Az est leszállt. A Tiszaliget sötétbe borult, csak a telihold világította meg az épületet. Minden parkolóhely megtelt, még a Turisztikai Központ felé vezető út szélén is végtelen kocsisor állt. A szervezők nem vártak ennyi érdeklődőt egy koranyári szerda estén. Azt lehetett tudni, hogy az ünnepi könyvhétnek ez a bemutató újszerű programpontja lesz, rendhagyó helyszínen, de a könyv írója ragaszkodott hozzá.
Zsúfolásig megtelt a Szolnoki Főiskola patinás aulája. Annyi érdeklődő érkezett a könyvbemutatóra, hogy az emeletek karzatain is egymás vállának támaszkodva várakoztak. A széksorok a színpadtól egészen az üvegajtókig tartottak. Az összefogást jelképező embergúla bronzszobor előtt felállított színpadon már befejezték az utolsó simításokat is. Az egybegyűltek feszült várakozással tekintettek az egyetlen karosszékre, amit megvilágított minden reflektor. Az utóbbi években nem volt ekkora érdeklődés egyetlen könyvbemutató iránt sem, pedig a megyeszékhely könyvtárába rendszeresen érkeztek az ország vezető írói. Itt viszont egészen másról volt szó. Nemcsak a könyv központi helyszíne kedves minden helybéli számára, hanem az író is, aki tősgyökeres szolnokiként látta meg a napvilágot, több, mint hetven éve.
A lámpák lekapcsolásával jelzik, hogy a bemutató kezdetét veszi. Már csak a székre irányított reflektorok világítanak. A több száz egybegyűlt duruzsolása egyszerre hallgat el. Lassú, ütemes léptekkel érkezik a színpadhoz Alex Goulash, a hetvenéves világpolgár, aki, több, mint húsz éve nem járt Szolnokon. Hotel? Bárcsak… címmel jelent meg legújabb regénye, melynek cselekménye a rendszerváltás idején játszódik, és központi helyszíne a békebeli Tisza Szálló. Ő maga nevezi így regényében a csodálatos neobarokk épületet, amely annyi életre szóló élménynek adott otthont egykor, és mélyen bevésődött sokak életébe.
***
Alex Goulash egész életében a színház szerelmese volt. Már gyerek fejjel sokszor vendégeskedett a Szigligeti Színház nézőterén, majd gimnazista évei alatt bérletet is váltott. Épp érettségivizsga előtt állt, amikor látta, hogy a színház tőszomszédságában lévő Tisza Szálló felszolgálót keres. Jelentkezett. Felvették. S bár színész sosem lett belőle, mégis karnyújtásnyira volt a színháztól, és felszolgálóként számos zseniális színésszel vagy rendezővel találkozott. Tolnay Klári, Schwajda György, Garas Dezső is megfordult a vendégek között. A társulat tagjai pedig számtalanszor a szálló székein tanulmányozták a szövegkönyveket. Alex pedig biztosította számukra a zavartalanságot, így sokszor érezhette azt, hogy kiveszi a részét egy darab sikeréből. A színházi lét annyira rabul ejtette, hogy szabadidejében színdarabokat kezdett írni. Kezdetben nehezen ment, de nem szegte kedvét az sem, hogy az összeset elnyelte az íróasztal. Néhányat benevezett ugyan egy-egy pályázatra, de nem kapott sosem pozitív visszajelzést – leginkább semmifélét –, ezért idejekorán felhagyott az írással. Először.
A szálló vezetése felszolgálóként elégedett volt Alex munkájával, de ő többet akart az élettől. Szeretett volna szakácsként dolgozni a város emblematikus szállodájában, de ezt senki sem támogatta a felettesei közül. A rendszerváltás közeledtével viszont kinyílt a világ előtte. Ezért, bár a színházi közeg miatt fájt a szíve, mégsem maradt tovább a Tisza Szállóban.
Néhány éven belül nemcsak kitanulta a szakács mesterséget, de megfordult az ország több, kiváló éttermében. Három évvel a Tisza Szálló elhagyását követően apa lett, és a fontossági sorrend egy csapásra megváltozott az életében. Még több pénzre volt szüksége, ezért külföldön vállalt munkát. Szakácsként járt Ausztriában, Németországban, Skóciában, és Izlandon. Ahány hely, annyi féle tapasztalat gazdagította az ismereteit, és egyúttal növelte az értékét is. Csak a családja nem látta sokszor hónapokon keresztül. És bárhol járt, bárhol alkotott ételeket, és ért el szakmai sikereket, mégsem tudott szabadulni a Tisza Szálló emlékétől. A hely szelleme, a rengeteg emlék, amely odafűzte, sokszor eszébe jutott egy-egy hosszabb műszak alatt, vagy néhány álmatlan éjszakán. Sehol sem találta a Tisza krémes ízét, az élőzenés esték hangulatát, a fürdő frissítő hatását, vagy nyárestéken a Tisza illatát. Honvágya volt.
A kétezres évek elején visszahívták a Tisza Szállóba. Amióta elhagyta egykori munkahelyét, még a Tisza-parton sem járt, nemhogy a szállodában. A sors akarta így. Tizenöt év külföldi munkavállalás után ismét az álmai munkahelyén találta magát, de már szakácsként. Viszont a valóság, már nem az volt, mint egykor. Ennek ellenére ugyanúgy vetette bele magát a munkába, mint az érettségi után. Alex közbenjárásával az időközben felcseperedett lánya szalagavató bálját is a Tisza Szálló legendás nagytermében tartották. A szebb időket látott sárga falak még láthatták, ahogy Alex Goulash keringőzik a lányával. Aztán újra csend lett. Alex lánya már az egyetemi éveit is külföldön kezdte el. Alex pedig ismét elhagyta a Tisza Szállót. Örökre.
Akkor kezdett írni ismét. Először csak novellákat. Minden féle témában. Az idő szülte tapasztalatok sokasága beleivódott a soraiba, és az írásai hitelessé váltak. A közönség szerette, így az első könyvét rövid időn belül elkapkodták. Majd regényekbe kezdett. Személyes élményeken alapuló, a tényeket fikciókba rejtve közölte az olvasókkal. Nemcsak Magyarországon jutott el az sokakhoz, hanem azokon a helyeken is, ahol az évek alatt megfordult. Bár színdarabokat kezdett írni fiatalon, mégis a regényei hoztak neki olyan sikert, melyről gyerekfejjel csak álmodozott a Szigligeti nézőterén, vagy a Tisza Szálló aulájában.
***
Az író kimért mozdulatokkal lép a reflektorok fényébe. A közönség azonnal álló vastapsban tör ki. A teljesen megőszült szerző láthatóan meghatódik a rázúduló szeretettől. Maga sem számított ennyi résztvevőre. Körültekint a termen, megemeli a jobb kezét, és integetni kezd a rég látott barátoknak, egykori munkatársaknak, a régi, jó ismerősöknek. Letörli a könnyeit, majd a mikrofonhoz lép.
– Szép estét barátaim! Örülök, hogy itt vagytok! Nem hittem volna, hogy még találkozunk ebben az életben! Huszonegy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára itthon jártam. Ahogy nézem itt az első sorokban, szerencsére ez csak rajtam látszik. Valamikor réges-régen sokatoknak felszolgáltam, aztán főztem is, most meg ilyen író izé vagyok. Talán így tudom összefoglalni dióhéjban az elmúlt hetven évet, azoknak, akik ma látnak először. Mennyi emlék fűz ide? Ahogy végig nézek a szemeken, hát van mire emlékezni.
Ezen a helyen ismertem meg a feleségem, és kezdődött el életem első regénye. Csak akkor még ez az iskola tervben sem volt. Se gyaloghíd a folyón át. Sokat kellett sétálni, mire ide ért az ember, de nekem megérte.
Viszont a Tisza Szálló már akkor is állt. Tudom, hogy ezért jöttetek.
Hotel? Bárcsak… ezért gyűltünk ma össze. Köszönöm nektek, hogy ennyire érdekel benneteket az egyik legszebb kincsünk, ami lassan százéves lesz, de kénytelen az öregedő testében, lélek nélkül élni. A testet Hegedűs Ármin teremtette, de lélek, a lélek, azok bizony ti voltatok barátaim. Akik megszálltatok ott, ebédeltetek ott, fürödtetek, mulattatok, boldogok voltatok. Kik megtöltöttétek élettel. A legboldogabb én is azokban az években voltam, amikor ott élhettem a mindennapokat. Rajongtam a betérő vendégekért, és a szomszédban tündöklő színházért. Istenem, micsoda évek voltak!
Tudom, sokan azt várjátok tőlem, hogy ebben a könyvben – úgy, mint a többiben –, majd valami furmányos módon, elképzelt figurákkal körülírom a valóságot, és megtudjátok, hogy mi vezetett ide. Akik ezt várják, azoknak csalódást kell okoznom! Bocsánatot kérek előre is!
Az igazság az, hogy nekem, már nem sok van hátra. Ez a könyv pedig az én memorandumom. Még akkor is, ha ez a szó nem illik ide igazán. Egy öregember emlékirata egy letűnt korról, amiben a fiatalsága, a boldogsága, minden emlékezetes pillanatát egy lelakatolt, omladozó épület őrzi. Aki bármennyire is szeretne belépni oda, nincs rá lehetősége. Bárcsak láthatnám a recepciót, a konyhát, a sárga falakat, érezhetném a forró vizet, még egyszer megkóstolhatnám a Tisza krémest. Bárcsak beléphetnék az ajtón még egyszer, mielőtt végleg lemegy a Nap.
Ezzel a könyvvel emlékezni hívlak benneteket, akik velem együtt részesei voltatok Szolnok múltjának. Emlékezni esküvőkre, szalagavatókra, bemutatókra, előadásokra, zenés műsorokra, híres vendégekre. Megoldani úgysem tudjuk, legalább gondoljuk rá jó szívvel.
Nektek pedig fiatal barátaim, ott fenn a karzaton, akik még alig éltetek, mikor végleg bezárt a Tisza Szálló, őszintén kívánom, hogy legyen egy hely a városotokban, amire hetvenévesen is jóleső, andalító nosztalgiával tudtok majd emlékezni. Mert én, ma már tudom, hogy egy öregembernek csak az emlékei maradnak. Bárcsak újra láthatnám a szállót, ahol azzá válhattam, ami ma vagyok.
Hotel? Bárcsak… erről az életem utolsó regénye.
Jelige: Tiszavirág
