Dénes meghalt, megsirattuk, majd eltemettük. Mindenki megjegyezte, hogy jó ember volt, rövid, de szép életet élt. Az üzemnél kilengették a fekete zászlót, majd mindenki ment a maga dolgára. Csak Edó sírt utána továbbra is. Hogy feltámasztani akarta, vagy utána kívánt menni, azt nem tudtuk megmondani, csak azt, hogyha így folytatja, akkor tönkre megy.
Végül megunhatták valahol az állandó sírást, s így történt, hogy egy kedd délutánon Dénes feltámadt, és otthagyta a koporsót. Elindult haza gyalog a temetőből. Az utcán riadtan, ámuldozva néztek utána. Dénes feltámadt! Csoda történt!
Körülrajongták, akik mentében meglátták, s hazáig úgy érintgették, mint valami csodatevő ereklyét. Edó a nyakába ugrott, mikor meglátta, mindenből a legfinomabbat adta neki, mikor leültek enni és egész éjjel csak ölelte.
Másnap az üzemben kitüntették, mint jeles munkást, ki visszatért az élők közé dolgozni. A munkatársak megveregették a vállát, gratuláltak neki, s este megint a legfinomabb falatok várták otthon.
Ám ahogy teltek a napok, úgy változott körülötte az élet. Özvegyek állították meg úton, útfélen, hogy miért nem hozta vissza magával az ő boldogult hitvesüket. Hétfőn már nem hogy reggeli, kedves szó se várta a konyhában, csak vallatás. Ugyan miért sírhatott Edónál is hangosabban a szomszéd Katinka a temetésen? A kollégái sorban állva kértek tőle “régfeledett”, sose volt tartozásokat, majd az üzemvezető is túlórát követelt a feleslegesen kilengetett fekete zászlóért. Az otthon hideg lett, Edó már szinte nem is szólt hozzá, éjszaka a falnak fordult inkább.
S megtörtént a váratlan eset, hogy Dénes kiment kedd hajnalban a temetőbe, s visszamászott a föld alá. Hiába jegyezték meg ezután, hogy szép életet élt, hiába zokogott napokig Edó, Dénes már pontosan emlékezett, hogy miért is akasztotta fel magát.
Jelige: Kupec
