Hazámban van egy város, itt, az Alföld közepén,
hol két folyó ölelkezik a hidak ölén,
míg napsugár játszik a házak között,
a szél lágyan dúdol a liget fölött.
Hajnal pírja mossa a vár falait,
Damjanich szobrára rőt fénye kikacsint,
a Vártemplom tornyában vén harang kondul,
s az időtől még – balgán – haladékot koldul.
950 év pergett le Khronosz rokkáján,
és áll ez a város Jász – Kunság határán,
verte török, ölte német, űzték mindenféle népek,
de az itt élők szíve e városért égett.
Egykor gyárkéményerdő volt Szolnok fölött,
és szorgos kezek dolgoztak a gépek között,
ma a körutak ívén autó rohan,
s már nem dudál a gyár hívogatón, soha.
A virágos parkok, utak hervadtabbak,
a sétálók padjai leroskadtak,
szemetet fúj időnként arcomba a szél,
de a lelkem még e városnak szebb jövőt remél.
Szeretlek Szolnok, s szívemből kívánom,
váljon valósággá rólad minden álmom.
Legyenek útjaid virágosak, szépek,
házaid, padjaid színesek, ékesek.
Gyógyvizedben fürödjenek vidám emberek,
a tiszta parkokban játszanak boldog gyermekek.
Csendüljön muzsika a Tisza Szálló tornyán,
s a nyár esti szél vigye szerte-szét a rónán.
Sok-sok vendég jöjjön, látogasson hozzád,
bámulja, szeresse sokszázéves orcád,
legyél az ifjúság termő melegágya,
hogy szépséged, nagyságod egy ország csodálja.
Jelige:”Csiszlikó”
