Egy elektronikus értesítés kapcsán tudtam meg ,hogy irodalmi pályázatot hirdettek, gyermekeknek és felnőtteknek.
Amikor elolvastam a felhívást,elhatároztam, hogy én is elindulok, bár nem vagyok hivatásos író. Mindig szerettem az irodalmat, középiskolás koromban pedig egyik kedvenc tantárgyam volt a magyar nyelv és irodalom. Egykori magyar tanárnőm emlékére készült ez a kis írás. A jó hangulatú, érdekes magyar órák emléke lelkembe ivódott. Azt, hogy mindig tegyünk fel kérdéseket,még ha elsőre furcsának,rettenetesnek, netán egyszerűen
butának tűnnek azt tőle tanultam meg. Kérdéseket, melyek talán elvezetnek ahhoz, hogy jobban megismerjük önmagunkat és biztonságosabban el tudjunk igazodni a nagyvilágban.
Debreceni Tiborné!Anyuci/ tiszteletére írtam le gondolataimat,találkozásomat egy nem ismert nagymamával, aki ma már nemcsak ismerős lett,de ugyanúgy szeretem és tisztelem
haló poraiban is,mint másik nagyszűlőmet.
Sokakkal együtt , én is vallom: Az igazság jele,az egyszerűség.
Igyekeztem egyszerűen írni , arról a kedves asszonyról,akinek megismerése, élete sok mindenre megtanított.
Mindig tudtam, hogy szerencsés ember vagyok.
„E pluribus unum „ egy a sok közül.
Egy ember életében a családi relikviák fontosak lehetnek . Legyen szó falra akasztott fotóról vagy szekrényben málló, régi levelekről. Ezek az emlékek, mesélnek. Egyszer élt emberekről, volt szeretteinkről, olyanokról , akiket soha nem ismerhettünk. Üzeneteket hoznak, megismerhetjük történeteiket, akkori világukat, s rácsodálkozhatunk bennük- önmagunkra.
Lehetnek felemelők, letaglózók, elgondolkodtatók vagy megvetendők. Így vagy úgy, de hatnak ránk, beépülnek elménkbe, jellemünkbe és befolyásolhatják sorsunk menetét. A történetek ma is élnek. Ezért adom most közre nagy mamám üzenetét, bár ez néha olyan, mint egy élveboncolás. Sokszor fájdalmas, de tiszteletre méltó is. Ha az ember visszanézi ezeket a fényképeket, elolvassa a leveleket és megtud részleteket a családi élet –
történetekből, lehet,hogy más kép tekint önmagára és ember társaira. Nem hiába írta a világszerte ismert dél-amerikai író, / P. N./akinek gondolataival, érzéseivel teljesen tudok azonosulni.
„Szerencsés ember vagyok. Csodálatos élmény, ha megismerjük véreink testvériségét. Ha megismerjük szeretteink szeretetét, ez a megismerés az élet tápláló tüze. De ha azoknak gyöngédségét érezzük,akiket nem ismerünk,az ismeretlenekét,akik álmunkat,magányunkat,gondjainkat vagy lankadásunkat vigyázzák,ez még nagyobb és még szebb érzelem,mert kiterjeszti lényünket és minden embert magához ölel”
Egy talált levél kapcsán írok egy nagymamáról, akit nem ismerhettem. Az általa leírtakkal, az életével tanított sok mindenre,így megszerettem és ma már ugyan úgy,mint a másik /anyai /nagymamám az egyik legszerethetőbb ember lett életemben.
Olyan légkörben, olyan emberekkel körülvéve nőttem fel , eszméltem a világra ,amelyben a létezés-gyönyörűség volt. Boldog gyermekkor , egymás tisztelete,örökké tartó lelki kapcsok-kapaszkodók .Néha napján azon kaptam magam,hogy rám tört egyfajta kíváncsiság-az ősöket illetően. Ez már az öregedés jele-gondoltam mindig, pedig csak tudni akartam mindent a családról, az elődökről. Így történt ez, azon a napon is , amikor nagytakarítás címén,apai nagymamám leveleit böngésztem. Az egyikben érdekes, fájdalmas gondolatokat találtam , szinte egy üzenet ötlött a szemembe.
„Drága Fiam! Ha ezt a levelet olvasod, én már nem leszek. Mondd el a gyermekeidnek az én, a mi történetünket,hogy tanuljanak belőle .A századelőn kezdődött. Apádat, mint fess katonatisztet a templomban láttam meg. Ő is észrevett, rám nézett, majd tovább lépett. Aztán a piacon, egy szerencsés véletlen újra utamba sodorta a kék szemű fiút. Olyan volt a szeme, mint a tied. Okosságot sugárzott, szeretetet, de valahogy hideg volt. Beszélgettünk, hazakísért és másnap már várt a templomban . Te tudtad,hogy én mindig nagyon hívő voltam,s magamban mindig imádkoztam egy ilyen társért. Nos kiderült,hogy Apád mégsem olyan hideg,mint azt a nézése sugallta. Mély érzésű, lelki finomsággal megáldott ,jóra való embert ismertem meg benne,akit családom is hamar befogadott. Ősszel volt az esküvőnk, gyönyörű szeptemberi verőfényben. Sorba jöttetek ti is. Bandi, majd te Imre, Zolikám és Irénkém. Minden gyermekemet nagyon vártam, örömmel neveltünk benneteket. Apád két év után „finánc lett”, vármegyei biztos. De előtte még nagy szenvedés várt ránk. Egy nap őrült dörömbölésre figyeltem fel, a házunk kapuját majdnem betörték.- Jöjjön gyorsan asszonyom- kiáltották,nagy baj történt. Rohantunk a Szamos partra, akkor már ki húzták a húgodat, aki belefulladt a folyóba. Pedig tudott úszni, de egy örvény lehúzta .Próbálták élesztgetni, de már nem lehetett segíteni rajta. Rám szakadt az ég, azt gondoltam ezt nem élem túl. Apáddal sokáig nem szóltunk egymáshoz, nem tudtunk a bánattól beszélni .Magunkat okultuk húgod haláláért,aki tizenhat éves volt. Talán a Jó Isten majd magához veszi ezt az áldott gyermeket- gondoltam
,s egyre többet jártam a templomba,imádkozni. Sajnos Édesapád egészsége a történtek után megrendült,egyre többet köhögött,sőt véreset is köpött. Tudod a Bajkál- tó mellett ,ahol hadifogoly volt,összeszedett valami tüdőbetegséget .Egyre romlott az állapota,hiába járt hozzá az orvosa. Egy tavaszi napon,otthon, azon az ágyon,ahol mindig te feküdtél- vért hányt és lehunyta szemeit. Elbúcsúzni sem volt időm. Nem tudtom, hogy éltem túl azt a percet. Ha ti nem lettetek volna, talán még az Isten sem segített volna rajtam. Közben Bandikám elkerült Kolozsvárra, te pedig,hála az Unitárius egyháznak,mint katonai Akadémiai növendék,nagy büszkeségemre,Budapestre. A fájdalom,mely Édesapád halála után rám szakadt és el uralkodott a lelkemen,örömmé változott. Sajnos a sebek,a lelki gyötrelmek alig gyógyultak. Hiába imádkoztam,s adtam nagyon sok lejt az egyháznak,a sorsunk csak nem fordult jó irányba. Zolikámat, akit felvettek Kolozsvárra, a Műszaki Egyetemre- tudod ,akkor már másodéves lett volna- valaki feljelentette .Azt terjesztették róla,hogy a rendszer ellensége,mert kritizálni merészelte G.Dej rendszerét. Egy hajnalban jött egy teher autó, felrakták és elvitték, azt a fiamat-aki gyönyörűen zenélt,jó nyelvérzéke volt,s nem mellesleg igen jó kiállású, szép ember volt-elvitték a Duna deltába. Az én fiamat,aki senkinek sem ártott, rabszolga munkára vitték Brailába rablók,gyilkosok, politikai száműzöttek közé. Mikor hazajött, egy emberi roncsot kaptam vissza. Nem tudtam kihez forduljak. Csak az egyház,a papok maradtak számomra és te. S egy napon te is elhagytál. Igaz, hogy szerencséd is volt, de ezt talán megérdemelted .Mindig kiváló tanuló voltál,–a szépfiúk, az okosok között. Tudod,mikor megtudtam,hogy átlőtték a combodat,éjjel-nappal imádkoztam,hogy gyógyulj meg. Később elmondták, hogy Szombathelyen gyógyultál,s közben egy tífuszt is átvészeltél. Azt a Nőt , aki segített,a jó Isten örökké áldja meg. De azt a román tisztet is, aki hazahozott a szülői házba . Bátyád közben elvégezte a Kolozsvári Egyetemet,tanár Úr lett,matematika-fizika szakon. És egy napon te is itt hagytál. Elmentél Sándor bátyádhoz, hogy Magyarországon élj .Nehéz napok vártak rám,minden nap mentem imádkozni. Többen megjegyezték, hogy N-né elvesztette az eszét, hogy ilyen gyakran jár Isten Házába. Ha tudták volna , hogy milyen sorscsapásokon mentem keresztül,talán másként ítélték volna meg a viselkedésemet.
Négy év múlva Zolikám hazatért. A mocsárban földmunkákat végeztek, ástak,töltést építettek. Sajnos közben rászokott az italra, alkoholista lett. Azt mondta csak így bírta elviselni a sok megalázást, a fájdalmakat. Beteg lett a mája, tüdeje, szíve és a lelke. Miután visszajött,sehol nem kapott munkát, segéd munkás lett az itteni tégla gyárban. Szerencsére ,mivel már akkor is jól beszélt angolul,franciául és a főnökei megszerették,mindig ő tolmácsolt ,ha idegen delegáció jött a gyárba. De nem maradt más számára, csak az alkohol és a zene. Hiába volt nagyon jó asszony a felesége, ő sem tudta megmenteni. Tudod milyen nagyon szeretett zenélni,nagyon jól trombitált .A barátokkal igen gyakran eljárt muzsikálni,esküvőkre,kocsmákba. Sajnos nem tudott leszokni az italról.
Bátyád házassága, bár látszólag jól sikerült,nem volt az igazi. A menyemmel nem tudtam kijönni , hisz tudod,ő mindig egy távolságtartó,hideg,számító asszony volt. Jól kijöttek a fiammal, s nekem ez volt a legfontosabb. Gyermekem, amikor elmondtad,hogy megismertél egy kislányt,aki nagyon hasonlít anyádra és te is a templomban láttad meg E-t,tudtam,éreztem,valaki felülről fogja a kezedet, s még többet áldoztam az egyházra.
Pénzt, ruhákat, gyakran élelmet is vittem László atyának,aki mindig megköszönte és megáldott. Tudom, hogy nehezen hiszel nekem, de valahogy mindig te álltál hozzám legközelebb a lelkemben. Minden gyermekemet imádtam, mégis valahol téged szerettelek a legjobban. Talán mert olyan nehezen születtél meg. Meséltem neked a csodáskezű bába -asszonyról . Neki köszönhetem,hogy élek, Téged meg az Úristennek. Nem tudom ,hogy mikor lesz vége az életemnek, a lelki kínoknak, de már nagyon mennék apád után. Kérlek vigyázz magadra, szeresd a családodat ,gyermekeidet-akiket én sajnos már nem láthatok,s szeresd az Urat. Légy mindig becsületes, s legyen bármilyen nehézség előtted, a családoddal mindig legyőzheted azokat. Csókol Anyád! „
Ezt a levelet találtam akkor, s rádöbbentem, hogy apai Nagymamám, aki egyébként Mezőtúrról került Erdélybe,ugyanúgy szeretett,mint anyai mamám. Sajnálom,hogy nem ismertem és soha nem tudtam vele találkozni .Lujza mama, aki Szabolcsban élt egy Tisza parti kis faluban,háromszor kapott agyvérzést ,mégis megtanult egy kézzel főzni,takarítani és ölelni. Tőle még el tudtam búcsúzni. Irén mama, aki a Szamos mellett élte le az életét, és a Rózsahegyen van eltemetve, ugyanúgy szerette övéit. A levél olvasása közben, rájöttem ,hogy a nagymamák ,legyenek közel vagy távol, – az időn túl is tudnak szeretni. Úgy gondoltam azon a délután, hogy Fortuna istennő tényleg fogja a kezemet,s tényleg igaz a sírfelirat:
A szeretet örökké tart”
Amikor befejeztem az olvasást,egyszerre éreztem dühöt és fájdalmat,s valami mély szomorúságot,amit nem tudtam mivel magyarázni. Megint csak kérdések tolultak felém. Miért nem ismertem eddig nagymamám életét?Miért nem beszéltek róla szüleim? Nem akarták, hogy tudjak az átélt fájdalmakról? Arról,hogy milyen mély depresszióba esett a halál -esetek után? Már nincs kit megkérdeznem, s talán soha nem tudom meg az igazi válaszokat. S akkor , egy belső hang megszólalt „Ne hibáztasd őket! Mindketten nagyon szerettek titeket. Te és testvéred ápold az emléküket és ne kövesd el szüleid hibáját,vagyis beszélj eleget gyermekeiddel és unokáiddal „” Lassan megnyugodtam s elhatároztam,hogy mindkét nagymamám sírjához a leghamarabb elmegyek .Így is történt Mindkét sírhoz elmentem ,fel a Rózsahegyre,Erdélybe és a Tisza melletti temetőbe,Szabolcsba -rózsát vittem. Mindkét temetőben éreztem nagymamáim mély szeretetét,síron túli üzenetét.
„ Ezt a történetet el kell mesélned unokáidnak „
Bár a nevek kitaláltak, a történetet az élet írta.
jelige: Szerencse fia
