Az Alagút szája koromsötét volt. A nagy hidegben jégcsapok lógtak le a tetejéről,
kísértetiesen csillantak meg a sápadt holdfényben. Mínusz hat fok, Marci megnézte a
lépcsőház hőmérőjénél. A lélegzetével kipárolgott levegő kis ködfelhőként követte, ettől
még félelmetesebb lett az utcát belépő feketeség. A bombatámadások miatt karácsonykor
sem lehetett este gyertyát gyújtani. Csak a pincében, egy percig, mert Hódossy légó
parancsnok úr ordibálni kezdett, hogy az égő gyertya elveszi az oxigént. Marci szóra
nyitotta a száját, hogy ő nem éppen ezt tanulta Kelemen tanár úr fizika óráin a Tolóban.
Intő járt azért, ha ezen a beceneven nevezték a budai vár templom tövében lévő Toldy
Ferenc Gimnáziumot. Két napja, mikor titokban fellopakodtak Jencivel, legjobb barátjával
a várba látták, ott nemigen lesz tanítás tavasszal, rommá bombázták a két emeletes
épületet. Jenci volt az, aki észrevette, Marci rögtönzött fizika felzárkóztatást szeretne
tartani a lego ügyeletesnek, megszorította a kezt, a fejével intette, ne, felesleges.
Jencit szeptemberben ismerte meg Marci. Akkor menekültek fel az Alföldről a fővárosba,
mikor az oroszok már átkeltek a Tiszán, s hallották, elviszik az orvosokat is. Marci apja
azonnal kapott állást a Sziklakórházban, nagyapa meg a vár alatt, az Alagút utcában
szerzett egy lakást, egyik zsidó ügyfele bízta rá a négy szobás apartmant, hogy vigyázzák,
míg véget nem ér ez a bohózat. Marci hallotta, hogy Grünberger bácsi keserű nevetését,
ahogy felvarrta magára a sárga csillagot és bevonult két lányával meg feleségével a pesti
gettóba. Nagyapa ennél jobb megoldást nem is találhatott volna, Marciék beköltöztek az
ismerősökhöz. A költözéssel új iskola is járt, a szolnoki gimnázium helyett a Toldyban
kezdte meg a tanévet a 12 éves fiú, Jenci padtársaként. Ráadásul az új cimbora is az Alagút
szájánál lakott, csak a másik oldalon, az Attila út sarkán, ahol tavaly még egy hatalmas
raktár volt.
Ez az egykori raktár volt a legjobb az Alagút környékén. A németek lefoglalták, kiütötték a
falakat, és istállót rendeztek be a három telekre épült épületben. Az óvóhely az istálló
mellett négy emeletes palota alatt volt, egy régi sziklabarlangban, amiből a vár tövében
akadt tucatnyi, ennél nincs biztonságosabb bunker. Marciék is ide voltak beosztva, a
túloldali házaknak, ahol ők is laktak csak kis pincerekeszek voltak, oda ha egy ember
lement kettőnek ki kellett jönnie, hogy legyen elég hely. A levegőnek, amit elvesz a
gyertya, vigyorogta el magát Marci.
Jenci haverkodott össze először a németekkel az istállóban. Persze Jenci nem értett a
lovakhoz, ő csak a Horváth kert előtt álló konflisoknál meg a várban, a palotaőrök alatt
látott lovat, félt is tőlük. A németektől nem, azokkal üzletelt. A Dísz téri Jenei cukrász
minden hájjal megkent, a keresztségben a Ciprián nevet kapó fia öt éves korától
kereskedett, a konyhából elcsent bonbonokkal kezdte, majd pénzért írt leckéket a buta és
lusta úri fiúknak, később bértollnokként fogalmazta a szerelmes leveleket idősebb
iskolatársainak is. A németektől cukrot, sonkát, kávét vett, amit tripla haszonnal adott el a
várban, cserébe bort szerzett nekik, pálinkáért villamosozott ki – amíg még lehetett – a
Hűvösvölgy kis gyümölcsöskertjeibe, de a cukrászüzem 17 éves Erdélyből, apja
szülőfalujából menekült szolgálólányait is beszervezte a fritzeknek, az üzlet hasznából a
lányok is jól jártak.
Marci semmit sem értett az üzletből. Őt a lovak érdekelték, Most, 1944 december 30-án
hajnali négy órakor is a lovak miatt szökött ki otthonról. Még mindenki aludt, ha
észrevették volna arra is volt terv, azt mondta volna Jencinek segít befűteni a sütőket. A
cukrászda az ostrom alatt is üzemelt, igaz most csak kenyeret sütöttek, nem tortákat.
Rossz. zsizsikes borsólisztből, annak is örültek hogy ez van, persze ezt is Jenci szerezte.
Marci édesapja egy hete nem volt otthon, a Sziklakórházban egyre több volt a sebesült,
anya meg fáradt volt, nem vette észre a szökést, mire felébred Marci már otthon lesz.
Elvileg. Húgának a hallgatásért adott két savanyú cukrot, nem nagyon bízott ugyan a lány
hűségében, de legalább nem visított mikor Marci felöltözött és kiszökött.
Az Alagút sötét szájától mindig félt egy kicsit a fiú. Most is csak lopva mert odanézni,
amikor átszaladt előtte az utca túloldalára. Még valahogy ma is elhitte a mesét, hogy a
Lánchíd kőoroszlánjai éjszaka az Alagútban alszanak, s ha felébresztik őket felélednek és
gyereket esznek. Hülyeség, gondolta Marci, Jenci rémtörténeteit is kinevette amikor a
kőfenevadak pusztításairól beszélt, mégis félve gyorsította fel a lépteit.
A németek várták. Marcinak ez volt az üzlete. Segített nekik reggel lovakat etetni,
csutakolni, cserébe délután, amikor a Vérmezőn megjáratták a tüzérség vontatólovait a fiú
felülhetett a szelídebb és fiatalabb állatok hátára. Otthon, a falusi orvosi rendelő hátsó
kertjének szomszédságában lakott Brena Pista bácsi, a fuvaros, hat lovat is tartott, a doktor
fiát megtanította mindenre, amit egy falusi ember tudhatott a lovakról. A németek látták,
hogy Marci szakszerűen nyúl a kancákhoz, nem bánták ha az istálló környékén lebzsel.
Apa nem szerette ha ott van, anya egyenesen tiltotta, féltette, nem volt egyszerű megoldani
a lovaglást. Marci kénytelen volt hazudni, amikor a szomszédok mesélték, mintha a fiát
látták volna egy német ló nyergében ügetni a vérmezőn azt találta ki, biztosan
összetévesztik valakivel, mert ő bizony csak simogatni szereti a paripákat, fél tőlük, a
Lizsé körhintáján is csak úgy mer felülni a szinte életnagyságú hintalóra, ha nagyapa fogja
a hátát. Ez a része igaz volt a történetnek, anya is tudta, így megnyugodott, csak így
lehetett, más kisfiút láthattak a járókelők a németekkel lovagolni. Marci nem volt büszke
magára a szélhámosságért, de a lovaglás fontosabb volt jelenlegi értékrendjében.
Hmmmm. Ha Bibi láthatná. Mi lehet a lánnyal? Nyáron látta Füreden, amikor csúnyán
összevesztek, utána mondta el nagyapa, zsidó menekült a kislány. Két nap múlva indultak
Svájcba, még a pesti gettó megnyitása előtt, Papa szerint sikerült kijutniuk. Bibi vajon mit
szólna a lovaglásához? Megbocsátana neki? Marci maga is tudta a választ, a kislány nem
tűri a hazugságot, a Balaton mellett is ezen vesztek össze. Bibi nincs itt, sóhajtott
szomorúan a fiú, majd legyintett és belépett az istállóba.
Jenci is hajnali négykor kelt. Holnap Szilveszter napja, apja a maradék alapanyagokból
újévi süteményeket próbál kotyvasztani. Az öreg cukrászmester az első bombázások óta
folyamatosan részeg, csak így tudja elviselni kedvenc városa pusztulását. Jenci anyja a
három kistestvérével Sárvárra, az osztrák határ mellé menekült már két hónapja, a fiú lett
az üzletvezető. A két Kolozsvár környéki lány, Lizi és Karola is elfogadták, pláne hogy
Jenci révén jövedelmező mellékfoglalkozásra is találtak, spóroltak, hogy egyszer majd
saját sütödét nyissanak. A testi öröm szolgáltatásba már Jencit is beavatták, erről hármukon
kívül csak Marci tudott, aki először nem hitt barátja beszámolójának. Aztán Jenci egyszer
felhívta a várba, a kemencék mellé, felkínálva neki Lizit. Jenci most is elröhögte magát,
ahogy visszaemlékezett, hogyan szaladt egészen a Tabánig sikoltva barátja, amikor
meglátta a meztelen női testet.
Jenci keltette a két lányt, akik az éjszakát a német tisztekkel töltötték, elgyötörtek, na meg
részegek voltak még most is. Nem szóltak egy szót sem, cikóriakávét tettek fel, a forró lé
gőze elárasztotta a pékműhellyé változtatott cukrászdát. Mire Jenci apja felkel mindent elő
kell készíteni, különben verés jár a fiúnak, a két lánynak is, amit senki nem szeretett, az
öreg cukrász erejét a rossz bor meg a krumplihéjból főzött pálinka sem vette el. A fiú a
szomszéd ház lebombázott lakásának padlóját lopta el tüzelőnek, a kemencék vas ajtói tíz
perc múlva már vörösen izzottak. Bár a mester ezt szigorúan tiltotta, Jenci a németektől
szerzett benzinnel egy kicsit rá is segített a begyújtásnál, Liziék ilyenkor szellőztettek,
tudták, ezzel fél órát is nyernek, semmi kincsért nem áruták volna be a fiút. Jenci közben
előszedte a maradék lisztet, mákot, cukrot a Lánchíd őreitől hozott. Tegnap délben
hátizsákkal kiment Hűvösvölgyre is. Máriaremeténél már ott voltak az oroszok, de a fiú
még ismert pár ösvényt, s pár nénikét, akikkel tudott cserélni cukrot meg kenyeret borértaz
apjának meg a németeknek is – pár megmaradt fonnyadt almáért, dohos dióért, tavalyi
lekvárért, tojásért. A süteményeket az apja aranyárban mérte, szó szerint, pénzt már nem
fogadott el a kenyérért sem, egy fél vekni ára egy kis gyűrű, egy fél fülbevaló, tiz szem az
aranyláncból, ezek voltak a vár cukrászdájának árai. Az öreg mester is spórolt, úgy
tervezte, az újévi kalácsokat még leszállítja, aztán három napon át kisüt ezer kenyeret, felét
eladja, másik felével a fiúval és a két lánnyal elindul a felesége után. Négy kilónyi aranyat
gyűjtött össze, Linzben akart cukrászdát nyitni a háború után, igazi linzert csinálni, magyar
baracklekvárral.
Mikor már égett a tűz a kemencében Jenci leszaladt a Dísz térről az alagút budai oldalának
felső falához, hogy fentről megnézze, ott van-e az istállónál a barátja. A hidegben nagy
igyekezetében többször is elcsúszott a jeges macskaköveken, a német őrök nagy röhögéssel
nyugtázták mutatványait. Jenci a foga közt sziszegte, na szarzsákok, ma délután
belehugyozok az amúgy is felhígított italaitokba és átverlek benneteket a cserével is.
Rendszeresen beleköpött minden ételbe és italba amivel a németekkel üzletelt, ezt még a
két lánynak, de még Marcinak sem mondta el. A németek mindig a legbarnább kérgű
kenyeret kaptak, Jenci Vasmacska nevű kutyájának a piszkára meg egy ideje nem
panaszkodtak a lakók. A két dolog közötti összefüggés volt a fiú titkos háborúja,
ellenállása és bosszúja, amiért szerelmének, az Alagút utcai házban lakó Grünbergerék
Vera nevű lányának a gettóba kellett mennie. Jenci megpróbált lemenni a Klauzál térre,
hogy megnézze, mi van a lánnyal, kenyeret akart neki vinni, még a zsidónegyedet vigyázó
nyilasokkal is összehaverkodott kényszerből, de nem jutott előbbre. A németek először
morogtak, hogy büdös a kenyér annyit mondott csak, szerezzenek akkor máshonnan, rossz
a kemence, rossz a fa, rossz a liszt. Már röhögni sem tudott a mutatványán, de azért nap
mint nap megfűszerezte a németek cipóit Vasmacska piszkával, mondván most már az
lenne a fura, ha rendes íze meg bűze lenne a kenyérnek.
Nem nagyon látott le a sötétben az alagút tetejéről, az istállóban is csak két petróleum
lámpával világítottak a katonák. A nyitott ablakokból kiáramló pára gőzéből tudta,
elkezdték bent a munkát, Marci is ott van. Előre megbeszélték, amikor ötöt üt a Krisztina
téri templom órája Marci kiáll az út közepére az istálló előtt, Jenci meg az alagút korlátjára
és integetnek egymásnak. Nem mindig látták egymást a sötét, ködös hajnalokon, de tudták,
egyik sem halasztaná el egyszer sem ezt a titkos találkozót.
Öt óra. Marci kirohant a lovak közül, a német bakák tudták, ilyenkor a barátjának integet,
mondták is neki, üzenik Jencinek, Szilveszter éjjelére több bort kérnek, több pénzt is adnak
neki, adja át! Marci bólogatott, persze, biztos, tudta jól, cimborája egy liter lőréből hármat
is ki tud hozni, isten tudja csak hogyan. Jenci egyszer említette, hogy a Sziklakórházban is
vannak ismerősei, orvosi alkoholt is szerzett, de apa szerint ez csak a szokásos jencis
lódítás, már nekik sincs, a halottakról leszedik a véres kötést és kimossák, máramennyire ki
lehet mosni azt szappanos vízben. Marci csak magában válaszolt, persze hogy nincs
alkohol, mert a Jenci megszerezte, biztos volt benne, hogy barátja ha akarná Jézus
gyermekkori pólyáját is be tudná szerezni. Ezt nem Marci találta ki, ez volt Jenci
reklámszövege, ha valakivel üzletelni akart.
Integetett, ugrált is párat a barátjának, csinált pár tánclépést, hátha Jenci látja. Aztán sietett
vissza, amikor hatot üt a toronyóra otthon kell lennie, anyja ekkor kezd ébredezni, s
negyed óra múlva már frissebb és éberebb egy kipihent juhászkutyánál, akikkel az
álmoskönyv szerint nem jó előjel találkozni. Marci ezért hatkor elrohan, el sem köszön a
németektől,azok tudják hova megy, még biztatják is. Fél perc alatt a kapualjnál van, újabb
egy perc a lépcsőház és a gang, a folyosóra nyíló ablakon át ugrik be a szobájába, két
hónapja Jencivel babrálták meg úgy az ablak kilincsét, hogy kívülről is ki lehessen nyitni.
Direkt az ablak alá húzta az ágyát, egyből be tudott zuhanni a dunna alá, ott vetkőzött le.
Eddig bejött a trükk, az alapszabály a legfontosabb, nem szabad késni.
Reggel nem bombázták Budapestet már hosszú hetek óta, sem a sajátjaik, sem az
angolszászok nem akarátk megszórni a városban harcoló oroszokat. A németek is
nyugodtan, felszerelés nélkül kezdték a napot az istállóban, egyetlen katonánál nem volt
sem fegyver, sem sisak, a legtöbbjén egyenruha sem, jégeralsóban, pulóverben etették a
lovakat. Öt óra húsz perc volt, amikor megszólaltak a szirénák. Marcinak egy pillanatra
megállt a szíve. Na, most buktam le-gondolta. Már rohant volna haza, hogy anyjával és
testvérével lerohanjanak az óvóhelyre, de az egyik német hirtelen két kantárt nyomott a
kezébe. Márszell, hilfe, vidd el innen a két lovat de gyorsan! A két legszebb ló volt a
kantár másik végén, azok, amiken Marci lovagolni szokott. Egy pillanat alatt döntött. Ha
felszalad az Attila úton majd lefordul a Déli felé, a Vérmezőn a parkban, a fák között
megkötheti a lovakat és még lesz ideje hazaszaladni is az óvóhelyre. Öt perc az egész. A
szirénák megszólalása után még legalább negyed óra míg jönnek a gépek, bőven van ideje,
a bukás már úgyis adott.
Jenci még visszafelé bandukolt az alagúttól, amikor meghallotta a szirénákat. Eszébe sem
jutott vele, velük mi lesz, egyből Marcira gondolt, hogy most van baj. Elképzelte, ahogy a
doktor úr felesége bemegy a gyerekszobába, és Marci nincs az ágyában. Remélte,
barátjának lesz annyi esze, hogy rohan a bunkerhez, a többit majd kitalálják. Ha másképp
nem megy akkor Marci apjával beszéli meg , hogy ne legyen túl nagy a büntetés. Az
orvossal is üzletelt, ő szerezte neki az alkoholt, heti egy üveggel, amiből a németek italait a
vizezés után megerősítette. A doktornak nem kellett fizetnie emiatt a betegek kenyeréért,
igaz, nem is lett volna miből. Rekvirálni nem akart a fia barátjától, ő is tudta, egy ideje
Jenci viszi a sütödét, annyi alkohol úgy sincs hogy minden beteg sebére jusson, kenyér
viszont kell a kórháznak, ezzel nyugtatta lelkiismeretét.
Visszaszaladt az alagúthoz, hogy megnézze, Marci mit csinál, aggódott barátjáért. Amikor
az istállóajtó fényében meglátta a fiút nagyot káromkodott, volt egy ilyen érzése, hogy
Marci a lovakat fogja menteni maga helyett, ha már a lebukás borítékolva lett a hajnali
szirénaszóval. Kétszáz méterről is megismerte, a két legszebb ló, Blitz és Gerda szedte a
lábait az előttük futó gyerek alak mögött. Látta merre indulnak, azonnal döntött, megy ő is
Vérmezőre, nem hagyja magára Marcit a bajban. Visszarohant a Dísz térre, ráordított a
lányokra, hogy azonnal lefelé a kazamatákba, a sziklabarlangokba, menjenek a kórház felé,
vigyék az apját is meg a kis ládát, amibe az aranyakat rejtette az öreg. Vasmacskát az ölébe
vette, így gyorsabban haladt a kis tacskóval, a Logodi utca felé kettesével szedte a meredek
lépcsőket lefelé. Egyszer el is esett, vagy öt lépcsőfokot lebuckázott, Vasmacskát is
kiejtette a kezéből, a kiskutya vinnyogva bújt vissza hozzá. A sziréna hangját átüvöltve
kiabálta barátja nevét, tervei szerint a Vérmező vár felöli sarkán kellett volna összefutniuk.
Marci gyorsabb tempóra ösztönözte a két lovat, már jócskán bent jártak a parkban amikor
meghallotta, valaki a nevét kiáltozza. Először azt hitte, édesanyja az, aztán rájött, a hang
fentről, a vároldal felől jön, anyának ott semmi keresnivalója, most már valószínűleg
zokogva az idegességtől húgát mentve rohan az óvóhely felé. Közben már kitalált egy
mesét, majd azt mondja rosszat álmodott, hirtelen nem tudta hol van amikor meghallotta a
szirénát, elindult a bunker felé. Nehezen lesz majd megmagyarázható miért nem együtt
mentek, de más terv nem jutott eszébe. Újra hallotta a nevét. Jenci! Jenci lesz az! De mit
keres itt, miért nincs a sütödébe, vagyis miért nem húzódik le a két lánnyal meg az öreg
cukrásszal a vár alatti alagutakba. Új barátjuk, Mackó, egy különleges bombakutató egység
tagja mutatta meg nekik, hogyan lehet eljutni a vár régi, földalatti, sziklákba vájt folyosóin
a legbiztonságosabb, bombabiztos pincékbe, merre lehet kijutni, ha a robbanások miatt egy
lejárat elzáródna, egészen a Széna térig vezettek a titkos kijáratok. Végig is járták egy
nyugodt délelőttön, krétával jelölték meg az elágazásoknál az irányt, Jenci mécseseket,
gyufát, vízzel teli kulacsokat rejtett el a sziklajárat repedései között.
Marci egy pillanatra megtorpant, hogy megnézze, honnan kiabál a barátja , ez elég volt
ahhoz, hogy Jenci utólérje, és kivegye a kezéből az egyik ló, Gerda kantárját. Blitz volt
Marci szerelme, a világos barna három éves csikót a németek még nem fogták be a
vontatmányok elé, ez a ló volt az egész légvédelmi lövegvontató század kabalája. Csak a
szőke magyar gyereknek engedték meg hogy megülje, Schleyer hadnagy, az üteg
parancsnoka megígérte Marcinak, ha menniük kell Blitz marad, el kell rejtenie, a gyönyörű
csikó nem kerülhet orosz kézre, s nem kerülhet vágóhídra sem. Schleyer megjárta az orosz
frontot, tudta milyen az, ha egy körülzárt városban éheznek az emberek, nem azt néznék
milyen pompás állat Blitz, hanem hogy hány embert lehetne belóle megetetni.
Marcinak hányingere támadt még a gondolattól is, hogy kedvenc lovát kipórciózzák.
Rohantak a Vérmező belseje felé, hogy messze kerüljenek a vártól és a Déli pályaudvartól
is, bár már egyiken sem volt nagyon mit bombázni, rom volt minden, alig maradt ép ház.
Az Alagút utca idáig megúszta, nem is nagyon értette senki hogyan, Mackó magyarázta el
nekik egyszer, hogy a bombázók a célra tartásnál irányként állítják be a Lánchidat, ott
fordulnak jobbra, így maradt ki a szórásból az Alagút és a tíz háznyi apró kis utca. Ahogy
Mándoki bácsi, az Alagút utcai vendéglős hirdette cégéről, hogy az utca legjobb kocsmája,
kiválló a konyhája, másik kocsma el sem fért volna ott.
Észre sem vették hogy elhallgattak a szirénák. Jenci vágta hátba, hogy na, öcsém, te ma
nem jutsz már el a légópincétekig, csak ússzuk meg, majd kitaláljuk mit mondunk, hol
maradtál le. Marci el sem tudott gondolkodni ezen amikor meghallották a repülőket, majd
az első robbanásokat. A sötét égen a nap még csak most kezdett ébredezni, a gépek
sziluettje is csak éppen hogy látszott, a két fiú a motorok zajából is tudta, most nem
amerikai vagy angol csatarepülők érkeztek, ezek oroszok. Ami annyival jobb, hogy
kisebbek a gépeik, 4-5 bombánál több nincs a hasukban, de alacsonyabbról támadnak és
rosszabbul céloznak, vagy nem nagyon érdekli őket hogy a pályaudvar helyett a mellettük
lévő házakra dobják a rakományokat, Mackó mesélte az orosz bombák a legrosszabbak,
minden harmadik besül, s csak később robban, amikor már régen vége bombariadónak és
az emberek előmerészkednek a pincékből.
Nagyon közel csattantak a bombák. Nagyon közel. Beleremegett a Vérmező minden fája,
bokra, a robbanások okozta földrengéstől minden hó lehullott a fákról, mintha vihar lenne.
Egy villanást is láttak, egy közeli házat gyújtóbomba kaphatott el, egy perc múlva nappali
fény árasztotta el a tűztől az egész környéket. Egy repülő kivált a rajból és alacsonyan
elindult a park felé.
– Észrevett az istenit, észrevett- kiabálta Jenci. Marci is látta, s tudta, ha megállnak végük,
ha gyalog mennek tovább akkor is legéppuskázza őket a pilóta, aki katonának hiszi őket a
magasból a két lóval. Ráüvöltött Jencire, lóra! Tudta, hogy a barátja tart a lovaktól,
szerencsére Gerdánál szelídebb állat nem volt a környéken. Mivel Jenci még életében nem
ült nyeregben sem, nemhogy nyereg nélkül lóháton Marci előbb őt emelte fel az öreg
kanca hátárra, gyorstalpaló kikpzésként elmondva, a lábát szorítsa az állat oldalához és
tartsa erősen a kantárt. Ő maga Blitz hátára pattant fel, majd először rácsapott Gerda
tomporára, Blitzzel a másik ló elé kerülve ügetve elindult, a hátsó ló vezetőszárát a
derekára kötve. Nem kellett hátranéznie, tudta, a repülő követi őket. Vágtába fogott,
cikk-cakkban haladtak, a derekára kötözött szíj szorításából, na meg Jenci folyamatos,
káromkodással kevert sikoltásaiból tudta, barátja is ott vágtat mögötte. Oda- vissza forgatta
a lovakat, megkerülték az egész Vérmezőt, vagy háromszor a Krisztina téri templomot, a
Roham utcánál az Feldmank régi cukrászdáját, ahol halotta, Jenci még a vészhelyzetben is
jókorákat köpött a bedeszkázott ablakú portál felé. Az apja és az öreg Feldman bácsi nem
voltak jóban, a mesternek nem tetszett, hogy legjobb tanítványa kilépett tőle és Jenei saját
üzletet nyitott a várban. Feldman úrnak nem volt elég a Roham meg a Fény utcai üzlet, a
vár is kellett volna neki, nem tűrte a konkurenciát. Váltani azonban nem váltott, már
októberben bezárta az üzleteit, a Roham utcai bolt feletti lakás gondnoka szerint fonyódi
villájukban kerestek menedéket, biztos megütötte volna a guta, a megtudja, üzleti ellenfele
sütödévé átalakított műhelye mennyire sikeres.
Az orosz pilóta vagy negyed órás kergetőzés után unta meg a fogócskázást, vagy csak
elfogyott a benzinje, nem tudni, egy biztos, utolsóként hagyta el a vár környékét,
búcsúzóul az Attila utcai házakat géppuskázta végig Pest felé repülve. Marci még ekkor is
tett két kört a vágtató lovakkal a Vérmezőn, pedig ekkor már csend volt. Csak a tűz
ropogott valahol, a téli hajnal dermedt, jeges csendjében egy kilóméterre is elhallatszott,
ahogy egy ház gerendái leomlanak. Nem volt idő azon gondolkodni melyik ház lehet az,
meg kellett állniuk, a két ló teljesen kimerült a menekülő vágtázásban. Jencivel együtt, aki
Gerda hátáról lekászálódva csak elterült a havon és pihegve öklendezett, szeméből ömlött a
könny. Suttogva mondta barátjának, azt hitte meghal, nem tudta melyik a jobb, ha eltalálja
az orosz pilóta sorozata, vagy ha leesik a vágtázó lóról. Tenyere vérzett, annyira ráfogott a
kantárra, combja begörcsölt a szorítástól. Marci lába is remegett, nyugtatta a lovakat,
nagymama kötötte sálját letekereve mosta le a két ló nyakáról a verítéket. Volt még répa a
zsebében az istállóból, a csemegével etette, becézte Blitzet, de a teljesen legyengült
kancának is jutott a falatokból. Tényleg, az istálló, mi lehet vele- gondolta, de látva barátja
állapotát úgy vélte, lesz még idő ezzel foglalkozni, most még pihenniük kell, többet oda
úgy sem mehet a mai szökést követ lebukás után.
Marci nem tudhatta, az istálló épülete telitalálatot kapott. Három emeletnyi tégla hullott a
földszintre, aki ott bent ragadt, legyen ember vagy állat, az meghalt. De találatot kapott a
házuk is, Grünbergerék lakásának eltűnt az Alagút utcára néző fala, ha Marci épp arra jár
látta volna a saját ágyát a gang melletti ablak mellett. Látthata volna anyját, ahogy a
szomszéd ház óvóhelyének bejárata előtt húgát magához szorítva sír. A doktor is
megérkezett futva a Sziklakórházból, a légvédelmi őrségtől hallotta, az Alagút utca több
találatot is kapott, azonnal indult a családjához.
Anyja épp akkor magyarázta el neki, amikor meghallotta a szirénát azonnal fel akarta
kelteni a gyerekeket, de csak Dianát találta az ágyában, Marcié üres volt. A kislány sírva
mondta el neki, bátyja minden hajnalban kiszökik otthonról. Nem volt nehéz kitalálni
hova. Az anya kislányát ölbe kapva először nem is pincébe, hanem az istállóhóz rohant, a
németektől hallotta, fia már nincs itt, hazaküldték, már az óvóhelyen lehet. A szomszéd
ház sziklapincéjében azonban nem volt ott Marci. Az anya rábízta a kislányt egy
szomszédra és vissza akart rohanni a lakásba, hátha Marci hazament és otthon keresi őket,
de a légóparancsnok nem engedte ki. A nő minden egyes dörrenésnél megrázkódott, alig
kapott levegőt az érzéstől, hogy fia kint rekedt, mellette hullanak a bombák. Két
becsapódás közvetlen közelről hallatszott, a sziklabarlang falai is beleremegtek, érezték
ahogy mozog a föld. A nő érezte, ha a fia az Alagút utcában van annak vége, ha más nem a
légnyomás leterítette. A bombariadó végén elsöként rohant fel az utcára. Amikor meglátta
a túloldali házat, benne a konzervként kinyílt lakásukat, összeesett. Ott senki nem élhette
túl a robbanást. Az is nyilvánvaló vált, annak a háznak a pincéje is koporsóvá vált, ha
Marci oda húzódott be a bombák elől. Az istálló felől tűz ropogását, égő hús szagát hozta a
szél. Az épület megsemmisült, a bent rekedt lovak, emberek, ha túlélték is a ház leomlását
elégtek a tűzben. Egyetlen jajveszékelés, egyetlen hörgés sem hallatszott, csak a tűz
ropogása.
Marci apja nem adta fel. Elküldött egy fiút a Sziklakórházba, öt perc múlva barátai, a
bombakutató katonák érkeztek meg loholva. Mackóék látták a romokból, ott nincs mit
tenni, illemből mégis nekikezdtek az oltásnak, a leomlott deszkák, kőtömbök között
keresve a túlélőket, pontosabban Marcit. Megérkezett az öreg cukrász is, neki a két lány
mondta, Jencike nem ment le velük a műhelyhez közeli óvóhelyre, Marci után indult az istállóhoz.
Az egész Alagút utca hallgatott. Eddig nem vesztettek el senkit a környékről, legalábbis a
civilek közül. Most meg ez a két kisfiú. Az utca kedvencei. Előkerült pár német katona is,
az előző napi ügyeletesek, akik az éjszakát a vár bunkereiben töltötték. Ők sem Schleyer
hadnagyot és bajtársaikat gyászolták, százakat vesztettek már el a háborúban. Két kis
kedvencük, a kis lovász és a kis üzletember hiánya jobban fájt nekik mint bármi más, ez
tudatosította bennük, otthon, Berlinben, Hamburgban az ő fiaiak is szörnyet halhattak a bombázásokban.
A nagy csendet Vasmacska szűkölése törtte ketté. A kiskutya a Vérmező felől érkezett,
látszott rajta teljesen megrémült a bombázás zajától. Lizi vette kézbe, sírva kérdezgette a
tacskótól, hol van a kis gazdája, hol vannak a gyerekek. Ha a kutya az utcán volt
egyértelmű, hogy a fiúk sem tudtak behúzódni sehová sem a repülők és a bombák elől. Egy
óra is eltelt már az utolsó robbanás óta, ha eddig nem kerültek elő már nem is fognak.
Az idő is elszomorodott. Hullani kezdett a hó, keveredve az égő házak szörke pernyéjével,
a budai hegyek körül jeges szél zúdult a városra, ködöt, füstöt borítva az utcákra. Jenci apja
közölte a doktorral, nem mehetnek vissza Grünbergerék csonka lakásába, költözzenek át
hozzájuk, van elég hely, a lányok úgyis vagy a cukrászműhely melletti szobájukban, vagy a
németek ágyában töltik az éjszakákat. A bombakutatók segítettek átvinni a doktorék
holmijait, Mackó nem titkolta, elsírta magát amikor Marci könyveit, hajómodelljeit,
kedvenc kis tűzoltóautóját is összepakolta. A doktor mondta, hagyja ott, ne fájdítsa a
felesége szívét. Mackó szerzett egy kartondobozt, abba rakott bele mindent, hogy ha
elmúlik a gyász jó lesz majd a tárgyakról emlékezni a kisfiúra. A doktor bólintott, a dobozt
is átvitték a cukrász lakásába.
Reggel nyolc órát kongatott a templom toronyórája, amikor lópatkók dobogását hallottak
az Alagút utcaiak. Később, akik elmesélték a történetet azt mondják, olyan volt az egész
mint egy filmben. A füstös ködből egyszer csak két lovas körvonalai rajzolódtak ki.
Először azt hitték, egy csendőrjárőr kíváncsiskodott le a közeli Böszörményi úti
laktanyából, a lovas járőrök jóban voltak az istálló német katonáival, hallhatták a rossz hírt,
jöttek tisztelegni a bajtársaiknak. Ahogy közeledtek a lovasok Mackó először a csikót,
Blitzet ismerte fel, nagyot kurjantva. Utóbb azt állította, ő ekkor már tudta, ha Blitz él
akkor Marcinak sem lehet baja, köztudott volt a fiú és a csikó barátsága.
Blitzen ketten ültek, Gerda annyira legyengült, hogy összecsuklott amikor Marci újra a
kanca hátára akarta feltuszkolni barátját. A lovak lecsutakolása után ő is leült Jenci mellé,
csendben pihegve nézték a Vérmezőt, a várat, míg csak el nem kezdtek fázni. Senki nem
volt ott rajtuk kívül. Marci látta, kedvenc csikója kiheverte már az orosz repülővel
lefolytatott macska-egér játék kimerítő pillanatait, de Gerda sokkal gyengébb volt mint
Blitz, remegtek a lábai, furcsán vette a levegőt, megfázhatott a tüdeje. Sürgősen vissza kell
vinni az istállóba, Schleyer hadnagy két szemesztert járt a jénai állatorvosi egyetemre is, ő
ápolta a beteg lovakat. Először Jencit rakta fel a csikó hátára, után ő is mögé pattant,
lassan, Gerda tempójában poroszkálva indultak meg az Alagút utca felé. A köd és a füst
miatt csak pár méterre az épülettől vették észre, annak csak a romjai maradtak meg az
utcasarkon. Egy óriási bombatölcsért kikerülve fordultak be az Alagút felé, ahol vagy száz,
tátott szájú, néma szomszéddal, rokonnal, ismerőssel, katonákkal találták magukat
szemben. A német bakák kezdetek először ugrálni és ünnepelni amikor meglátták kik
ülnek a lovakon, egyikük örömében még egy rövid sorozatot is a levegőbe lőtt
Schmeiseréből. Aztán Liziék kezdtek el sikoltozni, Marci húga, Diána torka szakadtából
sírt és rohanni kezdett a lovasok felé. Marci megállította Blitzet, leugrott, Jencit is
lesegítette a földre, lehajtott fejjel indult el anyja és apja felé. A németek Gerdát vizsgálták,
látták, a ló menthetetlen. Megmentette a fiúk életét, ez volt az utolsó vágtája, innentől csak
szenvedne. Félrevitték, több száz méterre, hogy senki ne lássa, ne is hallja, ott lőtték fejbe
a lovat, tisztelegve előtte. Az állat tetemét benzinnel öntötték le és meggyújtották, nem
akarták, hogy a bajtársként tisztelt állatot bárki is széttrancsírozza.
Marci zsebre dugott kézzel, abban három kétfilléres érmét, a szerencspénzeit csörgetve állt
meg az apja előtt. Ki sem nyithatta a száját már kapott egy pofont, amit rögtön követett a
párja. A doktor kommentálta is a verést, az első a szökésért, a második a hazudozásért járt.
Aztán megfogta, felemelte, magához ölelte, megforgatta a fiát. Csókolgatta, de
megígértette vele, többet ilyet nem tesz, nem szakítja meg az anyja szívét.
Blitz megmentésének dicsősége hamar elsöpörte a pofonok okozta fájdalmat. Jenci
ráadásul még oda is súgta neki, öcsém, ilyen is van, mióta ismerlek most vertek meg
először jogosan. Tovább nem folytathatta, mert a következő páros tenyerest ő kapta az öreg
cukrásztól, ráadásul a két lány is kiosztott neki pár pofont, amiért pár óráig azt hitték,
meghalt. A veréseknek Mackó vetett véget, aki kitalálta, Blitz marad az Alagút utcában, a
légópince bejárata melletti fáskamrában alakítottak ki a csikónak egy rögtönzött
istálló-féleséget. A németek sem tiltakoztak, a csikó nem bír el egy katonát, löveg elé is
gyenge még, így lesz a legjobb.
Jenciék nem mentek el újév első napján Sárvárra. Nem lett volna mivel. Mire az öreg
cukrász szerzett egy kocsit az oroszok teljesen körbezárták a várost, Pest minden utcáját
elfoglalták, a csapdába esett németek felrobbantották a hidakat. Utoljára a Lánchidat, 1945
január 16-án. Marci és Jenci a várban lovagolva nézte végig, ahogy a híd a jeges Dunába
rogy, csak a pillérek maradtak. Meg a kőoroszlánok.
-Milyen egyszerű lett volna, ha csak betolják a hidat az alagútba, és ott alszanak a
kőoroszlánok, ahogy nagyapa meséjében – mondta barátját átölelve Marci.
-Persze, hogy aztán a nap minden percében attól foss, mikor törnek rád – kontrázott a
barátja, majd elporoszkáltak a csikóval a Vérmező felé.
Jelige: Vérmező
