Fájós nyakkal emelkedek fel az epertövek közül. Fel kell őket szalmázni, mondta a mama, különben tönkremennek. Minél előbb, mert már így is van rajta termés. Igaz, ezért aztán egyesével az összes epertő köré nagy adag szalmát terítek, miközben vigyázok a sok-sok zöld és fehér szemre, amik szemérmesen bújnak meg a háromrészű méregzöld levelek alatt. Már van olyan leendő finomság, amelyik kezd pirosodni. Nem sokat telepített át ősszel erre a helyre a mama, csupán olyan 150 tövet…
Néhány évvel ezelőttig a mama egyedül vagy a papa segítségével rakta a szalmát. Papa felpakolta a bálát a talicskára, kitolta a színből és nekiláttak. A mama most 88, a papa 90. Segítségre szorulnak, egyedül már nem tudnák rendben tartani a nagy kertet sem. Ma mi segítünk: anyukám és én. A négy unoka közül én lakok a legközelebb, én járok a leggyakrabban náluk, így a kerti munkákban is többször veszek részt. Nem könnyű, de nem teher – legalább kiszabadulok a mindennapi megterhelő körforgásból, de ami még fontosabb számomra: ilyenformán vissza tudok adni valamit abból a sok szeretetből és gondoskodásból, amit tőlük kaptam gyerekkoromban. Mama minden hétköznap pontosan délre megfőzte az ebédet, ott evett a négy unoka, nyaranta elvittek minket egy hétre a hegyekbe, megtanultam paradicsomot befőzni, savanyúságot és befőttet eltenni, kocsonyát főzni, száraztésztát készíteni és még számtalan, pénzben nem mérhető értékű tudást kaptam. Most itt a viszonzás ideje, rajtam a sor.
Hirtelen jött a meleg így április végére, az elmúlt heti hidegfront után a 25 fok árnyékban sok. Szédelgek tőle rendesen, be kellene menni a hűvös konyhába egy pohár frissítő vízért. Persze hagyhatnánk az összes kerti teendőt a csudába, hiszen szinte szúrósan süt a nap, monoton a munka, ráadásul elkerülhetetlenül összekoszolódunk – de akkor nem lesz érett, szép, vegyszermentes eper, mert az eső vagy a locsolás felveri a földről a port és a saras termés könnyen romlik. Ráadásul a szalma segít abban is, hogy a talaj jobban tartsa a nedvességet. És ez az eper finom. Nagyon. Tehát megéri a fáradozás.
Fáradozás, nos az van bőven. Egy órája emelgetjük a szemeket és a leveleket, hordjuk a talicskáról a szalmát vödörszám, tépjük a nyúló kacsokat, hogy ne azokat nevelődjenek és még nem végeztünk. Pihegve szünetet tartok, a langyos szél kavarja a port, viszi magával a gyümölcsfákról a fehér-rózsaszín virágszirmokat – tavaszi hóvihar. Végignézek a kerten: kel a bab, a borsó, a saláta már fejesedik, a torma itt-ott virágzik, a zöldhagyma három sorban peckesen áll. Még friss, illatos kaprot is találok szeleburdi módon kibújva a többi zöldség mellett. Tűnődöm: volna itt még bőven tennivaló, de most az eper az elsődleges. Meg ha már van kapor, akkor a vastag töltelékes kapros-túrós lepény is az első sorokba lopakodik, most készített házi túróval. Látom a szemem előtt a nagy fekete tepsit, érzem az egész környéket beterítő, édesen felhőző illatot, ahogy a mama kiveszi a süteményt a forró sütőből. Hirtelen összefut a nyál a számban, nyelek egy nagyot.
Szeretem a kertet. Szeretem látni, ahogy hétről hétre egyre nagyobbak a gondozott növények, ahogy érnek a zöldségek-gyümölcsök és nagyra értékelem, hogy a finom és egészséges ételért nem kell boltba menni. Mindezért persze dolgozni kell, időt, izmot és verejtéket nem sajnálva, folyamatosan és feltétlenül odafigyelve, de az eredmény mindenért kárpótol. A tisztelet a kerttel kölcsönös: én ápolom, ő megajándékoz.
Elgondolkozok magamon: sose jelentett problémát az, hogy bepiszkolódok vagy hogy a körmöm alól nem tudom utána kisikálni a földet. Nem láttam benne soha semmi szégyellnivalót, sőt, valahol a szívem büszke: képes vagyok növényeket nevelni, valamit
átörökíteni eleim tudásából. Abból a tudásból, amely egyre kevesebbeket érdekel, miközben egyre többeknek lenne rá szüksége. Persze aki nem akarja, nem csinálja – ez is csak egy döntés, bár el kell ismerni, hogy sokszor a lehetőségek korlátozottsága is közrejátszik.
Felveszem a vödröm a földről és újabb adag szalmáért indulok. Ma apukám tolta ki a nyikorgó talicskán ezt a kisebb bálát. A földön szétterültek a sárga szárak, lehullottak, mikor az erősen összepréselt kötegből teljes erővel kirángattuk őket. Napszínű szőnyeg. Majd összehúzzuk a munka végeztével. Már csak két sor van hátra.
Visszaállok a sorok közé, térdre ereszkedek és hol az egyik, hol a másik oldalhoz nyúlok. Anyukám a másik végéről közelít, ő lehajol. Hallom, ahogy mama a nyikorgó hintaágyon ülve az öreg macskát szólongatja. A kendermagos tyúkok a melegben az öreg gesztenyefa árnyékában halkan kárálnak, a délcegen lépkedő kakas meg teli torokból kukorékol.
Megtörlöm az arcom, ezzel kissé szétkenem az izzadtsággal elvegyült leheletnyi földszemcséket. Szemüvegemet bevonta a finom por, fátyolos fényben tekintek az éretlen gyümölcsökre. A nadrágom tele szalmaszárakkal, a tenyerembe apró szálkák álltak és az alkarom karistolásokkal tarkított. Elfelejtettem kesztyűt venni, most meg már minek? Legfeljebb a zuhanyzás kicsit csípni fog. Önkéntelenül megvonom a vállam, mert eszembe jut, hogy máskor se zavart ez, majd elindulok az utolsó vödör szalmáért.
Jelige: Eprek
