Szeretem a decembert, a karácsonyt, a gyermek születik hangulatot, hogy együtt vagyunk. Az ünnepvárást, a szilvesztert. Még a hideget is, persze csak akkor amikor van hó. A hó az jó. December van.
Mindig is a december volt az én hónapom. Decemberben születtem, decemberben volt az esküvőm, decemberben szültem a lányomat. Tavaly is december volt, amikor lelőttem a férjemet.
Három a fejbe, közvetlen közelről, utána négy a testbe kicsit távolabbról Úgy 3-4 méterről. Összesen hét lövés. Hat golyó volt a tárban, egy a csőben. Ez biztos. A rendőrség így állapította meg. Mondom, a december az én hónapom. Így is, úgy is.
Szerettem a férjemet, ki az aki nem szereti. Talán még akkor is, amikor lőttem. Persze kezdetben sem lángoltunk, de jó embernek látszott.
Előre eltervezett emberölés, az ügyészség ezt mondja. Valóban az, előre elterveztem, megvettem a pisztolyt, kivártam a kellő alkalmat és megcsináltam. Senki nem lő hétszer véletlenül, csakis szándékosan. Nem hittem, hogy meg tudom tenni.
Anyám sorsa is ez volt, csak ő nem lőtt. Ő kibírta, ő tűrte, ő elviselte. Keményebb nő volt mint én.
Csak szóban lázadt, akkor is csak nekem. Kislány voltam még. Úgy mondta, ha először megteszem, már kiszabadultam volna, és boldogan élnénk. Nem tette meg. Évekkel később halt meg, egyedül, rákban.
Talán az volt a baj, hogy jó családból származott. Gazdagok voltak, földdel állatokkal, az apja valamikori vezető, még a téeszes időkben. Magabiztos volt, ügyes, a szakmájában jól keresett.
Illetve kezdetben jól keresett. Mellette azt érezhettem, hogy lettem valaki, hogy védett vagyok. Azt hiszem ez fogott meg. Volt benne valami, a viselkedése, a megjelenése, valami megbecsült és férfias. Kicsit különleges.
Rangos család volt, így mondta a kihallgató. Igen valószínűleg ez döntött. Mi nem voltunk azok, apám ivott, anyám tűrte. Nemcsak az ivást, hanem mindent még a verést is. Én később megpróbáltam menekülni, jártam a családsegítőnél, meg mindenféle szervezeteknél, ő nem.
Mondom ő volt a keményebb csaj.
Decemberben házasodtunk, a lakodalom a háznál, az ő házuknál, nálunk így szokás. Elég hideg volt, de végigvonultunk a falun egész a községházáig. Kitódultak az emberek, hogy megnézzenek.
A polgármester adott össze. Szép beszédet tartott a szeretetről és a kitartásról. Azóta kétszer elvált.
Jó házba költöztünk nem vályogház volt mint a régi, hanem rendesen kőből a falak. Alapokkal, alápincézve, mondom rendesen. A szülei vették. Érzetette is, hogy az övé. Otthon volt benne.
Hogy mikor bántott először nem tudom, a kihallgatónak sem tudtam megmondani. Mármint pontosan. De még a terhességem alatt történt, valamikor nyáron. Jóval december előtt.
A következő decemberben megszületett a lányom. Az én kis szopibabám. Így hívtam, szopibaba.
Szerettem, ahogy szopizott. Részegen mondta, hogy csak az ő lánya, de jobban örült volna a fiúnak.
Hogy lehetett volna csak az ő lánya, ahhoz két ember kell.
Ekkor már nem járt haza, kezdetben megértettem, sokat dolgozott mindig fáradt volt. Főztem rá és elláttam rendesen. Később a munka mellett is, másra nem is volt időm. Mindig ő keresett jobban, ahogy mondta ő az úr, ő viseli a nadrágot. Viselte, én pedig mostam.
Aztán otthon is ivott, néhány év múlva már mindig részeg volt. A szomszédok is megerősítették a kihallgatónak. Már a kocsmába se engedték be, erőszakos volt, megbízhatatlan.
Voltam a családsegítőnél, meg más ilyen segítő embereknél is, de nincs kiút, faluról nincsen.
Szolnokon talán lett volna esély, de ez egy falu és egy elátkozott megye.
Most sokan azt kérdezik, hogy miért nem váltam el. Nem itt bent, itt jobban értik, itt jobban tudják.
Inkább a kihallgatásokon, meg az újságtól jött emberek. Mintha az olyan könnyű lenne. Gyerekkel, faluban kiszolgáltatottan.
Tegnap itt jár az ügyvéd. Azt mondta, hogyha csendben vagyok, szerényen együttműködök, akkor nem kapok sokat. Állítólag ezt üzeni az ügyészség.
December van, odakint havazik. Szeretem a havat, szeretem a decembert. Tavaly decemberben lelőttem a férjemet. Most a tárgyalásra várok.
Jelige: idén
