A terasz egy platánfa alatt állt, tetejét vitorlavászon borította. Az oldalán lógó kék-fehér csíkos
szövetet most összekötözték, alját megcsomózták. Fák, bokrok vették körül, az egyik oszlopra
vadszőlő futott fel. Az üvegasztalról visszatükröződtek a levelek.
A szélső asztalnál a fonott fotelekben két nő ült egymással szemben. Az idősebb, szőke hajú, jól
öltözött, a fiatalabb, barna.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta a fiatalabb.
– Nem volt más választásom.
– Nem is érdekel, hogy van anyánk?
– Hogy?
– Ma reggel jól volt. Kint aludtam nála. Este megint megnézem.
– Rendes vagy.
– Beszélnünk kell.
– Együnk, nagyon éhes vagyok, nem is reggeliztem.
Mindketten az étlapot tanulmányozták. A fiatalabb hátradőlt a székén.
– Te már tudod, mit rendelsz? – kérdezte az idősebb.
– Marhapörköltöt.
– Mivel?
– Galuskával. Itt mindig azt eszem. Te találsz valamit?
– Alig van vega kaja.
A fiatalabb kinyitotta az étlapot.
– Hal?
– Nem találom. Halászlét egyek? Vagy főételt?
– Van lazac is.
– Lazac steak grill zöldséggel. Azt otthon is eszek. Más?
– Harcsapaprikást? Azt nem látok.
– Roston sült fogas filé pirított friss zöldségekkel, az jó lesz. Valami desszert?
– Áh, nem lehet.
– Én is kihagyom. Inkább majd fagyit.
A pincér kijött és rámosolygott a fiatalabbra.
– A szokásosat?
A nő bólintott.
– A nővéremnek pedig sült fogast.
A pincér elment, az idősebb ránézett a húgára.
– Jó kiállású férfi.
– Hogy jut ilyen az eszedbe?
– Csak azt mondtam, hogy elég jól néz ki a srác. Mást nem.
– De gondoltál.
– Nem.
Az idősebb mobilja jelzett, megkereste a táskájában.
– Egy pillanat, meg kell néznem. Visszaírok, az egyik ügyfelem.
A fiatalabb az ujjaival dobolt az asztalon. A másik letette a mobilt az asztalra.
– Itt vagyok. Ide rángattál, ide hívtál a világ végére szerda délben.
– Ne haragudj – mondta a fiatalabb –, megijedtem. Tudom, hogy nehéz volt elszabadulnod. Azok
után, ami történt, nem folytathatjuk úgy, mint eddig.
– És ha csak véletlen volt? Én is úgy el tudok gondolkozni, hogy sokszor azt se tudom, miért
vagyok ott, ahol vagyok, pedig nem is oda igyekeztem. Te meg egy ilyen ügy miatt iderángatsz.
– A világ végére.
– Ma az összes ügyfelemet le kellett mondanom, miattad. Tudod, mennyi pénztől estem el?
– Jó, jó. Lehet, hogy túlreagálom.
Az idősebb nő a táskája fülével játszott.
– Ez jellemző rád.
– Az idő nem nekünk dolgozik.
– Az biztos. El se tudod képzelni, hogy mennyibe kerül Pesten, hogy valahogy kinézzek.
Ivott egy korty vizet. A fiatalabb a teraszon túl a szökőkutat nézte. A másik rápillantott a húgára,
aztán a szobrokra.
– Olyan légiesek. A fiú teljes lényével a lányt akarja. A lány, mintha elvágyódna. Elrepülne
messzire, de még valami a földhöz köti, vagy a vízhez. Ez az egyik kedvenc helyem a városban –
mondta a húga.
– Balira utazok, fél évre. Már megvannak a repjegyek. Lilla szeptemberben kezd Berlinben az
egyetemen, én októberben repülök.
– Imrével?
– Nem, egyedül. Könnyedén, egy hátizsákkal. Imre meglesz egyedül.
– Jó lett volna, ha előtte megbeszéled anyánkkal.
– A felnőtt lét kevés örömeinek egyike az, hogy nem kell a szüleinktől engedélyt kérnünk.
A fiatalabb a poharát forgatta, a narancslé lötykölődött benne.
– Sok pénzembe kerül. Nem dolgozom fél évig. Már alig várom – folytatta az idősebb. – De addig
hajtás van.
– Szólnod kellett volna előre, anyánk miatt.
Az idősebb sóhajtott.
– Mi történt pontosan? – kérdezte.
– Elmondtam már a telefonban. Károly hívott, hogy látta anyánkat a templomkertben. Egy padon
ült. Két órája, mozdulatlanul. Rohantam ki a faluba. Tényleg ott volt. Nem ismert meg. Odaültem
mellé, és úgy sem. Láttam a szemén. Szólongattam, fogtam a kezét, és mint aki mély álomból
ébredt. Nem hitte el, hogy délután négy óra. Ha láttad volna a szemét, te is megijedtél volna.
Egy légy repült el az arcuk előtt, leszállt a terítőre. A fiatalabb folytatta.
– Ő a faluban a legjobb matektanárnő. A boltosok összekapják magukat, ha bemegy vásárolni.
Most meg ott ült görnyedve a padon, azt se tudta, mióta van ott.
– Lehet, hogy csak pillanatnyi rosszullét volt.
– Mi van, ha meg fog történni megint és megint? Télen is.
– Te figyelsz rá, naponta találkoztok, nem?
– És te mikor láttad utoljára?
– Két hónapja, és minden héten felhívom. Teljesen normálisan, összefüggően beszél.
– Nem hiszel nekem?
– Dehogy nem. Csak annyit mondtam, hogy én nem tapasztaltam nála semmilyen változást.
– Máskor is voltak furcsaságai. Elfelejti, hogy már adott a csirkéknek enni. Néha megebédel,
elmosogat és megint megterít.
– Miért nem szóltál?
– Nem akartalak megijeszteni. Már bánom, hogy nem mondtam el hamarabb.
– Ez az öregség. Ezzel jár. Mikor hozzák már a kaját?
– Ha utána olvasnál a demenciának, akkor tudnád, hogy.
– Te most diagnosztizálsz? Honnan tudod, mi baja? Elvitted orvoshoz?
– Nem.
– Ez máskor is előfordult, és még nem vitted el orvoshoz?
– Nem hagyhatom ott a gyerekeket.
– Most tényleg, ezen múlik?
– Nincs, aki helyettesítsen.
– És ha sztrókja volt?
– Nem hiszem.
– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen.
– Nem gondoltam, hogy súlyos.
– Ha holnap reggelre meghal?
– Az elején el se hitted, hogy baja van, most meg már kórházba vitetnéd. Vigyed, nem vagyok
ellenére. Holnap?
Az idősebb nő a lábával dobolt.
– Nem hiszem el. Ide rángatsz, és közben nem vizsgáltatod ki az anyánkat.
– Holnap elviszed az orvoshoz?
– Nem, holnap tárgyalásom van.
– Aha, akkor ideköltözöl hozzá? Már ma?
– Ne beszélj hülyeségeket! Nem tudom otthagyni a családomat, az irodámat. De te
odaköltözhetnél hozzá, és minden maradhatna ugyanúgy, ahogy eddig.
– A számodra maradhatna, de számomra? Onnan járjak be az iskolába? Tudod, mekkora dugó van
reggelente?
– A dugóval együtt kell tudni élni. Pesten is állandóan az van.
– Te, te is magadhoz vehetnéd.
– Szó se lehet róla. Inkább haza se jövök Baliról!
Egy férfi lépett a teraszra, a sarki asztalnál leült, elővette a számítógépét, és dolgozott.
– Kicsit elragadtattuk magunkat. Te itt laksz a közelben, nincs családod – mondta az idősebb.
– Nem rajtam múlt.
– Tudom, de most ne beszéljünk erről.
– Mintha az olyan egyszerű lenne.
– Ne haragudj, átérzem, neked se volt könnyű.
– Ahogy látom, nem is lesz könnyű.
– Miről beszélsz?
– Rám akarod lőcsölni anyánk ápolását, igaz?
– Nem, dehogy. Csak az lenne a jó, ha odaköltöznél hozzá.
– És az én életemmel mi lesz?
– Minden marad úgy, ahogy eddig.
– Te majd kéthavonta ellátogatsz hozzánk, ebéddel várunk, és hetente felhívod, ha éppen ráérsz.
– Jönnék sűrűbben. Amíg itthon vagyok. Hetente. Kéthetente.
– Adjam fel a tanítást is? Mert mi lesz, ha délelőtt, mikor az iskolában vagyok, akkor kóborol el a
mínusz tízben. És nem a falu főterén ücsörög, hanem a határban kószál.
Az idősebb nő a szalvétáját hajtogatta.
– Persze, nekem kell pelenkáznom, ha arra kerül a sor, ugye? – folytatja a fiatalabb.
– Te vagy vele közelebbi viszonyban.
– Ne kezd megint.
– Igen, gyerekkorunkban is te voltál a kedvence. Én harcoltam vele. Elmart mindenkit mellőlem.
Nem mehettem sehova. Te az anyánk öléből figyelted mindezt. Te is profitáltál abból, amit én
helyetted is kivívtam. Neked öledbe hullott a függetlenség.
– Függetlenség, haha. Te meg elmész, mint gyerekkorunkban. Akkor is ott hagytál a szarban.
Villámhárítónak. Aztán mikor anyánk lelépett, az apánkkal kettesben. Én vittem a háztartást,
kamaszként. Ahelyett, hogy buliztam volna. Ez aztán a nagy függetlenség.
– A válást, azt ne kend rám! Szerelmes voltam. Menekültem. Hátra sem néztem. Te is ezt tetted
később.
– Mégis visszajöttem.
– Mert nem volt más választásod.
A fiatalabb kiment a mosdóba. Az arca fénylett, mikor visszajött.
A pincér megjelent két tányérral a kezében. A fiatalabb elvett egy kenyeret, kettétörte.
– Kenyérrel eszed? De hát van galuska hozzá.
– Mindent kenyérrel eszek, ami szaftos.
Csendben ettek. A húga kenyérhéjjal kitörölte a szaftot. Az idősebb kitolta a zöldbabokat a tányér
szélére.
– A fogas finom volt.
– Néha beülök ide enni. Magamnak ritkán főzök.
– Kérjünk még egy kapucsínót?
– Arra szerettelek volna kérni, szóval, hogy nézzünk együtt egy idősotthont anyánknak.
– De húgocskám, ez még korai.
– Nem az. Engem megnyugtatna.
– Ne kezdjük elölről.
– Tisztában kell lennünk a feltételekkel.
– És ha nem akarja?
– Nem tudom, csak nézzük meg. Lehet, hogy a házat is el kell majd adnunk.
– A házat? Amiben a nagymamánk született? Az kizárt.
– Előfordulhat.
– Fizetek. Talán még annyim van. Még fagyizhatnánk egyet.
Az idősebb rámosolygott a húgára.
Kiléptek az étteremből. A fiatalabb karon fogta a nővérét.
– Gyere, mutatok valami csodásat.
A sétányon haladtak, jobbra a Tisza vonta magára a tekintetüket. A széles parton futók,
kutyasétáltatók.
Megálltak. A vizet nézték. Motorcsónak húzott el, a fodrozódó víz elvakította őket.
Egy nő közeledett a sétányon a kisfiával kézen fogva. A fiú fényes cipőben, ünneplőben. Már
messziről kiabált.
– Anna néni! Szia, Anna néni!
Az anyja csitítgatta. Odaértek hozzájuk.
– Anna néni, a zongora vizsgámra megyünk!
– De jó, sok sikert neked, Ádámka.
– Sietünk is, bocsánat, minden jót, Anna.
Az anya a kezénél fogva vonszolta előre a fiút, aki sűrűn hátra nézett.
– Menjünk – mondta a fiatalabb.
– Helyes kis srác.
– Az osztályomba jár. Elsős.
– Jó lehet tanárnak lenni. Inspirálóbb, mint ügyvédnek.
– Csak nem irigyelsz?
– Néha, kicsit. Nem egy irodában ülsz, és hallgatod naphosszat, hogy az emberek hogyan akarják
kifordítani a törvényeket, hogy igazuk legyen. Vagy váláskor milyen piszkos eszközöket
használnak arra, hogy kisemmizzék a házastársukat.
– Jobban keresel, mint én – mondta a fiatalabb.
– Te irigyelsz engem?
– Megszomjaztam.
A fiatalabb odament a falikúthoz.
– Már ez sem működik.
A nővére fölnézett az épületre.
– Ez a Tisza szálló, ugye?
– Az, bezárt.
– Emlékszem, anyánk sokat emlegette a gyógyvizét.
– Én is imádtam ezt a helyet. Monarchiabeli hangulat. Itt rendezték a szalagavatómat.
– Nem is emlékszem rá.
– Én sem.
Nevettek.
– Korai demencia?
– Lehet.
– Forduljunk balra.
– De szép, mennyi virág!
Beértek a Rózsakertbe. A lugas alatt embermagasságú rózsabokrok között sétáltak. Az idősebb nő
szeme kikerekedett.
– Ez meseszép. Ez az illat, ez a színorgia.
Megérintette a rózsaszirmokat, beszippantotta az illatukat.
– A másik kedvenc helyem – mondta a fiatalabbik.
– Más, mint amire gyerekkoromból emlékszem. Mintha nem is Szolnokon lennék.
– Azt hittem azt mondod, mintha nem is a világvégén lennék.
– Nem is világvége, bő egy óra alatt lent vagyok.
Összeölelkeztek. Néhány perc múlva a fiatalabb levetette a cipőjét, besétált a pázsitra. Leült a fűbe.
– Nem jössz? Vagy félted a ruhádat? – kérdezte.
Az idősebb letelepedett mellé.
– Mit szólnak a kis srácok, ha meglátják Anna nénit a fűben heverni?
– Majd azt mondom nekik, azt hittem, a strandon vagyok.
– Jaj, tényleg, itt ezer éve még strand volt. Mennyit néztük a hídról a fürdőző embereket. Anyánk
alig tudod elvonszolni minket.
Hasra feküdtek a fűben.
– Emlékszel, hogy szerettünk a fűben heverni, olvasni, egymás mellett? – kérdezte a fiatalabb.
– Néha összecsíptek a hangyák, de te csak olvastál tovább.
– Te meg nem hagytál. Fűszállal birizgáltál.
Az idősebb tépett egy fűszálat, és végighúzta a húga haján, fülén.
– Pont így, aztán az orromat, nyakamat.
Az idősebb követte, a fiatalabb felnevetett.
– Akkor is így nevettél.
– Csiklandós vagyok. Mire legközelebb rád néztem, már elaludtál.
– De jó volt!
A fiatalabb a hátára fordult, az idősebb utánozta.
– A felhőket néztük. Mekkora ég volt a határban. Beborított minket.
– Most is.
Csendben feküdtek egy ideig. A fiatalabb megszólalt.
– El kell mondanom valamit. Tegnap megkaptam az orvosi vizsgálat eredményét. Előrehaladott
petefészek rák. Az orvos szerint legfeljebb egy évem van.
Oldalra nézett, és látta, hogy a nővére elaludt a fűben.
Jelige: Sakura
