(úti-regény, részlet)
2016. május 21.
Még egy óra és indulunk. Valóra váltva ezzel egy régóta vágyott tizenöt éves álmot,
végre eljutunk Toszkánába.
Akkor nyáron, 2001 forró nyarán, a pesti panelban főve először láttam a Napsütötte
Toszkána című filmet. Azonnal beleszerettem a zöldellő dombokba, a távol kéklő hegyekbe,
az olajfaligetes lankákba… Szóltam Endrének. Ő is megnézte. És ő is beleszeretett.
Hogy miért csak most, ennyi év után kerül sor erre az utazásra? Valójában nem is
tudom. Mondhatnám a szokásos frázisokat, hogy a munka, meg a család, meg a vidékre
költözés és a sok kitudjami, de igazából nem tudom az okát, hisz kis költségvetésű, csupán hét
napos, szállásfoglalás nélküli, „szertenézegetős” utazást terveztünk most is.
Talán mert mindketten idén lettünk ötven évesek. Talán mert ebben a korban, amikor
már ha reggelente nem fáj az embernek valamelyik porcikája, esetleg elgondolkozik azon,
hogy vajon éle-e még, jó kicsit merésznek lenni. Vagy talán mert megérdemeljük. De igazából
mindegy is. A lényeg, hogy még egy frissen főzött itthoni kávé a teraszon, még egy körbeellenőrzés
és indulunk.
Már egy hete vásárolunk, pénz váltunk, pakolunk. Közben kicsit aggódva szervezzük
az itthon hagyott családtagok – öt cica és három kutyus – gondozását. Szerencsénkre van egy
nagyon jólelkű, állatbarát szomszédunk Feri, akire bátran rábízhatjuk őket. A cicáink ez idő
alatt bent a házban lesznek, a kutyóink a tágas udvaron, bizony nem lesz kis feladat számára a
napi gondoskodás róluk. De vállalta és mi nagyon hálásak vagyunk neki ezért.
Közben elkészült a búcsú-kávénk, tálcára teszem és kiviszem a teraszra. Endre ott vár.
Ő már körbenézte a „lenti” dolgokat, a garázst, a kamrát, sőt bepakolt az autóba és ahogy
látom ki is állt a kapu elé. Már indulna.
Visszaviszem a csészéket a konyhába, elöblítem őket, majd körbenézek, hogy biztos
elzártunk-e mindent, lehúztunk-e minden redőnyt és elpakoltunk-e minden olyan dolgot,
amibe öt imádott cica hét nap alatt beleakadhat, amit lelökhet, vagy amivel megvághatja a
lábát. De minden rendben, így még egy homlok-búcsúpuszi egyenként, majd lekapom a
fogasról a farmerdzsekimet és kilépek az előszoba ajtón. Egy-egy búcsúsimi a kutyuknak is,
majd beülünk a szeretett piros Renaultkánkba és hatalmas tiltakozó kutyaugatás közepette
kifordulunk az utcánkból.
Irány Toszkána!
***
Három órája vagyunk úton, az imént léptük át a magyar határt Letenyénél. Viszonylag
csendes hétköznapi forgalomban jöttünk át a fél országon. Endre hál’ Istennek nagyon jól,
nyugodtan vezet, bár én nem nagyon szeretek autózni, de mellette nem félek.
Visszafogott tempóban gurulunk, nem sietünk. Meglepődve látjuk, hogy bár a határ
már rég a hátunk mögött van, a települések neveit még mindig két nyelven írták ki az út
melletti táblákra. Jóleső érzéssel olvassuk a magyar szavakat a sok magánhangzó nélküli,
nyelvtörő településnév alatt. Kis idő múlva a jobb oldalon emelkedő kerekded dombon
meglátom Lendva hófehér várát. Sajnos Endre éppen csak odapillanthat, hisz a forgalomra
kell figyelnie. Én viszont addig nézem, míg el nem tűnik a látószögemből. De lefotóztam és
lefotózok majd mindent az úton, hogy megmaradjon örökre és újból és újból átélhessük majd
e ránk váró, reméljük fantasztikusan szép utazást.
A messzi távolban már látszanak a hatalmas, harsogóan zöld, szlovén hegyóriások.
Félelmetes érzés ahogy kis idő múlva közéjük érünk, csaknem összenyom zordon
„tekintetük”, robusztus magasságuk. Felettük szinte elvakít bennünket a kobaltkék égbolt.
Gyönyörű a tavasz.
Átlag két óránként megállunk kicsit kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat, addig
Endre elszív egy cigit. A harmadik ilyen pihenőnél már előkerülnek a szendvicsek is, amiket
otthonról hoztunk magunkkal. Míg esszük, hümmögve nyomogatjuk tompán sajgó, vénecske
derekunkat és kicsit rezignáltan állapítjuk meg, hogy bizony – bizony elég messze van Olaszország.
Jelige: Pipacs
