Úton

Végre egy pihenő. Lekanyarodik az útról, és párszáz méter után egy parkolóba ér.

Szeme elé tárul egy rusztikus, földszintes épület, mesebeli fenyvestől ölelten. Az ablakokon hívogatóan kiáramló fény, és a méltóságteljes erdő látványa dönt.

Amúgy is vizelnie kell, és szomjas.

Nagyot szusszant a légfék, és a kamion utolsót horkant. Kiszáll, és jólesően nyújtózkodik. Mélyen lélegzi be a balzsamos levegőt. Legszívesebben sétálna egy nagyot a zöldben, de a hólyagja sürgető jelzésére, elindul a barátságos ház felé, aminek bejáratán melegkonyha, és kiadó szoba jelzése is van.

A nő felnéz, miközben a sótartókat töltögeti a pultban, és meglátja az ablakon át a közeledő, magas alakot.

„Ruganyosan laza járás, biztos sportolt”- gondolja.

A kávéfőzőhöz lép, hogy bekészítsen egy adagot, közben a tükörbe pillant. Örül, hogy reggel kifestette a szemét, nem mindennap szokta.

A férfi belép.

– Jó estét! Egy megfáradt utazó kávézna, és használná a mosdót.

„Kellemes, intelligens hang.” A nő kíváncsian néz a barátságos szemekbe.

– Üdvözlöm. A pult végén balra. A folyosón a második ajtó. Hogy szereti a kávét?

– Egy cukor, kis tejszín. Köszönöm.

„Jó pasi”- gondolata ösztönös. Vállat von. Már jó ideje nem hozza lázba ez az egész. A hormonok tobzódása, az érzelmek zűrzavara – elmúlt.

A vendég visszajön, és leül a pult melletti asztalhoz.

„Biztos látja a könyvet és a szemüveget, a többi asztal üres. Kissé pofátlan.”

Kiviszi a kávét, leteszi a férfi elé.

– Valami mást?

– Lehet. Beszéljük meg! Kérem, üljön le! Tudom, hogy ez a személyzeti asztal. Nem akarok tolakodó lenni, csak társalognék. Régóta nem szóltam senkihez.

Leül, és elsimítja maga előtt a terítőt.

– Nem éhes?

– Ha azt mondja, hogy van pacal, már teríthet is.

– Ráér, amíg krumplit főzök hozzá?

– Soha nem eszem krumplival. Kenyér, és uborka, ennyi.

A nő elneveti magát.

– Maga jó vendég.

„Csodás a mosolya”- gondolja a férfi.

Most, hogy jobban szemügyre veheti, tetszik amit lát. Ingerlően telt idomok, formás lábak. Öntudatosan jár, a tartása azt sugallja – nem érdekel a véleményed. Az öltözködése sem hangsúlyozza az előnyeit.

„Pedig vannak.”

Kinéz az ablakon, és újból rácsodálkozik a meseszép erdőre. Elmélázva bambul, mikor egy őz sziluettjét pillantja meg. A kecses fej rezzenéstelenül mered az elhatalmasodó szürkületbe, majd libbenve eltűnik a fák között. Álomszerű benyomást hagy maga után.

Mozgolódást hall, visszafordul.

A nő közeledik, tálcával a kezében.

Leveszi a dzsekijét, és feltűri a pulóvere ujját.

„Mintha birkózni készülne” Kellemesen érinti az idegen természetessége.

– A látvány, és az illat ötös – bólint a férfi a tálban vöröslő pörköltre, a fonott kosárban sorakozó kenyérszeletekre, a két nagy uborkára, és a kis tálkában levő darált erős paprikára.

– Köszönöm – A nő arca ragyog, amitől melege lesz.

„Hú, de bájos! Nagyon tetszik.”

Szinte megijed, mikor a másik felveszi könyvét az asztalról.

– Itt ne hagyjon, kérem! Utálok egyedül enni. Hozzon magának is valamit! Jó lenne együtt vacsorázni!

– Most nem vagyok éhes, de iszom magával egy kólát, és asszisztálok az étkezéséhez. Mit iszik?

– Gyömbért. Amit megkíván, fizetem.

Enni kezd. Átszellemülten rág. Az ízek orgiája szétárad a szájában.

– Most már csillagos ötös a tartalom.

A nő leteszi az üdítőket, leül, és tréfásan érdeklődik.

– Mi győzte meg végleg?

– Hogy kovászos az uborka, és nem is akármilyen. Aki fokhagyma nélkül csinálja, el kéne tiltani. Néhol meg silány ecetes uborkát adnak.

– Úgy látom, ért a főzéshez.

– Szeretek a konyhában molyolni. Gratulálok a szakácsnak.

– Köszönöm. Én vagyok az is.

– Látom a Mester és Margarétát olvassa.

– Mindenevő vagyok. Rejtőt is imádom.

„ Mi van? Nem nézed ki belőlem Bulgakovot?”- Horgad fel a nőben az öntudat, de megbánja, amint látja a markáns arcon az őszinte érdeklődést.

– Többször olvastam, és mindig új dolgokat fedezek fel benne. Bulgakov legjobb könyve.
– Izgalmasan sokoldalú. Van időm olvasni, nincs sok vendég – A nő elmerengve felveszi az egyik uborkát a kistányérról, és nagyot reccsenve beleharap. Meglepődve néz a kezében levő zöldségre, majd a férfira. Jóízűen nevetnek. – Bocsi, de az illata elcsábított. Amúgy nem szokásom beleenni a vendégek ételébe.

– Egészségére!- A férfinak tetszik a nő ösztönös viselkedése – Idevalósi?

– Nem. A fővárosból kerültem ide.

– Van itt valami kötődése? Szóljon, ha indiszkrét vagyok.

– Nincs mit titkolni, csak nem szoktam róla beszélni.

– Ne haragudjon, ha…

– Ugyan. A férjemmel költöztem ide. Szerette a természetet, én meg vendéglátós vagyok… – A mondat vége a levegőben lóg.

– Igen. A környék csodás. Együtt viszik ezt az éttermet?

– Nem. A férjem meghalt – A nő hangja érzelemmentes.

– Részvétem.

– Nem tépett fel sebeket. Elmúlt – A férfi meleg tekintetére akaratlanul bukik ki belőle – Mikor meghalt, már nem szerettük egymást. Bipoláris volt, ami borzalmas betegség. Sokszor bántott. Nem tudtam rajta segíteni, és az orvosok sem. Két éve véget vetett a kínoknak, és fölakasztotta magát.

A férfit elönti az együttérzés, és megszorítja az asztalon nyugvó kis kezet. A nő beleremeg a váratlan gesztusba, és melegség önti el.

– Annyira sajnálom, hogy ez történt veled.

Az együtt érző hang természetessé teszi a tegezést.

– Én is. De már vége – Az üres tányérra néz – Látom, végeztél. Egészségedre. Hetente egyszer hozatok süteményt, már nem friss. Nem tudok sütni.

– De én igen.- A férfi belekapaszkodik az ötletbe, újból látni akarja azt a csodás mosolyt.

– Szereted a palacsintát?

– Igen.

– Akkor most lehetőséged lesz megkóstolni a legfinomabbat, ha használhatom a konyhát. Sütök magunknak, jó vagyok benne.

A nő elgondolkodva nézi a karakán arcot, elkapja a másik lelkesedése. Megérzi, hogy jó kedvre akarja deríteni.

– Biztos megvannak a hozzávalók.

– Persze, csak az arányokat nem találom el,…

– Átadom a titkot.

A nő derűsen indul a konyha felé, a férfi céltudatosan követi.

A jól felszerelt, tágas konyhában a nő összehordja a kellékeket az asztalra. A férfi a kiakasztott serpenyők között válogat.

-Ez az!- Lendíti teniszütő szerűen a régi, fekete palacsintasütőt.

Miután a férfi kezet mos, a nő kötényt kerít a nyakába, majd mögé kerül hogy megkösse a derekán. Furcsa hozzáérni az idegen testhez. Látja az erős hajszálakat a nyakán.

„Talán egyedül él, vagy rég volt otthon.”

– Ez a jó sűrűség. A férfi diadalmas hangja téríti vissza a gondolatait. Már határozottan csorgatja a sűrű tésztát.

– Lekvár, és kakaó van itthon. Szereted?

– Szuper. Az a klasszikus töltelék. Remélem, van elég, mert vagy harminc palacsinta lesz. De legalább eszedbe jutok még pár napig, ha melegíted.

– Így lesz, ígérem.

Mikor a férfi feldobálja a sütőből a palacsintákat, és bravúrosan elkapja, lelkesen tapsol. Csodálkozozik, milyen jól érzi magát egy ismeretlennel, aki a konyhájában produkálja magát. Rég volt, hogy valaki ennyire lesse a kedvét, tiszta örömszerzésből. Olyan az arca, mint egy gyereké, amint csillogó szemmel söpri be a tetszésnyilvánítást.

A nyíló bejárati ajtó hangja hallatszik,lábdobogás, majd

egy joviális férfihang.

-Aranyvirág! Nehogy már egy kocsmában halljunk szomjan.

A nő kisiet a konyhából.

-Sziasztok! Már töltöm is. Nem venném a szívemre, hogy pár méterre a sörös üvegtől száradjatok ki

Székhúzogatás, poharak koccanása, barátságos köszöntgetés zaja szűrődik a konyhába.

-Gyere közénk, legkedvesebb kocsmárosnénk. Igyál velünk egy kólát.

-Most nem, köszi. A konyhában van dolgom.

Belépve a finom, meleg illatba megdobbanó szívvel kapja el a férfi simogató pillantását.

-Szépen haladsz-néz a tornyosuló tésztahalomra. Nekiáll megtölteni a palacsintákat, és rég nem érzett békesség árad szét benne. A magas férfitest közelsége, az együtt végzett munka öröme, szinte burokba zárja őket.

Ahogy bizalmas közelségben kimasíroznak a konyhából, megrakott tányérral a kezükben, az újonnan jöttek elhallgatnak.

A nő és a férfi leül a személyzeti asztalhoz, jó étvágyat kívánnak egymásnak, és nekiállnak falatozni.

A vendégek rájönnek, hogy feltűnő a hirtelen csend, így újraindul a heccelődő beszélgetés.

– Pont eltaláltad a tészta vastagságát-bólint a nő.

– Egy kis vaníliáscukor mehetett volna még rá, de nem akartalak zavarba hozni.

– Zavarba nem jöttem volna, de nincs a konyhámban.

– Nem baj. Így is finom.

-Ezt nem nekem kellett volna megemlíteni?

– Nem mondtad? Úgy hallottam.

– Most mondom.

Nem foglalkoznak a feléjük vetett kíváncsi pillantásokkal, csak meghitten rágnak. A második palacsinta után, a nő feláll.

-Egy gyömbér?

-Jöhet.

Bemegy a pultba, kibont két üdítőt, és kiszól a négy törzsvendégnek.

-Kértek még egy kört?

-Persze. Nem is kell kérdezni-rikkant a beszédes tömzsi.

-Most lett kész az isteni palacsinta. Vihetek párat nektek.

-Vodkához, és sörhöz?

– Miért? Én kérek- vágja rá a kínálásra a mellette ülő overallos.

-Én is-csatlakozik a két szemben ülő.

-Kiviszek tízet, aztán majd meglátjátok. Lekváros, és kakaós van.

-Én túróst kérek-dönt a köpcös

-Kakaós, és lekváros van.

-Akkor egy fahéjast kérek.

Barátságos röhögés harsan. A nő is velük nevet.

A férfi az édességtől eltelve hátradől, és élvezi a meghitt zsongást. Rég érezte ilyen kellemesen magát. Jól alakul az estéje. A sietve bekapott gyorskaják, személytelen kiszolgálások megfeküdték már a gyomrát. De ez most más.

Ez a nő! Minden bejön vele kapcsolatban. Olyan, mintha rég ismerné, kipróbált kapcsolat lenne köztük. Nem kell megjátszania magát előtte. A nő sem teszi.

Vonzódnak egymáshoz. Ebben biztos.

A nő visszaül és csendesen iszogatnak.

– Minden nagyon finom volt. Köszönöm. Láttam van kiadó szoba. Itt aludnék – A hirtelen jött gondolat öröme vibrál a férfi hangjában.

– Ha találok üres szobát.

– Szóval, nincs senki.

Összenevetnek „Félszavakból is értjük egymást.”

– Szereted a munkádat?

– Az túlzás. Jelenleg ez a legjobb pénz. Vonzott a szabadság, hogy egyedül tépek az utakon. A szakmámat jobban szeretem. Faszobrász vagyok. Ha letelepszem, alkotni akarok.

– Akkor hozom a kulcsot.

– Köszönöm. És a kellemes estét is. Becsülöm a jót, és felismerem a minőséget.

– Bírom, ha valaki választékosan beszél. Gondolom, az olvasás teszi.

– Valószínű. És mivel ez közös szenvedélyünk, szeretnélek megajándékozni. Hálából a társaságodért.

A férfi feláll, és kimegy a kamionhoz. Mikor visszajön, sporttáska lóg a vállán. A nő elé tesz egy láthatóan sokat forgatott könyvet.

Az hangosan olvassa a címét.

– „Szerelemről bolond éjszakán.” Imádom Fejes Endrét, és ez a története a szívem csücske. Köszönöm – Nem mondja, hogy megvan neki is, nem akarja elrontani a férfi látható örömét, amint csillogó szemekkel nézi őt. Felhajtja a borítólapot, és elakad a lélegzete.

„Az ezerszer áldott nyolcadik kerületből.

Ölel: Fejes Endre”

– Ez nem lehet igaz! Első kiadás, dedikálva. Hogy jutottál hozzá?

A férfi úgy néz rá, mintha megnyerte volna a lottó ötöst.

– Apám jó barátja volt. Gyerekkorukban együtt lógtak.

– És nekem adod? Hiszen ez kincs.

– Pont azért. Akkor jó egy ajándék, ha értékeli aki kapja.

– Köszönöm.

A nő a kezét nyújtja, a férfi két kezében tartja.

Kutatva néznek egymás szemébe. A nő mozdul.

– Nos, jó éjszakát!

– Neked is. Reggel hatkor indulok.

– Ébren leszek. Kávéval várlak.

– Csodás vagy.

A nő kipirultan a felkavaró percek után, a pulthoz fordul.

A férfi a szobájába megy, és örömmel rendezgeti, ízlelgeti a történteket a fejében.

De persze megy is tovább. Itt hagyja, ami még el sem kezdődött. Járt már így.

„Majd visszatér, és tesz a kapcsolat érdekében”- gondolta. Aztán halogatta, majd veszni hagyta a gyönge kis lángot.

Letusol, és ágyba bújik.

A nő elpakol, és a beszűrődő holdfény világánál indul lefeküdni. A foglalt szoba előtt megáll. Halk, ütemes horkolást hall. „Férfi van a házban.”

Elmosolyodik, de csak egy pillanatra. „Holnap elmegy.”

Hajnalban a pultnál találkoznak.

– Jó reggelt!

– Neked is – A nő szétönti a friss kávét. Finom, aromás illat öleli körbe a két embert – Gyere, üljünk le!

A férfi elhelyezkedik, nézi a kifejező arcot, és felujjong magában. Olyan szép, mint emlékezett. Pillantásával végigsimítja a dús hajat, vonzó alakot.

– Szeretnék én is adni neked ajándékot – A nő egy CD-t nyújt felé – Ezen kedves verseim vannak, szerény tolmácsolásomban. Remélem, szereted a verseket is.

– Igen. Kamaszként írtam is párat. Érdekes, hogy felvetted.

– A faluban levő öregek otthonába járok felolvasni. Sok a gyengén látó, és világtalan idős ember. Ők kérték. Néhányan családtagjaiknak ajándékozzák.

– Szóval előadóművész is vagy?

– Szeretném hinni, hogy másnak is örömöt okoznak a versek, mint nekem.

– Köszönöm, hogy velem leszel az utakon. Legalább a hangod.

Pirul a nő arca, lányosan rebben szeme.

A férfi legszívesebben megölelné, hogy beszívja szép lelkét. De indulni kell.

– Mindent köszönök. Viszontlátásra.

– Jó utat. Bármikor szívesen látlak.

Vonakodva kilép az étteremből, beül az autóba. Szerencsétlenül bámul az épületből kiszűrődő fénybe. Mintha női alak mozdulna az ablakban.

Kelletlenül bejelentkezik a rádión, és elindul.

Pár perc múlva fél kézzel kibányássza a CD-t a táskájából, és a lejátszóba teszi.

A nő édes hangja áramütésként éri. „Szeretlek kedvesem”

Zsong a lelke. Gondolatban köszönetet mond Petőfinek a műért. Következő versét hallva, megigézve mosolyog.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Egykor mindennapi kenyere volt a vers, mikor még volt szeme a csillagokban gyönyörködni. Volt füle meghallani, mint most, hogy „Beszél a fákkal a bús őszi szél.”

Révülten úszik Csokonai mesteri dallamán.

„Földiekkel játszó égi tünemény”

Szívébe hasít a baljóslatú mondat.

„S szólt a holló: Soha már.”

Végszóra kileng a kamion hátulja, és kiszakítja az álomvilágból.

„Defekt.” – villan az agyába, miközben egyenesbe hozza a járművet a leállósávban. Kezében az elakadásjelzővel kiszáll, és bevágja a fülkeajtót.

A semmiből előbukkanó terepjáró úgy csapja el, mint egy próbababát. A csikorgó fékezéseket, és a velőtrázó női sikoltást már nem hallja.

Szemét kinyitva, nyugtalanul mozdul. Elaludt a volánnál? Kábán próbál fókuszálni, nyomná a féket, de nem érez semmit. Ágyban fekszik, lába felcsörlőzve. Oldalra fordulna, de a feje nem engedelmeskedik. Reszelős hangon szól a plafonhoz.

– Halló! Valaki! Hol vagyok?

Surlódást hall, és cigi szagot érez. A látóterébe kerül egy ráncos, keskeny fizimiska, pár szál elálló hajzattal.

– Baleseted volt, pajtás. Megműtötték a fejed. Valami fémszerkezet van rajta, hogy ne mozgasd. Szólok a nővérnek, hogy felébredtél.

A nikotintól bűzlő egyén elcsoszog.

– Köszönöm – motyogja, és tétován a fejéhez nyúl. Hideg fémet tapint, ami olyan szürreális, hogy visszakapja a kezét.

„Mi van a fejével? Miért műtötték meg? Hisz csak defektje volt. És a lába? Mi van a hollóval?”

Addig erőlködik, hogy tisztán lásson a kavargó kérdések közt, míg belebódul. Lecsukja a szemét, reméli enyhül a rárontó fejfájás.

Egy ismeretlen, gyengéd hangra felpillant. Kedves női arc.

– Hajnalka nővér vagyok. Kórházban van, a baleseti osztályon. Elgázolta egy kocsi az M4-es úton. Megsérült a medencéje és a lába. A koponyáján életmentő beavatkozás történt, platina lemez pótolja a sérült részt. Röviden ennyi. Örülök, hogy felébredt, mert szép az írisze.

– Magának is.

– Köszönöm – kacag az ápolónő – A fejét még nem mozdíthatja, de pár nap múlva lekerül a rögzítő. Fáj a feje?

– Most, hogy említi! Szorítja egy vasabroncs.

– Mindjárt adok valamit, holnapig alszik tőle. Reggel megnézi a főorvos. Ő műtötte.

– Szóval nem fogok meghalni?

– Dehogynem. Csak nem most. A Baráth főorvos úr betegei nem szoktak meghalni.

– Mert ő egy jó barát.

– Úgy van.

A szimpatikus nő mosolyog, majd eltűnik a látómezejéből.

Kis szúrás a karján, egy kéz gyengéd simítása a homlokán.

– Minden rendben lesz. Jók az életjelei.

– Még jobbak is lesznek – suttog, és lassan merül a sötétségbe.

Elméje nehezen kerül öntudatra.

Mire kinyitja a szemét, nyugodt határozottságot érez.

Álmában szerelmes szép rigmusok között andalgott, mígnem egy csúnya, fekete sor támadt rá.

„S szólt a holló: Soha már”

Erre a vészjósló kijelentésre elöntötte a dac. De igen! Még egyszer legalább. Még egyszer boldog akar lenni. Utánanyúl a lehetséges szerelemnek. Ha szánalmas idealistának tűnik is.

Valaki van a szobában. Halkan szól egy rádió, és neszezést hall.

– Barátom! Itt vagy? – kérdezi a plafontól.

– Igen – mondja a már ismert, bagós hang.

– Idehívnád az ápolónőt?

– Öt perc múlva vizit. Jön ő is az orvosokkal. A kedves Hajnika, akit tegnap megismertél.

– Az jó – sóhajt.

Segítséget kér. Végiggondolja, mire készül, és úgy érzi Hajnalka segíteni fog. Segítenie kell!

Mozgolódást észlel, több ember beszélgetve közeledik hozzá.

– Jó napot Mihály! – Az intelligens férfihanghoz szimpatikus arc tartozik.

– Hogy érzi magát most, hogy komoly értéket őriz a fejében? Megijesztett minket azzal a koponyasérüléssel.

– Nem volt szándékos.

– Haha. Tökéletes szellemi állapot. Ha humorérzék van, a többi nem kardinális.

Szemébe világít.

– Ha kettős látást, szédülést, émelygést tapasztal, szóljon. Szerintem, nem lesz baj. Hétvégén levesszük a rögzítőt, és meglátja, hogy Hajnalkának nemcsak az arca első osztályú.

– Kíváncsivá tett.

– Nem fog csalódni – A kedélyes kikerül a látómezejéből.

– Hajnalka! Visszajönne, a vizit után? – Kérdezi feszülten a mennyezettől.

– Igen.

Amint megérzi az ismerős érintést a homlokán, kienged. A csevegő orvos, távolabb ugratja a cigist. Elbóbiskol.

Álmában vadul bizonygatja egy bírónak, hogy nem lopta el a rakományt. Minek neki ennyi mosdótál. Egy fürdőszobája van. Elkeseredetten bizonygatja az igazát, majd egy érintésre végre felszínre vergődik, és Hajnalka biztonságot sugárzó pillantásával kísérve, megkapaszkodik az ébrenlét peremén.

– Hú! Jókor jött.

– Valami zűrös helyen volt?

– Mi van a kamionnal? Tud róla valamit? Tele volt áruval.

– A rendőrök hívták a tulajt. Itt volt egy kollégája, aki elvitte. Gyógyulást kívánt, és elhozta a sporttáskáját. Emiatt nem kell aggódnia.

– Köszönöm. Bizalmas dologban kérem a segítségét.

– Igen?

– Megnézné a táska tartalmát? Keressen egy CD borítót.

Az ápolónő eltűnik.

Ajtónyikorgást hall, zipzár elhúzását, motoszkálást.

Lélegzetvisszafojtva vár.

Minden azon múlik, visszatette-e a táskába a borítót, vagy a kocsi ülésére dobta.

– Megvan – Hajnalka visszatér, és a szeme elé tartja a színes kis tasakot.

Kifújja a levegőt. Nem tudja elolvasni a betűket, csak az őszi erdő szép színeit látja.

– Nem tudok fókuszálni. Kérem, keressen rajta nevet.

– Kettős látása van?- A kedves aggódón hajol fölé.

– Nincs. Izgatott vagyok. Nagyon fontos ez nekem.

– Azt látom. Nyugi, keresem. Arany Alkony otthon… nem jó.

Petőfi, Verlaine, Poe: illusztris társaság… oké, látom: nem ez kell. A verseket előadja: Csányi Nóra.

– Ez az. Köszönöm. Istenem!- Misiből kiszakad a megkönnyebbülés. „Csányi Nóra”- ízlelgeti a nő nevét. „Milyen erős ez a Cs, kitárulkozó az Á. Bizalomgerjesztő magyar név.”

„De jó lenne, ha így ellágyulna egy férfi szeme a nevem hallatán”- gondolja Hajnalka.

– Van még valami vele kapcsolatban?

– Igen. Benedekfalva. Az Örökzöld étterem vezetője.

Most már emlékezett a kiírásra. Összeálltak a gondolatai.

Úgy érezte, soha, semmit nem akart még olyan erősen, mint ezt a nőt.

– Kedves megmentőm! Kérem, derítse ki Csányi Nóra telefonszámát, és értesítse arról, ami velem történt. Nincs senkim, akit hívhatnék és lehet, hogy ő sincs. De meg kell kísérelnem – lihegi.

A nővér a pulzusát fogja.

– Csak abban az esetben keresem meg a hölgyet, ha nem izgatja fel magát. Nőügyben nem tud jól dönteni, aki ideges. Az ágya meg kell másnak, úgyhogy ne rontsa a kórképét megugró pulzusszámmal, és szívritmuszavarral. Ma már nem jövök, de holnap elmondom, mit intéztem. A hölgy nyomára jutok, és idecsalogatom. Ez az én részem.

Az Öné az, hogy kialussza magát, hogy értelmes férfi benyomását keltse. Most ugyanis úgy néz ki a kétségbeesetten vibráló szemével, és a halálsápadt arcával, mint egy űzött zombi. Megspékelve a látvány, a fején lévő vaskerettel. Nóra azonnal elrohan, ha így meglátja. Hacsak nem Teréz Anya egyenes ági leszármazottja.

– Kedves, ahogy növeli az önbizalmamat.

„Akárhogy festek, most kell találkoznom vele. Nem hagyhatom elúszni az érzéseimet.”

– Viszlát holnap!

Másnap reggel a viziten reménykedve kérdezi.

– Most veszik le a koronámat?

A fölé hajló orvos elnézően mosolyog.

– Trónfosztás holnapután. Majd megvizsgálja egy neurológus. Amennyiben a CT is rendben, jövő héten hazaengedjük.

– Én szeretem magát- mondja.

– Álljon a sor végére. Amúgy én is bírom magát.

A nevetgélő kompánia átsuhog a szomszédhoz.

Megkönnyebbülten sóhajt. Alig aludt az éjjel. Többféle forgatókönyvet kreált terve kimeneteléről.

Azon kezdve, hogy Nóra a nyakába borul, odáig, hogy el se jön. Realitásérzékét valamikor hajnalban vesztette el.

Vonatkattogást imitáló monotonsággal ismételgette magában. „Nóra kell nekem”

Végre kiviháncolt az orvos csapat.

Megpróbálkozik.

– Hajnalka!- Szava céltalanul elhal a helyiségben. Úgy látszik a cigis is kiment.

– Nem. Nóra.

Soron kívül dobban a szíve. Megpillantja a fölé hajló, komoly női arcot, és az idegei kisimulnak.

Ez a csodaszem, az érte való aggódástól felhős.

Nem értette, hogy nézhetett valaha is más nőre. Csak ez az arc érdekli, csak ebbe a szempárba akar belenézni.

Amikor a nő füle mögül előcsúszik egy hajtincs, és a vége az ő arcán landol, Isteni nyugalom ereszkedik rá.

Akárhogy lesznek ők ketten, már volt boldog az életében.

– Nórikám! Köszönöm, hogy eljöttél. Nem akarok dramatizálni, de nem gondoltam még semmit komolyabban, mint amit mondani szeretnék neked. Veled akarok lenni, élni, és mindent csinálni. Nem tudok elmenni az „együtt” lehetősége mellett. Sajnálom, ha lerohanásnak tűnik, de gondold végig kérlek! Tudnod kell, hogy nem elesettségemben fordulok hozzád. Csak ha újból teljes értékű ember leszek, akkor kereslek fel.

Mielőtt buta győzködésbe fulladna a mondandója, megfogja a nő kezét, és pillantását fogva tartva folytatja.

– Esélyünk van arra, hogy boldogságot kapjunk egymástól. Ragadjuk meg. Annyi mindent láttam életemben, érzem mi az értékes. Te az vagy. És ha tudod becsülni a szerelmemet, akkor én is az vagyok. Olyanok vagyunk, amilyennek egymás szemének tükrében látjuk magunkat.

„Talán még én is lehetek boldog”- Suhan át Nóra szemén.

„De mi van, ha csalódok? Eddig is megvoltam. Boldogság nélkül is lehet élni.”

– A boldogtalanságba bele lehet halni – Közli a férfi, mintegy elkapva a nő gondolatát. – Tartsuk életben egymást. Egy dolgos, jószívű embert kapsz, aki a tenyerén hordoz. Nem kell tiszteletköröket futnunk. Én tudom ki vagy. Ismerem csalódásaidat, igényeidet, gyönyörű szép szívedet. Így kellesz nekem. Mindenért kárpótollak, amit nem adott meg az élet. Ne botorkáljunk tovább magányosan, ha együtt is sétálhatunk.

A rabul ejtett szempárból kicsöppen a fényesség, és ő boldogan ízleli a sós odaadást.

– „Nem tudom miért s meddig maradok meg neked, de a kezedet fogom, és őrizem a szemedet”- Bukik ki belőle a hallhatatlanná lett szerelmi vallomás.

Vége