A fejéhez kapott, majd nyögve feltornázta magát ülőhelyzetbe. Már várta az ismerős
émelygést, a gyomorszorító, szédülős megkönnyebbülést, de nem történt semmi. Homlokát
ráncolva nézett körbe. Jack a temetőben ébredt.
Süvített a szél. A fák lombjai összeölelkeztek a magasban. Jack talpra szökkent. Fürgesége
még magát is meglepte. Vagy harminc éve nem ugrált fel sehonnan. Térdei nehezen viselték a
túlsúly okozta megterhelést.
Tekintete megakadt a szürke sírköveken. Körös-körül csak sírkövek, fűszálak és emberek voltak.
– Mi a fene? – indult el tétován a fejét vakargatva.
A sötétben apró fénypontokként fáklyák világítottak. Emberek kisebb csoportjai állták őket
körbe, vidáman kacarászva beszélgettek. Kilépett az aszfaltozott sétaútra és találomra jobb
kéz felé fordult. A társalgók egyike sem méltatta a figyelmére.
A temető ismerős volt számára. A város szélén feküdt, de utoljára akkor járt itt, mikor az
anyját temették. Annak meg legalább tíz éve. Mi a fenét keres akkor most itt? Léptei nyomán
újabb és újabb fáklyák gyulladtak az út mentén. Az első alkalommal meglepetten pislogott. A
sokadik fáklyát szinte figyelmen kívül is hagyta. Biztosan mozgásérzékelős vacakok, amiket a
tévében is látott. Hihetetlen manapság, miket fel nem találnak!
– Üdvözöllek!
Jack a hang irányába fordult. Egy barna hajú nő lépett mellé az egyik fa árnyékából.
Hosszú, hófehér esküvői ruha simult vékony alakjára, derekán csipkézett, fűzős betéttel.
Furcsán ismerősnek tűnt számára. De vajon kin látott ilyet utoljára?
– Helló – préselt ki Jack magából egy üdvözlésfélét.
– Még új vagy – mosolygott rá. – Láttam, mikor megérkeztél. Gondoltam, üdvözöllek.
Mindenkinek jól szokott jönni a segítség.
– Már meg ne bántódj, kedves – vakarta meg Jack zavarában az állát –, de mégis miben
tudnál nekem segíteni? Hacsak azt nem láttad, melyik tetű haverom cibált ki ide engem az
éjszaka közepén, holtrészegen.
A nő egy pillanatra elbizonytalanodott, de mosolya továbbra sem tűnt el. Belekarolt a
férfiba, és maga után húzta. Jack felvonta a szemöldökét. Nem szokott ő hozzá, hogy ilyen
csinos hölgyek karonfogva sétálgassanak vele.
– Nézd csak, ott a kápolna! – mutatott előre a nő a házak közt magasodó épület irányába.
Vékony ujjai, porcelánszín bőre magára vonta Jack figyelmét. Fehér volt, akár a hó.
Tekintete felkúszott a nyakára. Karcsú és hosszú. Pont, ahogy egy ilyen szépséget
megálmodni merészelt. Arca telt, kedves vonásaitól még neki is mosolyogni támadt kedve.
Tudom már, kire emlékeztetsz – gondolta Jack. – A feleségem viselt ilyen cirádás
csipkerongyot. Jacknek eszébe jutott az esküvője napja. Abban a kápolnában tartották harminc
évvel ezelőtt, amelyre a nő is mutatott. Emlékei közé kúszott a boldogság, amit azon a napon
érzett. Élete két legfontosabb eseményének egyike, míg minden el nem romlott.
– Honnan érkeztél? – kérdezte a nő.
Csilingelő hangja elterelte figyelmét a kellemetlen emlékekről. Kékeszöld tekintetében
ragyogva tükröződtek vissza a fáklyák fényei.
– Itt élek a városban – válaszolt Jack.
– Azt hittem, te is afféle utazó lélek vagy. Hogy elköltöztél, aztán most a családod
visszahozatott a szülőhelyedre.
Jack homloka már barázdákat öltött egyszerű ráncok helyett. Ez a nő furcsa dolgokat
mondott. Teljesen összezavarta.
– Kérdezhetek valamit?
A nő bólintott. Jack végigfuttatta tekintetét újra a fehér ruhán.
– Miért pont mennyasszonyi ruha?
A nő a kápolna felé pillantott, szeme sarkában könnycseppek csillogtak. Mosolya szomorú
volt, Jack szinte megsajnálta.
– Ezt viseltem utoljára – simított végig a fehér selymen –, mielőtt darabokra hullott az életem.
Jack gyomra összeszorult. Akár Edith is mondhatta volna ugyanezt. Tisztán emlékezett rá,
mikor újdonsült felesége a nászúton a fejéhez vágta a jegygyűrűt. Nem értem, miért mentem
egyáltalán hozzád, te részeg disznó! – visszhangzottak a fájó szavak, mire Jack csak
vigyorgott. Egy üveg whiskey után a világon mindent szórakoztatónak talált, még a felesége
könnyekben úszó tekintetét és dühtől vöröslő arcát is.
– Ó, ezeket a fiúkat nagyon kedvelem! – Állát megemelve egy kisebb csoport felé intett. –
Jópofa történeteik vannak véget nem érő partikról.
– Azt elhiszem – horkantott egyet a férfi.
Egy csapat mellett haladtak el, akik bőrdzsekit és motoroscsizmát viseltek. A férfiak
bőrnadrágban és farmerben feszítettek, kezükben sörösüveggel. Jack várta, hogy rátörjön az
ismerős sóvárgás, hogy egek, mennyire kellene neki is egy ital, de nem történt semmi.
Valójában, mióta csak felébredt, nem érzett semmit. Sem ijedtséget, sem rosszullétet, sem
vágyakozást. Ez az egész hely nagyon furcsa.
– Szóval elárulod végre, hogy mi zajlik itt? – nézett a nőre. – Valamiféle kosztümös buliba csöppentem?
– Annak is nevezhetjük, ha úgy könnyebb – kuncogott.
Idő közben észre sem vette, de körbejárták a temetőt. A nő megtorpant, ezzel Jacket is
megállásra késztette. Kedves tulajdonsága inkább frusztrálóvá vált az eltelt idő alatt. Senki
sem mosolyoghat folyamatosan. Még a végén megreped az arca.
– Menj csak! – mutatott előre karját kinyújtva. – Itt leszek, ha kérdésed volna.
– Volna. Mégis mit keresünk mi itt?
A nő elkomorult, tekintete a távolba révedt. Megrántotta a vállát.
– Várunk… valamire vagy valakire. Nem tudom, valójában mire vagy kire, de mind
várunk. Jönni fognak értünk, ez biztos.
Megrázta magát, mint aki álomból ébredt. Arca ismét felragyogott. Búcsút intett, és eltűnt
a következő sarkon beszélgetők tömegében.
Jack megrázta a fejét. A temető, a menyasszony, az eltemetett múltja súlyos teherként
nehezedett a vállára. A felesége halvány emléke és a vele járó veszteség romba döntötte az
életét. Lassan kerülgetve a köveket abba az irányba indult, amerre a nő mutatott. Pontosan
tudta, hol kell megállnia, hisz az anyja sírja is itt volt.
Jack a sírkövet bámulta. A kígyóként tekergő balsejtelem most a torkát szorongatta.
Ujjaival végig simította a frissen vésett betűket. Jobbján megcsillant a fény. Jack zavartan
emelte fel a kezét. A karikagyűrű ott csillogott egykori helyén. Hogy kerül ez ide? Hiszen már
évek óta nem látta. Ez volt az utolsó vagyontárgya, amit zaciba vágott, hogy sört és whiskeyt
vehessen vacsorára. Élete minden baklövése lepergett előtte. A kudarccá vált házassága, a
sehogyan sem sikerült karrierje, a családja lemondó tekintete, hogy sosem változik majd meg.
A barátok lassan köddé váltak. Idővel semmi sem jelentett többet, mint az alkohol, amit
kunyerálva, ha kellett, de megszerzett magának.
Jack visszatekintett a sírkőre, elszakítva magát az emlékektől. Még egyszer elolvasta, ám
ezúttal pontosan emlékezett rá, hogyan került ide.
– Várunk valamire – suttogott. – Csak egy kicsit várnunk kell! Jönnek majd, csak várnunk kell.
A férfi lekuporodott a szürke gránit tövébe, arcát a hűs kőre fektette. A csillagok fényesen
ragyogtak fölötte. Talán megnyílik majd a tintafekete ég, vagy a csillagok ragyognak majd
fényesebben. A múlt árnyai elköszönnek, a hibák nem kísértik majd többet. Ajkát reszketeg
sóhaj hagyta el.
– Csak várnunk kell.
Jelige: Írd ki magadból
