Zoltán
Zoltán a nagyvárosban egyedül élt. Reggelente munkába ment, négy után boltok, a posta, s mielőtt hazaindult volna néhány kocsmát is útba ejtett. Napszemüvegét hol a fején, hol a kezében tartotta, mert nem tudta eldönteni, hogy előnyösebb, pedig egy ideje már nem érdekelték a nők. Valójában semmi sem érdekelte, csak emlékezett a múltra. Úgy ült kedvenc asztalánál, mint aki vár valakire. Sört rendelt. A pincérek ismerték, nyájasan köszöntek, mosolyogtak rá, tettetett kíváncsisággal érdeklődtek, s néhány udvarias szót is dobtak, mikor olyan kedvük volt.
Hosszasan ücsörgött a habosan gyöngyöző lötty fölött. Mélázott, és fiatalkori önmagát kereste. A nosztalgia vitte, pedig, és ez a bizonyosság kijózanító volt, fiatalkori önmaga sem volt olyan egykor, akire most büszkén emlékezhetne. Csak fellépése, mindig az első pillanatok, a szigorúan villanó kékeszöld szempár, majd később a tekintélyt feltételező doktori titulus. Ennyi. De most már csak a kerthelyiségek magánya.
Alkonyok úsztak sötétbe korsója fölött. A vendégek jöttek-mentek körülötte, néha rábámultak, s ő úgy érezte kinézik, mert egyedül van. Látta magát, ahogy egy szigeten ül, s mindenki más tőle arrébb a parton. Figyelte a partlakókat, összehajolnak, és nevetgélnek. Beátára, majd Annára gondolt, előző életére, a kisvárosra, s arra, hogy onnan mennyire elvágyódott. Keresett valamit, ami ő, vagy ami lehetne, mert igenis lehetne valaki, mindenesetre több annál aki most, több dr. Császár Zoltánnál. Mélyen magában megvetette dr. Császár Zoltánt. Szabad ember akart lenni, bár nem tudta, azt hogyan kell csinálni. Nem tudta mit jelent: szabad ember.
A kocsmák után hazament, félrészegen zenét kapcsolt, félig kényelmes karosszékében olvasott, majd lefeküdt.
Nemrég költözött ide. Hitt ebben a városban. Azt gondolta, hogy itt végre sikerülni fog, hiszen most igazán csak rajta múlik majd. Ha egyedül próbálja, és ez fontos: egyedül, összejön. Lesz valaki. Megbecsülést szerezhet, és aki megbecsült, arról messziről sugárzik a tekintély. Aki megbecsült, arra figyelnek. Vágyott erre, legalábbis így hitte.
Zoltán minden hétvégén fürdőbe ment. Nem keresett túl sokat, de erre nem sajnálta a pénzt. Úgy akart élni, mint egy igazi polgár. Az uszoda hideg vize után kötelezően gőzfürdő, és szauna következett. A billenős nyugágyon telefonját nyomkodta, de üzenetet csak ritkán kapott. Ilyenkor azon tűnődött, hogy mennyi mindenkit ismert már életében. Milyen sokféle ember fordult meg körülötte, s mostanra milyen kevesen maradtak. Némelyikük hiányát nehezen viselte. Bizony, elhanyagolta egykori barátait. Nem keresett senkit, ezért egy ideje már őt sem keresték. Azzal vigasztalódott, hogy csak azok maradnak, akik igazán fontosak, akik neki sokat jelentenek, s akiknek ő is számít. Mélyen belül tudta, ez önámítás, mert az ok igenis ő maga. A lustasága, hogy nem volt képes évtizedeken keresztül felemelni a telefont, tárcsázni az akkor még jól ismert számokat, hogy nem írt egy sor SMS-t sem. Igen tudta, ez a valódi ok, csak már késő. Az idő eltelt, s az igazán fontosak is eltűntek végül.
Mindig a köznek dolgozott, mert soha nem bízott annyira magában, hogy bele merjen vágni valamibe. Folyton mást csinált, mint amit szeretett volna, bár azt nem igazán tudta, mit szeretne. Szabadságra is csak ritkán ment, mert félt, hogy a munkájában lemarad. Otthon, a kisvárosban még
várta a nyarat. Hitt abban, hogy nyár és szabadság. Itt úgy érezte, hogy a vége miatt az eleje sem éri meg. A két hét utolsó napjaiban már visszasírta a kezdetét, és rettenetesen szorongott az első szürke hétfő reggeltől. Inkább dolgozott, hogy csak a hétvégék szabadíthassák fel. A hétvégékről nem ő döntött, az csak úgy eljött és kész. Azt az állam biztosította, legális, tehát minden lelkifurdalástól és bűntudattól mentes idő, igazolható semmittevés. Két nap forma és tartalom nélkül. Üres létezés térben és időben, hisz valójában ezt szerette. Bármennyit gondolkodott ezen, bárhogy kereste azt amiért érdemes reggelente felkelni, célokat, távlatos álmokat képzelve, nem tudta magát meggyőzni arról, hogy egyáltalán vannak álmai, s irtózott a gondolattól, hogy egyszerűen csak rest mindenre, ami nagyszerű.
Mikor gyerek volt arról beszéltek, hogy csiszolatlan gyémánt. Ha szorgalmas és kitartó lesz, bármit elérhet. “Biztosan sikerülni fog, fiam, hiszen tehetséges vagy.” Egy ideig elhitte, és így élt. Tehetség. Micsoda bűvös erővel bír, ki tehetséges. Az nyilván megbecsült ember, tekintélye van. Valójában, ha nagyon őszinte akart lenni magához nem hitt abban, hogy tehetséges, és nem tudta, mit kellene tennie azért, hogy valóban az legyen. Talán majd a nagyváros, az ismeretlen hely, azok a sosem látott emberek, kik között ő is múltnélküli lehet. Mert a múlt eleve eldönti ki vagy.
Az albérlet csendes volt. Folyóparti. Öregemberek minden lakásban körülötte. Forgalmas út, de azon túl fák, madarak, a kertvárosi fülledt, mámoros természet. Néha azon merengett, miért jött ide.
Zoltán tudta, hogy saját idejéhez saját teret kapott. Eljött, s most végre nélküle történik ott távol, abban az isten háta mögötti kisvárosban minden. Itt maga lehet pontosan úgy, ahogy akarta. Legalábbis pontosan úgy, ahogyan gondolta, hogy akarja. Az egyedüllétet lehetőségként fogta fel. Gyakran a pohár után nyúlt.
Munkája végeztével nap mint nap a könyveket bújta fáradtan. Nem hitte, hogy az egyetem, és negyvenöt év után bármit is tudna. Regényeket olvasott. Szépirodalmat, elsősorban a kortársakat. Volt akit egyáltalán nem értett, mégis kínozta magát, nyálazta az oldalakat, s makacsul kereste a világosságot, mely által több lehet. Hiszen valamit biztosan elrontott egykor. Valaminek történnie kellett egy, már rég feledésbe merült időpillanatban, amikor egyszerűen máshogyan döntött. De még valószínűbb, hogy több rossz döntést hozott. Valamikor, ifjú éveiben úgy hitte, nagy dolgokra hivatott.
Mikor hangulata engedte naplót írt. Esetlegesen, olykor napok, hetek kihagyásával. Olyasmit jegyzett le, amit lényegesnek gondolt jellembeli, szellemi átalakulása szempontjából, s amiről hónapok múltán derült csak ki, hogy csupán jelentéktelen apróság. Írni kell, mondta másoknak, írni, legalább ezt. Naplót. Néztek rá ilyenkor, de általában nem várták meg míg befejezi. Másról kezdtek beszélni, rendszerint olyasmiről, ami nem érdekelte, vagy amihez egyáltalán nem értett, bár ekkor is udvariasan figyelt, igaz, néha komoly erőfeszítésébe került, hogy a torka mélyére szorítson egy-egy leleplező ásítást. Előfordult, hogy nem sikerült. Nem igazán érdekelték mások gondolatai.
Néhány év után hazavágyott. Időben és térben. Gyakran kapta magát azon, hogy saját, furcsa időutazásának szürreális lehetőségét fontolgatja halálos komolysággal. Elképzelte hogyan térne vissza, s mikor. Egészen kisgyermekkorába, vagy inkább a húszas éveibe? De mit tenne, ha ott, és akkor emlékezne a jövőjére? Egyáltalán, képes lenne máshogyan dönteni bármikor is? Nem tudott
mit kezdeni saját gondolataival, csak ide-oda csapódott közöttük. Ezek vonták el a figyelmét munka közben, s ilyesmiről írt naplójában sokszor oldalakon keresztül. Különös becsvágy hajtotta, mert félt az öregedéstől. Nem tudta mi történik, ha most sem sikerül. Nem tudta, hogy hosszú, visszhangtalan évtizedek után megérkezhet-e még valahová. Tette a dolgát, mert a dolgok természete olyan, hogy rendezni kell őket, de azt érezte bárhogyan is igyekezett, másra nem maradt erő, vagy még inkább lendület. Pedig ő akart és hitt, legalábbis egy ideig. De mi történik velünk, ha már nem hiszünk?
Anna, Beáta és a többiek, mindenki, aki előttük volt, és aki utánuk, beleveszett a múlt idő sűrű, sötét homályába. Csak ő maradt itt. Sokszor egészen komolyan gondolta mindezt. Ilyenkor nem számított más, a családja sem, csak azok, akik elhagyták. Azok, akik szerették, és valamiért mégis odébb álltak, elléptek mellőle.
Kitalált történetek hősei vigasztalták. Néha Raszkolnyikovra gondolt, arra a bizonyos regénybeli diákra, aki gyilkolt, s arra, hogy ő azt nem merné soha. Balta vagy kés, esetleg a puszta kéz. Ez utóbbi biztosan nem. Gyenge gyerek volt világéletében. De talán lesből, váratlanul. Úgy sikerülhetne.
Két év telt el, és összejött valakivel. Szép nő, gondolta. Nem értette, mit akar tőle. Nem értette, hogy miért nem látja rajta Annát és Beátát. Mindent megtett már kapcsolatuk első napjaiban, hogy gyengeségeit, azokat a hosszútávon kibírhatatlan, csak rá jellemző butaságokat nyilvánvalóvá tegye. Beszélt ezekről sokszor magát ostorozva, de a nő nem hitt neki. Azt mondta, én tudom, hogy ki vagy. Menjünk innen, és más lesz! Hidd el! Te egészen különleges vagy. Hihetetlen az intellektusod. Menjünk Pestre, aztán külföldre! Mondjuk Skóciába. Képzeld el, kicsim! Azok a kastélyok, az a hangulat, ott igazán az lehetsz, aki csak akarsz. Tök jó az angolod is.
Zoltán szeretett volna hinni ennek a nőnek, de nem tudott. Nem bízott már abban, hogy többre viheti. Néhány éve egy osztálytalálkozón arról beszélt besörözve, hogy ha újra elkezd gyakorolni, és zenekar, és koncertek, úgy mint régen, de inkább jobban, szóval akkor talán még befuthat, és még mondta volna lelkesülten, ha a pufók osztálytárs ott balról mellette nem vág közbe. Befutni, ember? Gondolkodj már? Negyvenöt vagy.
Zoltán soha nem gondolt a korára. Negyven után is úgy érezte, még előtte áll minden. A felnőtt évek valahogy elmaradtak. Hogy is mondta Stendhal? A gyermekkor ott ér véget, amikor rájössz, nincsenek felnőttek. Zoltán negyvenöt után jött rá. És nem, hogy felnőttek nincsenek, de ő maga sem vált azzá. Egy gyermek úgy képzeli húzódik valamiféle határ, de legalábbis olyan határtartomány féle, amit, ha elhagyunk tudni fogjuk, hogy immár felnőttek vagyunk. Testestől-lelkestől nagyokká leszünk. Olyan komoly emberekké, akikkel többé nem történik meg az, ami egy gyermekkel megtörténhet. Stendhalt egyébként unta, nem tudta végigolvasni a Vörös és feketét, a Pármai kolostorba pedig bele sem kezdett. Felnőttként egyáltalán nem érdekelték a romantikusok. Talán a zene volt kivétel, elsősorban Wagner. A Nibelung gyűrűje.
Aztán voltak napok, amikor egy kicsit több volt, mint máskor. Amikor azt érezte valamiért, most végre talpra áll. Örült ilyenkor, s hinni tudott abban, hogy idővel innen is tovább költözik. A nő is erősítette ebben. Majd ott, mondta, ott a fővárosban, majd akkor, szívem… És értsd meg végre, minden napnak van reggele és estéje, és az akadályok kizárólag azáltal nőnek olyan hatalmasra, hogy túl sokat gondolunk rájuk, míg semmit nem tehetünk a lebontásuk érdekében!
Olyan szépen, olyan biztató tekintettel beszélt ezekről, hogy Zoltán, ha mégoly rövid időre is, de kénytelen volt elhinni. Szerette hallgatni a nőt. És igen, azok a bizonyos minden nap újra és újra felépülő akadályok, a gyötrelmes reggelek, és a munka, melyet teljes szívéből gyűlöl, és amelyet mégsem hagy ott. Nem, ő cseppet sem bízik abban, hogy egy másik állást talál magának, és milyen kínos lenne, ha mint jogászdoktor, hirtelen munkanélküliként kuncsorogna aprópénzért, ráadásul otthon, abban a túlságosan is vidéki kisvárosban, az értelem sivatagában, minden nyomorúsága színhelyén. Mert muszáj lenne akkor hazaköltözni, hisz albérletről, pénz nélkül szó sem lehetne. Írtózott attól a gondolattól, hazaköltözni. A régi szobájára gondolt, arra a helyre, ahol annak idején olyan jól érezte magát, s ahová most mégis annyira rosszul esne visszamennie.
Azután újabb reggelek és esték, délutánok, üres, céltalan munkanapok, hétvégi rövid délelőttök következtek, mikor egy napon, éppen aznap, hogy az irodaházban végképp feladott minden illúziót, estére a nő is elhagyta. Az összes villanyt lekapcsolta, s csak egy vastag gyertyát gyújtott akkor éjjel. Részeg volt már mire elnyomta az álom. Őt látta a mély bódulat ólmos, öntudatlan óráiban. Még vele volt, még beszélt hozzá, és a nő biztatta, mint régen, de bárhogy akarta, már nem tudta megérinteni, s nem érezte az illatát. Szörnyű reggelre ébredt akkor, és a másnapi munka, éppúgy, mint a harmadnapi, és így tovább az elkövetkező két hónap elviselhetetlen volt. Teljesen kimerülten járt dolgozni. Magánya ezekben a napokban akkora volt, mint azok a kopott tűzfalak, melyek tövében naponta elbaktatott. Mindentől távolinak és idegennek érezte magát. Célok nem érdekelték, nem is hitt abban, hogy újakat tűzhet ki. Visszafelé nem akart nézni, előre pedig nem látott.
Zoltán különös álomból riadt akkoriban egy zaklatott novemberi éjszakán. Valamilyen régi fehér buszról szállt le egy teljesen idegen városban, hajnali derengésben. A buszon rajta kívül senki sem utazott. A környezet kisvárosias volt, az utcák, melyekre a megállóból rálátott gyéren világítottak, sehol egy teremtett lélek, csak köd, homályos kékség és búgó utcai lámpák. Nem tudta hol van, s hogy miért ment oda. Zsebeit tapogatta, de nem találta a telefonját. Biztosan elhagyta, viszont nem emlékezett rá, mikor. A hátizsákját is lekapta a válláról, kutatott benne, de ott sem találta. Rádöbbent, hogy tulajdonképpen semmi sincs nála. Nem vitt magával meleg ruhát, vizet, ételt, nem volt meg a pénztárcája, tehát egy fillér nélkül állt ott átfázva a hűvös, sötét utcasarkon, abban a mindentől elhagyott buszmegállóban. Elindult végül az egyik irányba, találomra. Hamar egy térre ért, ahol valami nagy épületbe botlott, mely hirtelen, közvetlenül előtte magasodott. Nyugalom szállta meg. Valahonnan ismerte ezt a helyet, de hogy honnan, nem tudta. Ódon, kistéglás falai voltak, olyan templomféle monumentális masszivitás, többemeletnyi magasságban viszont tiszta üveg tetőszerkezet, melyen átszűrődött a párás hajnali sötétkék. Az épületet gazdag, bokros kert vette körül nagy, fekete törzsű faóriásokkal. Meredten bámult rájuk. Fázott, fogai vacogtak, tudta, érezte, hogy valami történni fog. Sehogyan sem akart világosodni. A hajnal épphogy elkezdődött, az éjnek már vége, de nem virradt tovább. Váratlanul fekete füst kezdett gomolyogni a fák kérges ágai közül, s lassan, mindenre, ami ott volt, ráborult. Nem akart elmenni onnan, csak megszállottan állt. Néhány percbe telt mire észrevette, hogy egyes magasabban lévő vastagabb ágak nem engedik át maguk között a sötét ködöt, és arrafelé mintha már világosabb is lenne az ég. Különös, vigasztaló öröm fogta el. Ekkor újra hallani vélte az iménti busz hangját. Sarkon fordult és rohanni kezdett a halk zaj irányába, a gyéren megvilágított utcasarok felé. “El kell érjem, tovább kell mennem vele! Nem akarok itt maradni! Nem tudom hol vagyok! Hogy jutok haza? Úristen, mindjárt elindul, lekésem! Lekéseeem…!” Szaladt lélekszakadva. Érezte az aszfalt harmattól ázott keserű szagát. Puffadt, döglött béka került a lába alá, s futtában is megborzadt. A fekete füst már előtte
gomolygott, mikor alakok körvonalát látta kibontakozni, amint a túloldalt vele rohannak hosszú gólyalábakon. Apró, szúrós szemekkel őt figyelték. Nem nézett rájuk úgy futott tovább. Tekintetét előre szegezte a utcasarok irányába. A buszmegállót kereste, fülét a csendbe tapasztotta, de már csak saját zihálását hallotta. Ekkor emberek bukkantak ki a szűrt derengésből. Ott álltak a sarkon, a buszt várták. Közöttük is egy magas, vékony alakra figyelt fel, aki mintegy tíz méterre, félig egy villanyoszlop takarásában, neki oldalt állt. Őt nézte, mert valamiért tudta, hogy pillanatokon belül ő is észreveszi majd. A fekete pára körbeölelt mindent. Csúcsos, barna kalapban várt az idegen, s hirtelen felé fordult. Tágra nyílt szemmel rámeredt. Zoltán fulladni kezdett. A férfi kilépett az olajos, fekete villanykaró mögül, majd néhány gyors mozdulat után elé lépett. “Farkas György vagyok. Felismer?” Igézve nézte az idegent, beszélni akart, de az nem várta meg a választ. Egy utolsó megvető pillantás után hátat fordított neki és eltűnt a sötét ködben. Zoltán nem maradt tovább a buszmegállóban. Kétségbeesve rohanni kezdett visszafelé a templomszerű épület irányába, de belefutott a világosba, és akkor felébredt.
Egyre sűrűbben álmodott a végtelen magányról. Sokszor látta, amint öregen ül egy asztal mellett egyedül a süket csöndet hallgatva. Embereket képzelt maga mellé. Embereket, kik soha nem léteztek, akik csak ott belül keltek életre. Volt nemegyszer, hogy részegen bicsaklott hátra a feje, s úgy riadt fel órák múltán, hogy a hajnaltól már piszkoskékké változott szobájának ablaka.
Nem tudta, ki az a Farkas György, s hogy miért jött el álmában hozzá, de tulajdonképpen mindegy is, még ha értené sem változtatna semmin. Felesleges időpocsékolás ilyen dolgokon rágódni, hiszen isten sincs, akkor mitől lenne jelentése egy nyavalyás álomnak. Mindenesetre, most már nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe Farkas György, és az az ijesztően megvető pillantás. Ezután ébredt rá, hogy leginkább békességre vágyik. Rádöbbent, hogy saját magával sincs kibékülve már rég, és nem csak dr. Császár Zoltánt gyűlöli, de azt az embert is aki azelőtt volt.
Kocsmáról kocsmára járt. Általában sört rendelt, csak fülledt nyarakon ivott fröccsöt, és látta ahogyan a pincérek összemosolyogtak mögötte. Álmaira gondolt ilyenkor, s arra, hogy volt idő, mikor azt hitte, teljesülhetnek.
