Diagnosis

1990-et írunk. Egészen feltűnő jelenség vagyok. Rendkívül magas vagyok, még most
is, öregkoromra, jégkék szemem tündököl. Ha rám nézel, öltözködésemben az 1960-as
évekbeli úri öltönyös stílusjegyeket véled felfedezni. Bal lábamra kicsit sánta vagyok, elestem
az alagsor lépcsőjén úgy 3 évvel ezelőtt. Azt hittem nem tört semmi testrészem, így
hanyagoltam az orvosi beavatkozást, ám utólag kiderült, ez kevésbé volt bölcs döntés. A
térdemben megtört néhány kis csont – elnézést kérek, nem vagyok ezen a területen képzett -,
ez pedig forradásnál deformitást okozott, és mellé ajándékként megkaptam a nehézkes
járóképességet. Bár ez, ami történt már a múlt, viszont abból fakadóan lettem én ilyen.
Én, Miszk Ignác éppen a boltba tartok. A feleségem a kezembe adott egy kis papírt azokkal
az élelmiszerekkel, amire otthon jelenleg szükségünk van. Tej…Kenyér..Sajtos roló?!
Hmmm. Megfogtam a fejem. Sütött a nap. Gyönyörű nyári nap. Ahogy letöröltem a
halántékomat, érintve ősz hajtincseimet, végigfuttatva ujjaimat a homlokom közepén lévő
sebhez,- amit nem tudok megmondani hogy hol és mikor szereztem-, nagy sóhajtozásra késztetett.
Lassan az üzlet ajtajához érek, amikor egy ismert hangon a nevemet hallom.
– Ignác úr, jó régen láttam már itt magát, hogy van a kis neje?
– Piroska asszony, tudja, nem sokszor járok én ki ide. Polka köszöni, jól van!
Hát Önnel mi a helyzet? Jó egészséget tudhat magáénak?
– Ignác Úr, tudja, mindig az a nyavalya… Köszvény… De hál’Istennek a Doktor úr érti
a dolgát, így már kevésbé panaszkodhatok. Látom, bevásárolni tetszik, nem zavarom!
Mindenesetre, örülök, hogy láthattam!
– Rendben, vigyázzon magára!
Bementem a boltba, és elkezdtem a kosárba pakolgatni a kívánt árukat. Ritkán járok ide. Mi
már nem az a korosztály vagyunk –én és a feleségem-, akiknek zökkenőmentesen megy
minden lépte. Most jobban érzem magam, így lehetőségem nyílt tehermentesíteni a
feleségemet ezzel az aprósággal. Mostanában neki sem egyszerű, ugyanis sokszor vettem
észre azt, hogy olyat lát, amit mi nem, illetve olyat hall, amit senki más. Sietnem kell haza.
Hamarosan meglátogat minket az unokánk. Nagyon régen láttam őt. Tinó kisiskolás, a
7.évfolyamba jár. Kissé alacsony termetű, de titkon remélem, nagyapjára üt majd a későbbiek
folyamán. Nagyon jó tanuló, élvezi a tanulást. Kék szeme mindig csillog, ha nálunk jár.
Apjáról sose hallottam, és a lányom se beszél róla. De ahhoz kétség sem fér, hogy szeme
színétől eltekintve minden más testi tulajdonságot kizárólag az apjától örökölhetett. Vajon
mennyit változhatott az elmúlt hónapok alatt? Mekkora hajat növesztett eddig? Riogatott
minket azzal, hogy rocksztár lesz, és hosszú hajjal tesz a megjelenésére.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem a város hosszú abroszára – úton az otthonom felé.
Beléptem a nagykapun. Ez a vasból mártott, gyönyörű gótikus stílusú kapu tökéletes keretet
adott a családi háznak. Oly előkelő, oly magabiztos. Szeretem ezt a házat. Körbenézve színes
tulipán-együttesek, lila ibolyák és karmazsinvörös muskátlik adnak vidám megjelenést, éles
kontrasztot állítva a komor, királyi kerítésnek. Feleségem meghallotta a kapu záródó zaját, és elém sietett:
– Drágám, de jó, hogy megjöttél, megérkezett Tinó!
– Kisunokám, először azt hittem egy hölggyel van dolgom, olyan hosszú lett a hajad! –
szapultam unokámat a tőlem megszokott stílusban.
Mi nagyon jóban vagyunk egymással. De mivel az ország másik felén élnek
édesanyukájukkal, – a mi lányunkkal- aki egyedül nevelte őt, és jelenleg rengeteget dolgozik
a munkahelyén, nem tudtak gyakran látogatásukkal megtisztelni minket. Mi viszont már nem
bírjuk az utazást, tekintettel szépkorunkból eredő koordinációs nehézségeinkre.
– Nagyapa, ne csúfolj ki engem! Anya szerint jól áll , és az osztálytársaim is dicsérik!
– Tinó, csak vicceltem. A te hajad nagyon emlékeztet a nagyanyád hajára, mikor még
fiatal volt. Azok a régi, szép idők. Minden olyan más volt.
Közben elméláztam, hogy azóta mennyi idő eltelt. 44 év. Ez a 44 év mit sem változtatott
azon, hogyan nézek ma is Polkára. Nekem ugyanaz a 18 éves lányka, akit anno megismertem.
Közben a Polkám faggatta Tinót iskolai tanulmányairól. Tinóval átbeszéltük az általános
iskolai tantárgyainak jelenleg tanult témaköreit. Viszont az unokám tekintete továbbra is
kíváncsi maradt. Rákérdeztem, mi az, amit tudni szeretne még.
– Nagyapa… Nem is meséltél nekem arról, hogyan ismerted meg a nagymamát.
– Nem meséltem róla még?
– Valahogy sose esett róla szó. Hol találkoztál vele? Hogyan éltetek?
– Rendben, mesélhetek, ha ez ennyire érdekel Téged.
Meglepettségemet az alapozta meg, hogy rengeteget gondoltam az utóbbi időben erre a
jelenetre. Tinó kérésére elkezdtem szavakba önteni megismerkedésünk szerény körülményeit.
1946-ot írunk. A háború egy évvel ezelőtt ért véget. Én ekkor 23 éves voltam. Nekünk is jött
anno – 1942-ben, mikor 19 éves voltam- egy boríték, melyet a Nemzeti Haditanács címzett
meg az én nevemre. Szüleim tudták, nincs egyéb választás, biztonságos opció, nekem is részt
kell vennem a hatalom elleni küzdelemben, mint újonc katona. Éveket töltöttem a vérbe
mártott síkságokon, ismerős volt annak minden egyes szeglete. Csoda, hogy ép bőrrel
megúsztam a háborúban folyó kegyetlenségek tömkelegét. Sok mindent láttam. Nem is
voltam jól. Visszamentem a szülőházamba. Szüleim halálhíréről visszatértemkor értesültem,
egy üzenetet nem kaptam meg, nem is tudom, szántak-e nekem beszámolót. Bár utóbbi
gondolatomat rögvest félre is sepertem, ugyanis az otthonba érve megláttam a pennát és egy
régies papírt az asztalon, ami arról árulkodott, szüleim nem vesződtek falusi híreket
tolmácsolni felém. Miért nem küldték el? Miért nem kaphattam meg?
Amellett, hogy megboldogult őseimet sirattam, pár gyermekkori cimborám is a vérengzés
martalékává vált, így szívemben nekik is jutott hely a megemlékezésre. Nekem ez így
egyszerre letaglózó volt. A veszteségérzésből eredő ingerlékenységemet csak a falu határában
lévő napraforgó mező látványa tudta csillapítani. Az, ahogy a természet lélegzett, azzal együtt
az én szívverésem is nyugalmi állapotba került. Feldolgozni, amit akkor átéltem nem volt
egyszerű, de ez, mint egy terápia, úgy volt segítségemül. Túl szép. Túl nyugodt. Túl hatásos.
Egy nap viszont nem voltam egyedül. Felfigyeltem a szokatlan hangforrásra, készenlétbe
tettem magam- a háború után ezt a tulajdonságot mintegy megörököltem. Felnéztem, és egy
hosszú barna hajú lánykát véltem megpillantani, akinek hajának színe megegyezett a
napraforgó tányérjának színével. Sose láttam Őt itt. Aztán Ő is meglátta, hogy itt vagyok.
Félénken, de odajött hozzám. Hasonló kérdést tett fel, mint amit én átfutattam az eszemen.
Órákig beszélgettünk minden jóról. A szüreti játékokról, hogy a világ újra ébredezik a háború
után, a vándorszínház különös előadásairól.
Gyakran vált ez a mező a titkos találkozásaink színterévé. Polka akkor is ott volt, amikor a
csatában elszenvedett események utóhatásai eluralkodtak rajtam, ergo pánirohamot idézve
elő. Akkor történt utoljára ilyen velem, előtte viszont minden nap gyötört efféle kín.
A sok beszélgetés és együtt töltött idők alatt egymásba szerettünk, és már a házasság témáját
is napirendre tettük. Megkértem a lány kezét, ahogy azt kell és illik, és lassan elkezdtük
közösen megépíteni álmaink kis házikóját. A mi házikónkat. Nem váratott magára sokat az,
hogy ténylegesen egy családdá nőjjük ki magunkat, lassan megérkezett hozzánk Dana, a
kislányunk. Sokáig el se tudtam volna képzelni, nekem lesz egy családom, akivel megélhetem
a szeretet különböző megnyilvánulásait. Itt is igaz a mondás. A sok rossz után következik a jó.
Időközben nekem munkát kellett váltani. Én egy varrodában dolgoztam, ahol öltönyöket
készítettek leginkább, ott ténykedtem mint ellenőrző-tiszt. Feladatom az volt, hogy minden
technikai eszközt precíz működési mechanizmussal átadjak a varrást végző alkalmazottnak.
Viszont nem érkezett már sok megrendelés a divat változására hivatkozva, így az üzlet
csődött mondott. Nagyon szomorúan mentem haza. Polka nagy mosollyal várt engem ölében
a kis Danával a ház előtt, de rögtön megérezte, hogy valami baj van. Elregéltem elbocsátásom
történetét, vagyis, hogy mi is történt pontosan a céggel. Közösen megnéztük a napi újságot
álláshirdetéseket keresve. Bingó. Találtam is egy munkát a szomszéd falusi vasúttársaságnál.
A szerencse mellénk állt akkor is, nem szenvedtünk hiányt.
– Kisunokám, és itt dolgoztam végig, amíg nyugdíjba nem mentem. Ott igazán
megbecsülték a dolgozni vágyókat!
– Húúú, Nagyapa, ez a történet megállná a helyét ma egy könyvben is, annyira
szívmelengető volt!
– Én is úgy érzem, az élet megajándékozott minket.
További párbeszédcsere után egy autó dudaszója hallatszott. Tinóért jöttek, hogy hazavigyék
édesanyjukhoz. A következő néhány perc búcsúzkodással telt és olyan mondatok hangoztak
el, hogy: „ Add át üdvözletemet édesanyádnak! Majd este felhívom! Remélem legközelebb Ő
is tud majd jönni, elmehetnénk a cukrászdába együtt! „ Többet nem hallottam, ugyanis a
házba mentem. Alváshoz készültem, nagyon korán keltem, és nagyon elfáradtam a sok
beszélgetésben. Ahogyan lehunytam a szemem, láttam, hogy egy fehérre mázolt szobában
fekszem. Mellkasom fáj, mintha nyomnák.
– Doktor úr, a beteg magához tért!
Mi volt ez a hang? Képzelődtem volna tán? Különös érzés kerített hatalmába. Viszont a
mellkasom már nem fájt, nem éreztem a terhelést a testemen.
Felriadtam. Annyira szép napom volt, hogy tudtam ilyet álmodni? Hogy jutott eszembe
ilyesmi? Nem is értem. Vélhetően Piroska asszonnyal folytatott beszélgetésem juttatta
eszembe..a…a..kórházat?!
Elmeséltem ezt Polkának is. Megnyugtatott , hogy ez csak egy agyi színjáték, és nincs abban
semmi furcsa, ha erről álmodtam, ne aggódjak, nem jövőmondás.
– A kis Tinó , hogy milyen kíváncsi lett.
– Igen, Drágám, lassan felnő. Ha ilyen nyitott marad a világra, mint amilyen
tudásszomjas most, azt hiszem nem lesz belőle eltévedt gyerek. Anyjára ütött.
– Az biztos, a mai fiatalok rendkívül gyors észjárással vannak megáldva. Mondjuk nem
is volt ennyi lehetőségünk nekünk akkoriban, azzal gazdálkodtunk és azt használtuk,
ami abban a korszakban elérhető volt. A világ felgyorsult tempóban változik, Polka.
Mi lesz majd itt később?
– Ezt csak az idő mondja meg, én sajnos nem. Gyerünk, menjünk egy kicsit a kertbe,
csodáljuk együtt a lenyugvó napot!
Polkával kimentünk a kert hátsó részéhez, ahol impozáns látvány tárult elénk. Az ültetett
barackfák, a kukoricák! A távolból látszanak a hegyvonulatok, amik körülölelik a
végeláthatatlan messzeséget, ezzel adva a tájnak egy egyedi látképet. Ez csak itt van, a
világon páratlan jelenség. A kékség átmegy szürkésbe, és a felhő ellepi a hegy csúcsát. Ez a
mozzanat rendkívül sejtelmessé varázsolja az összképet a főszerepben mutatkozó lenyugvó
nap társaságával. Leültem egy kis hokedlire, amit még édesapám házából hoztam el.
Csodáltam az elém terülő kilátást. Eszembe jutatta a napraforgó mezőt, ahol rengeteg időt
töltöttem, és ahol megismertem a feleségemet. Alapvetően még mindig nem tudtam
megszokni, hogy nyugdíjba vonultam. Polka ott volt mellettem, ő is sütkérezett a
természetadta égi csodában. Szeretünk a kertben foglalatoskodni. Sokszor ez a menedékünk
az aggasztó helyzetek elől. Egy léleksimogató falak nélküli templom. Polkával most a
gyerekkori élményeinket éljük újra át. Hallgatom, ahogy mély beleéléssel elmeséli milyen
volt az első fagyija az apukájával, illetve, hogy milyen körülmények között tanult meg
biciklizni. A történetek boncolgatásakor egy-két szelíd kuncogással ékel szünetet
mondanivalója és levegővétele között. Annyiszor hallottam ezen emlékeit, de mindig mintha
először ütnék meg a fülemet.
Szerettem a gyerekkorom. A szüleim igyekeztek embert faragni belőlem idejekorán, de én ezt
nem bántam. Barkácsolást nem vetettem meg, sőt, időmet bőven kitöltötte. Rengeteg időt
tudtam így édesapámmal együtt lenni. Szorosabb kötelék alakult ki ezáltal közöttünk.
Emlékszem, fából együtt készítettünk hajót, vitorlásat. Nem volt egyszerű. Először az alapot
faragtuk, és vastagabbra, hogy a vitorla súlyát a talpazat elbírja, elfordulás nélkül. Az alapba
nonfiguratív, absztrakt vonalak kerültek. A vitorla formázása nem volt gyerekjáték, hol
vékonyabbnak kellett lennie az anyagnak, hol stabilabbnak. Faragásnál ügyeltünk az
árnyjátékra, tehát úgy látszódott, mintha a vitorla épp mozgásban lenne, és a szél útnak
indítaná. Ez a remekmű a mai napig megvan, ott van a konyhai kisszekrény tetején. Miközben
elméláztam ezen, jobbra néztem, látom Polka elaludt. Mosolyogtam. Lement már a nap. Ideje
felkeltenem a kis álomszuszékot, az ágy csak kényelmesebb, mint idekint a hokedlin. Jobb
kezemmel Polka bal karját noszogatom ezzel felkelésre ösztönözve. Nem történt érdembeli
változás. Nevettem. Megpaskolom a karját, és negédes szavakkal igyekezek hatni rá. Kezd az
aggodalom elhatalmasodni rajtam. Felkelek, szemben vagyok vele.
– Polka, kelj fel, hideg van már itt kint, még a végén megfázol!
Cselekvésem nem járt sikerrel. Megnéztem a pulzusát. Nem éreztem semmit. Azonnal
berohantam a házba, ahogy erőmből kitelt, és rögvest tárcsáztam a mentők számát.
Nem kellett sokat várni vele, hamar kiérkeztek.
A mentőalakulat nyomban megkezdte a munkáját, és kényelembe helyezték a már akkor stabil
állapotban lévő feleségemet.
– Uram, Ön a hölgy férje? – kérdezte a mentőautóval érkezett személyzet egy tagja.
– Igen. Mi történt a feleségemmel?
– Kisebb szívrohamot kapott, de nagy szerencséjük volt. Az, hogy azonnal reagált a
szituációra, az mentette meg Őt a nagyobb bajtól. Viszont további beavatkozások
szükségesek, és bent kell tartanunk megfigyelésre. Ha gondolja, velünk tud utazni a kórházig.
– Igen, megyek!
A kórházig az út nagyon lassan telt. Nem a legközelebbi beteg ellátóközpontba vezettek,
ugyanis tájékoztattak arról, bizonyos felszerelések csak a távoli kórházban érhetők el. Nem
emlékszem, mikor érkeztünk meg, katatóniás állapotba kerültem. Miután feleszméltem,és
feldolgoztam a kapott információhalmazt, felhívtam a lányomat, hogy mi történt, válaszul a
hír hallatán ők is útnak indultak.
Idegesen járkáltam fel-alá a kórház folyosóján, annak az ajtaja előtt, ahol 44 boldog évem
van. Néhány orvos bement a szobába, de minek ennyi orvos egy betegre? Mintha egy iskolai
kisosztálynak valami gigászit szeretnének tanítani , és most pont van egy olyan példa, aki ezt
élőben tudja is nyújtani. A feleségem nem cirkuszi bohóc! Ő egy beteg, akinek nyugalomra
van szüksége, nem egy csapat tanonc szüntelen, kínzó figyelmére!
A düh és harag kezdte birtokba venni a testem, és a józan ész ellen harcolt. Nekem Ő a
gyenge pontom. Feltéptem a szoba ajtaját, mire a kíváncsi szemek engem pásztáztak.
Megkértek, hogy fáradjak ki a szobából, ugyanis értekezés folyik.
– Uram, kérem. – szólítottak fel másodjára.
– Mit csinálnak a feleségemmel?
– Uram, a felesége nagybeteg. Jelenleg arról diskurálunk, hogyan tudjuk megszüntetni a
nem várt eltéréseket.
– Ezt nem igazán értem…
– Uram! Nem csak egy egyszerű szívrohama volt. De mi sem vagyunk biztosak a
konkrét kórképben, ezért van itt ez a rengeteg orvos. Többet nem tudok egyelőre
mondani. Most pedig kérem, várakozzon kint a folyosón a látogatási idő kezdetéig.
Kimentem. Nem tudtam feldolgozni az elhangzottakat, nem értettem mire gondolt a doktor.
Időközben megérkezett Tinó és Dana. Érdeklődtek tőlem, hogy mi is a státusz jelen
pillanatban. Elmondtam mindent, amit tudtam. Könnyes szemmel néztem végig a kórházon.
Milyen csupasz, fehér falak.. Mint egy siralomház. Legalább egy kedves kis kép,
természetfotó lenne… A folyosón két oldalt székek sorakoztak a látogatók kényelméért. A
betegszobák ritkán követték egymást, ezzel is jelezve, hogy kevés beteget tudnak ellátni
egyidejűleg a kórház dolgozói. Olyan ismerős volt ez a kórház, holott tudom, nem voltam
még itt. Bizonytalanságot generált a tudat, hogy mégis.. Aztán eszembe jutott az álmom. Fájó
mellkas… Hófehér falak.. Továbbá valaki mondja, hogy a beteg magához tért. Mégiscsak
megálmodtam volna a jövőt? Hiszen azon a betegágyon az én testemet láttam, mégis miért a
feleségem van ott most? Kezdtem furán érezni magam. Mi történik… Nem hagy nyugodni.
Frusztrációmat érzékeli a lányom, és rögtön a megnyugtatásomra siet. Ő nem tud az
álmomról. Valószínű most azt hiszi, hogy az anyukája miatt szomorkodom. Igaza is van,
szomorúságom miatta nem enyhül. Viszont megfélemlít az, ami az alvó tévképzetemben
szerepelt. Miért szakítottam meg, miért riadtam fel? A végkimenetelt nem ismerem… Dana
ránéz Tinóra, bólint fejével, hogy csatlakozzon hozzánk. Tinó anyja reméli, az unoka hangja
talán hatásosabb eszköz lesz a lelkem nyugalmi állapotba történő serkentésére. Tinó
vigasztaló szavakat intézett hozzám. Mivel Ő egy kisiskolás, nem ragaszthattam rá negatív
érzelmeimet, erőt vettem magamon, és ahogy tudtam, igyekeztem rá koncentrálni, félretéve
aggályaimat. Minden olyan témát érintettünk, aminek nem volt köze kórházi cselekvéshez.
Eljött a látogatási idő. Az orvos szólt, hogy egyszerre csak egy ember mehet be, ne terheljük
meg még a beteget. Elsőnek Tinó ment be, utána az anyukája. Mivel ők messze laknak, és
mindenképp szerettek volna személyesen beszélni vele, megkapták az elsőbbségit. Talán félháromnegyed
óra telt el, utána én is követhettem őket az ajtón. Párhuzamosan haladtunk el
egymás mellett, ahogyan én közeledtem fekvő feleségem felé. Köszöntem neki, és ő pedig
mosollyal viszonozta megszólításomat. Megfogtam a kezét, érdeklődtem hogyléte felől. Sokat
nem tudott beszélni, látszott és hallatszott is, hogy fáradtnak érzi magát. Kérdezte, mi történt
vele, mennyi az idő, és mikor mehet haza. Szívem szakadt meg. Ezekből a kérdésekből csak
egyet tudtam megválaszolni, a többit fájdalom, de én se tudtam. Már nem Tinó előtt voltam,
aki előtt tettetnem kell a vidámságomat. Viszont előtte se akartam letörni. Lehet a beszédem
nem tükrözte a lelki állapotomat, de a szememet nem tudtam meghazudtolni. Polka látva ezt
csitított kedves szavakkal, és mondta, hogy egy kicsi baj volt, meggyógyul, és hamarosan hazatér.
Néztem, ahogy ajka betűket formál, és most láttam. A sok évnyi cselekedet nyomot hagyott
angyali arcán. Minden vonás egy-egy együtt eltöltött év lenyomata. Az a vonás, az én
vonásom is. Ketten együtt értük el, boldogságban. Ettől szívem még hevesebben vert.
Hihetetlen, hogy annyira magától értetődőnek veszi az ember, hogy a másik fél ennyi év után
ott lesz mindig mellette. Pedig nem kellene. Nem tudhatjuk a sors mit szán nekünk. Lehet a
holnapot már nem érjük meg. Félek, hogy elveszítem. Ő az, aki nélkül talán lehet megőrültem
volna. Átéltem számos tragédiát, nem idegen érzést látnék újra vendégül. De ezt nem biztos,
hogy jól és hatékonyan tudnám kezelni. Mennyit tudna nekem az idő segíteni ebben?
Egyáltalán élet az ilyen, ahol, mint egy megkeseredett élőhalott, úgy baktatnék az utcákon?
Okafogyott lenne a földi létem.
A sötét gondolatokat elhessegettem, de tekintetem nem tévedt máshová.
A látogatási időnek vége. Egy ápoló betért a szobába , és jelzett az órára mutatva, hogy ideje a
beteget pihenni hagyni. A mellette álló orvos félrehívott, hogy beszámoljon nekem a
feleségem állapotáról. A nemrég bekövetkezett testi rendellenességgel mentális eltérés is
párosult. Tévképzetek hada lepi el az elméjét, amit élete végéig kezeltetni kell. Így már
értelmet nyert az a tézis, hogy miért észlel olyan dolgokat, melyet más nem. A doktor egy
receptet nyomott a kezembe, és utasított engem a holnapi naptól esedékes otthoni betegkezelésre.
Nem emlékszem mikor, mennyi idő alatt tértem haza vagy hogy egyszerűen mozgásban
lettem volna. A kórház a lakóhelyemtől két órányi távolságra volt. Mindenesetre itthon
vagyok. Egy öregembernek az elmúlt nap történései súlyos inger, egy fotelbe ülve hagytam
ülepedni mindent. Olyan magányosnak érzem magam. Az üres ház lassú, csoszogó léptek
nélkül sivár, kihalt romhalmaznak érződött. Búskomorságomból csak a telefon csilingelő
hangja vert fel. Dana volt az, a lányom. Felvettem. Elnyomott frusztrációm panaszkodásnak
hatott, ahogy meséltem, hogy előző nap még a múltról meséltem az unokámnak, és aznap este
már megtörtént a nem várt probléma. Dana megértett, mint mindig. Felajánlotta, hogy segít
keresni egy lakást a kórházhoz közel, hogy ne kelljen sokat utazni. AZ utazás oda-vissza 4
órát vett volna igénybe. Nyilván nem hagytam volna itt üresen emlékalbumom megtestesítőjét
de elfelejtettem megemlíteni a hírt nekik, hogy holnaptól én ápolom az édesanyját. Kérdezte,
meg tudom-e egyedül csinálni, vagy alkalmazzanak egy otthoni ápolót. Én ezen
felháborodtam, persze, hogy gondoskodni tudok róla. Beszélgetésünk témáját hárítottam
azzal, hogy érdeklődtem hogylétük felül. Az unokám hogy érzi magát. Tinó odajött a
vonalhoz, és mesélte, hogy egy hét múlva kirándulni mennek a Drakula-kastélyba. Most
Mátyás király uralkodását elemzik, és Vlad Tepes kapcsolatát a királlyal. Az Igazságos
többször börtönbe vetette szerényen megfogalmazva, magatartási problémái miatt, de a
történelem azt is elhinti, hogy Vlad a Hunyadiakkal jó viszonyt ápolt. Ki tudja mi igaz ebből,
ez már a 15.század rejtelme marad. Ez a történet megihlette őket és történelem tanárukat.
Örülök, hogy látják a mondát, sokkal érdekesebb egy ifjú tanulónak vizualizálni betűk
könyvbe leírt sokaságát. Sosem voltam még ott, de nekem is bakancslistás programként
szerepel képzeletbeli noteszemben. Talán majd egyszer. Kellemes kikapcsolódást kívánva
elköszöntem tőlük. Nagy levegőt vettem, amit pár másodpercig bent tartottam, majd lassan
kiengedtem. Ezt a mozzanatot körülbelül négy alkalommal megismételtem. Lassan, ahogy a
szoba sötétségbe borult, úgy nyomott el engem is az álom.
Másnap új napra ébredtem. Lassan megyek a távolsági busszal Polkát hazahozatni. Előtte
viszont bemegyek a boltba, veszek valami nassolnivalót. Biztos hiányolja ezeket a cikkeket a
kórházi koszt után. Még adott egy cetlit tegnap, hogy a rajta felsoroltakat vegyem meg. A sok
gond arra sarkallt, hogy megtöröljem a halántékomat és végigvezessem ujjaimat a szerzett
sebhelyemen, amit nem tudnék megmondani, hogy hogy szereztem. Megindultam a bolt felé,
ahol újabban egy ismerős női hang készteti megállásra lépteimet.
– Ignác úr, de rég láttam magát, hogy van a kis neje?
Mintha ezt a kérdés ugyanígy tette volna fel.
– Piroska asszony, tudja, nem sokszor járok én ki ide. Polka köszöni, jól van!
Hát Önnel mi a helyzet? Jó egészséget tudhat magáénak?
– Ignác Úr, tudja, mindig az a nyavalya…
Tudom mit fog mondani. Nem csak köszvénye van a hölgynek, de azt hiszem a memóriája
sem a régi. Levezettük a beszélgetést, azzal, hogy milyen testi működésbeli zavara van, és
bevásárolni hagy. Azután búcsúzóul válaszoltam, hogy vigyázzon magára.
Bementem az üzletbe, megvettem a felírt termékeket. Tej, kenyér..
Meg szerettem volna nézni, mennyi az idő. Ejj, a karórám otthon maradt. Hazamentem érte,
időm még van a busz indulásáig. Lepakoltam gyorsan a csomagot, felvettem az óramutatót.
Dana hívott, ne érjen váratlanul, de Tinó ma meglátogat minket. Szuper! Mindig örülök a kis unokámnak.
Elmentem Polkáért, felültünk a kisbuszra. Néztük a tájat, milyen szép tarka színek. Mintha
őszies idő lenne. A fák barna koronával büszkélkedhettek, és tökéletes kiscipőt alkottak nekik
a lehulló levelek. Nyáron nincs ilyen. Tegnap még nyár volt. Hazaértünk. Néztem a
bevásárlócetlit, és arcul vág a hanyagság: Ó, a sajtos roló! Visszamentem a boltba megvenni
az elmaradt terméket. Tudniillik, ez Polka kedvence. Siettem, ahogy sánta lábam engedte,
kinyitottam a kaput és magam után bezártam. Erre a hangra Polka kijött, hogy Tinó itt van!
Annyira „deja vu”-m van. Mintha ezt a jelenetet már átéltem volna.
Megérkezett Tinó, a hosszú hajával és elkezdtünk beszélgetni egymással. Beszélgettünk a
iskolai tárgyakról, hosszasan kifejtettük az előbb említett témakört. Majd érdeklődött afelől,
hogy nagyanyjával hogyan ismerkedtünk meg. Én ezt már egyáltalán nem értem. Miért
emlékszem olyanra, ami elvileg meg sem történt. Elteltek az órák , Tinóért jöttek, megszólalt
az autó dudaszó. Elfáradtam. Lefekvéshez készültem. Szememre ólomsúly került, és magával
ragadott az álomvilág.
Megint az a fura álom! Miért? Újra elmondtam Polkának. Polka mondta, csak most hallotta
először. Nem értem, mi folyik itt, tényleg csak egy „deja vu” érzés lenne?
Merengésemet a feleségem kérése szakította meg, kérlelte, hogy csodáljuk együtt a
naplementét. Itt már egyre zaklatottabban éreztem magam. Ha az történik, amit most érzek.
Ránéztem Polkára. Aludt. Istenem, csak tényleg aludjon. Megérintem karját. Nem reagál.
Ellenőrzöm a pulzusát. Rohantam be a házba. Hívtam a mentőket. Kiértek. Bevitték a
feleségemet, és megkérdezték, szeretnék-e csatlakozni a kórházba vzető úton?
Igennel feleltem. Utaztunk. Meredten néztem magam elé, mégis mi folyik itt. Belegondoltam,
hogy Dana nem is tud anyja rosszullétéről. Tárcsáztam a számát a kórház nyilvános
telefonján. Elmondtam neki, mi történt és mondtam finoman közölje a hírt Tinóval.
– Apa, Ki az a Tinó? – kérdezte Dana.
– Lányom, hát a fiad!
– Apu.. Nekem sose született fiam.
– De hát ma beszéltem vele!
– Apu, jól vagy? Biztos megvisel az, ami most anyuval történt.
Kezdek megőrülni. Nem tudtam megszólalni. Hallottam a telefonban hangokat, de miket, nem
értettem. Tán annyit, hogy úton van ide. Letettem. Valami történik, melyet nem tudok
megmagyarázni. Csak ültem a kórház folyosóján elhelyezett székek egyikén, miközben
gondolataim nem tudtak nem elszakadni az elmúlt pár perc történéseitől. Ma még beszéltem
azzal a gyerekkel. Orvosok hada vonult be feleségem kórtermébe. Aggódtam. Tudtam
viszont, hogy nem szabad bemennem most. Közben a lányom megérkezett, és megpaskolta a
hátam gyengéden mintegy vigaszként. A látogatási idő elkezdődött. Először Dana ment be,
mivel Ő messze él, de nem menne haza addig, míg nem beszélt az anyukájával. Az ő idejük
letelt, és váltottuk egymást a beteglátogatásban. Besétáltam az ajtón, és rámosolyogtam
Polkára. Látta rajtam a szomorúságot, viszont vidámságával és pozitívumával
elhomályosította azt. Biztosított arról, hogy hamarosan meggyógyul, és együtt hazamegyünk.
Az ápoló bejött a szobába, és emlékeztetett engem az időkeret túllépésére. A mellette álló
orvos pedig elújságolta a hírt: holnaptól a beteg otthoni kezelésben részesülhet.
Hazamentem. Nem gondolkodtam, nem agyaltam. Csak bementem az üres házba, be a
hálószobába és lehunytam a szemem.
Reggel van. Polka ma jöhet haza. Tegnap adott nekem egy bevásárlólistát, szeretne „hazai”
ételeket enni a kedvenceiből. Bementem a boltba. Olyan fura. Piroska asszony mindig meg
szokott szólítani, és nem általlott egészségügyi problémáit hozzám intézni. Lehet ma nem
szólította a munka a bolt melletti virágüzletbe. Megvettem a csecsebecséket, és megnéztem az
időt.. Ahjj. A karórám! Hazamentem lepakolni, és felvettem a karórát. Elindultam a buszhoz,
és felszálltam. Megérkeztem a kórházba, karöltve segítettem fel a járműre a feleségemet.
Ahogy néztük a tájképet, elakadt a lélegzetem. Elkezdett esni a hó. Tegnap még őszi ruhába
bújt a természet. Idővel megérkeztünk a falunkba , és hazagyalogoltunk. Olyan
fáradékonynak érzem magam mostanában. Nem bírom a sokáig tartó ébrenlétet, így hát
elmentem aludni, másnapra fitt leszek.
Megint ugyanaz az álom! Már a harmadik eset, hogy ez történik. Ezentúl ezt nem mondtam el
Polkának, csak rámosolyogtam, és megkérdeztem, hogy érzi magát. Bólintott , hogy minden
rendben, és megkérdezte, megnéznénk-e együtt ahogy lemegy a nap. Kimentünk a hátsó
kertbe szemlélni a természet adta mozifilmet. Egymás mellett ültünk, kedélyittasan a jó
emlékek miatt, és csönd honolt a párbeszédünk után. Nem vonogottam meg Polka karját, már
a pulzusát néztem először. Siettem a lakásba tárcsázni a mentők számát. Kiértek, én pedig
velük mentem, miután felajánlották ennek lehetőségét.
Az út továbbra is lassan telt, de a sok illogikus helyzet miatt, már nem erre a szituációra
fordult a legtöbb fókuszom. Beértünk, és én egyből Danát hívtam, hogy tájékoztassam a
kialakult körülményekről.
– Ezen a hívott számon előfizető nem kapcsolható.
Elütöttem volna a telefonszámot? Még egyszer megpróbálom, hátha az okozta a gondot. A
körtárcsába a számokat nagyon lassan, koncentrálva forgatom el:
– Ezen a hívott számon előfizető nem kapcsolható.
Majd megpróbálom később, lehet csak ki van húzva a kábel a konnektorból. Sikertelenségem
után a kórházi folyosón lévő széken foglaltam helyet. Sok orvos… Mindjárt látogatási idő…
Danát nem érem el…
Szóltak, hogy a beteg látogatható. Megragadtam az alkalmat, és besétáltam a kórterembe.
Megkérdeztem Polkát, nem fáj-e valamije, továbbá mondtam neki, hamarosan Dana is itt lesz,
csak őt még nem értem el telefonon, de ígéretemet adtam, később még megpróbálom. Erre
Polka összeráncolt homlokkal hozzám szegezi a kérdést:
– Ki az a Dana, Drágám?
– Hát a lányunk. – mondom értetlenkedve.
– Ignác, nekünk soha nem született gyerekünk. Sajnos nem úgy hozta a helyzet, hogy
tudjunk vállalni egyet, tudod jól. Fáj is emiatt a szívem, kérlek ne feszegessük a témát!
– Ez lehetetlen, tegnap még Te is beszéltél vele!
Feleségem a fejét rázta és értésemre adta, nem ismer semmilyen Danát, és ne bohóckodjak, jól
van, érti a humort, de most nem tudja értékelni úgy, ahogyan Ő azt eddig tette.
A sírás kerülget, ugyanis fogalmam sincs miféle játékot űz velem a Sors. Az ápoló bejött
felszólítva engem a távozásra, a beteget hagyni kell regenerálódni. A doktor egy receptet
helyezett a kezembe, és örömhírként tolmácsolta felém, hogy feleségem az otthon melegében
gyógyulhat. Miután kiléptem a szoba ajtaján, reménykedve elmentem megint a kórház
nyilvános telefonjához, hogy elérjem Dana-t. A telefonból kiszűrődő hang továbbra is azt
szajkózta, amit eddig is: nincs ilyen érvényes telefonszám.
Hazamentem, a lábaim engedelmeskedtek az útnak, amit emlékből tudok már, a jelenlétem
viszont cserbenhagyott. Hagytam mindent a fejemben szerteszét,és reménykedve hajtottam
párnára a fejem, hogy a gondolataim rendszerezett, koherens történetté avanzsálódjanak majd
az éj folyamán.
Újabb reggel. Mivel Polka ma hazatérhet, előtte beugrok a boltba, hogy megvegyem azt, amit
tegnap nekem leírt egy kis papírra. Az üzlet felé vezető úton már nem vártam Piroska asszony
vékony, magas hangjára, nem vártam, hogy érdeklődik feleségem felől, és azt sem vártam,
hogy elmesélje, mi a helyzet a köszvényével. Bementem vásárolni. Megvettem a szükséges
élelmiszereket. És Igen! A karóra! Megint elfelejtettem. Nagy bosszúsággal baktattam
hazafele. A szatyrokat letettem az asztalra, gyorsan felkaptam az időmérőmet, és azzal a
lendülettel elindultam a távolsági buszmegálló iránya felé. A busz megérkezett, felszálltam rá,
és egy ablak melletti ülést választottam hátul. Megérkezett a jármű a kórház közvetlen
közelébe, és elmentem Polkáért. Együtt felszálltunk a buszra, és csodáltuk az elénk táruló
tájat. Hihetetlen, rügyeznek a fák! Az út lassan telt. A megállóba érve, újabban megkérdeztem
Polkát, biztos nem emlékszik-e Danára. A válasz továbbra is nemleges volt. Az orvos mondta,
hogy Polkának mentális gondjai akadtak, lehet kezd súlyosabb lenni, és ennek az előjele,
hogy nem emlékszik a saját lányára. Nem csináltam belőle nagy ügyet. Szeretném, ha Polka
ki tudná magát ma pihenni, ma különösen fáradtnak néz ki.
Mind a ketten szótlanul vonultunk be a házba. Polka még kicsit ténykedni akart, én viszont
nem éreztem magamban elég energiát még az álldogáláshoz sem, így sűrű elnézések
közepette elvonultam a hálószobámba álomra hajtani fejemet.
Nehezen viselem, hogy a negyedik napja,- vagy már ki tudja hányadik alkalom ez, számon se
tudom tartani- ez az álom tart rettegésben. Továbbra sem szóltam Polkának, helyette
kimentünk a hátsó kertbe a naplementében gyönyörködni. Ez már nem fals, nem deja vu,
tudom, mi lesz. Meg se néztem a pulzusát , egyből berohantam a házba, és felhívtam a
mentőket. Mikor letettem a telefont, azért még ránéztem Polkára, hogy stagnáló vagy esetleg
rosszabb állapotban van-e, de akkor… Annyit láttam, hogy nincs ott, ahol lennie kellene.
Eltűnt. Kiérkeztek a mentősök és érdeklődtek arról, hogy hol a beteg. Én elmeséltem töviről
hegyire mi történt, de akkor minden elhomályosult, és elborított mindent a sötétség. Mintha
elájultam volna. Szép nyugalomban, csendben feküdtem, amikor egy ismeretlen hangra lettem
figyelmes, és amire ébredezni kezdtem:
– Doktor úr, a beteg magához tért! A beállított gyógyszer mérték hatásos.
– Rendben. Mi a neve a betegnek?
– Kovács István.
– Kora?
– 35 éves.
– Diagnosis, amivel egy évvel ezelőtt a klinikánkra érkezett?
– Delúziós skizofrénia.

Jelige: Diagnosis

+30