugát is ki akarnám tisztítani. Már majdnem a végére értem, amikor lehajoltam egy apró papírdarabért. És mit fogtam a kezemben? Az egyik elszaggatott képeslap darabkáját, amely hátulján a csók szó megmaradt. Elmosolyodtam. Szorosan a markomba zártam, majd kinyitottam az éjjeliszekrény ajtaját, és a klipszes dobozka aljára csúsztattam. Visszapakoltam a porszívót. A lányomat néztem, aki épp a szempilláit festette a tükör előtt.
– Tudod, drágám – mondtam neki csendesen –, nem könnyű megszabadulni az első csók emlékétől. Picit furcsán nézett rám. Nem igazán értette, mit is akartam ezzel mondani.
De nem is vágytam megértésre.
Dudorászva mentem a konyhába, hogy elzárjam a sütőt. Útközben még néhány tánclépést is lejtettem a hideg kövön – csak úgy, spontán, játékosan. Ezzel fejeztem ki abbéli jókedvemet, hogy, nem is olyan rossz dolog egy nagytakarítás!
Pár percig újra tizenhat éves, boldog, csókos lányka lehettem.
Jelige: Akácvirág
