Szerelem és más bűnügyek
1870. július 17., Párizs
Izgatottan bontogattam a levelet, amit anyám küldött Magyarországról, ám a hírek rögtön nemtetszést nyilvánítottak ki bennem, aminek hangot is adtam, azáltal, hogy nem túl nőiesen felmorrantam. Olvasás közben az arcom betűről-betűre sápatagabbá vált.
Emma,
Atyáddal úgy döntöttünk, hogy ideje hazatérned, már így is túl sok idejét pazaroltad Ferencnek. Minél hamarabb indulj útnak. Aggasztó hírek érkeztek, és nem szeretném, ha még nagyobb háborúba csöppennél.
Viktória
Felsóhajtottam és leülve próbáltam megemészteni ama pár sorocskát. Az igaz, hogy Franciahon és Poroszország között egyre feszültebbé vált a helyzet, legalábbis bizonyos körökben ezt suttogták, sőt a lehetséges hadüzenet küldése is a levegőben lebegett, de nem annyira, hogy egy esetleges világméretű katasztrófa fenyegetne, ami az én fejemre is veszélyt hozna. Ráadásul bíztam Ferencben, a bácsikámban, akit immáron majdnem hét éve boldogítottam jelenlétemmel, hogy ilyen nagy horderejű dologról előre szólna. Szerettem Párizst, nem akartam elszakadni tőle, de anyám szava szent, a kezei pedig messzire elérnek, és már amúgy is rég láttam a szülői házat, ami bár nem hiányzott, mert Fannit, a nővéremet sokszor ette ott a fene, s mindenki tudta, hogy ő utált engem és az öcsénket, Jánost, aki ezen ok miatt sokszor tett látogatást, néha hetekre, ilyen alkalmakkor pedig minden bút, s szomorúságot feledve önfeledten táncolt a nemesi leányokkal, akiknek imponált, hogy egy magyarral szórakozhatnak.
Hátradőltem a puha, selyemből készült, rózsaszín takaróra, a levelet pedig magam mellé ejtettem. Próbáltam elképzelni a borsodi birtokunkat, de az emlékek már annyira kikoptak és olyan foszlányosnak tűntek, hogy nem ment. Egyedül a mező vad illata, és az erdő közepén omladozó ócska malom képei maradtak meg tisztán, ahol szerettem elbújni, és játszani Ivánnal, a falu árvájával.
Felsóhajtottam és az órára pillantottam, ami délután négyet ütött. Odasétáltam a nagy, barna, fából készült utazóládámhoz, és kinyitottam, hogy majd Clemence tele tegye a ruháimmal és egyéb itteni ingóságaimmal, bár gyanítottam, hogy egy tároló nem lesz elegendő annak a rengeteg holminak. Előszedtem a fekete, bőr kézitáskámat, amibe belepakoltam a legfontosabb dolgokat, amik kelhetnek a pár napos úthoz, tartalék kesztyű, ha a jelenlegi összekoszolódna, két kötetnyi Marceline Desbordes-Valmore vers, a hímző készletem, és némi anyagot a varráshoz. A vonat Pestig fog vinni, onnan pedig vagy bérkocsi, vagy az anyám által küldetett saját fiákerünkkel suhanok haza, aminek az oldalán ott villogott a hatalmas aranycímerünk, mert szerinte mindenkinek előre tudnia kellett, hogy itt biza nemes közeleg, amit néha átoknak éreztem, mert sok nem túl tehetős ember utálta a fajtámat, s bevallom néha én sem értettem ezt az egész felhajtást, mert inkább hasonlítottunk földművelőkre, hála apám imádatának a talajért, ami odáig vezetett, hogy a bevételeink nagy része már abból származott, nem pedig a katonai apanázsokból, amiket a háborúkban nyújtott hű szolgálatért kapott atyám.
Az ajtón kopogtak, és egy ’tessék’ után Ferenc és Clemence léptek be aggodalmas tekintettel. A fiatal lány meghajolt és rögtön el is kezdett rendezkedni, ügyelve, hogy a törékeny holmik, főleg a parfümök, alapos csomagolást kapjanak. A bácsikámmal leültünk a bordó kanapéra. Most is, mint mindig fekete nadrágot és inget viselt, amik kiemelték magas termetét és nemesi kisugárzását. Ráncoktól tarkított, hosszúkás arca még piroslott a friss borotválkozástól, rövid fekete hajában pedig megjelentek az első ősz szálak.
– Gondolom olvastad a húgom levelét – sóhajtott – ezért nem fogok kertelni, a baj nagy, ám korántsem akkora, mint ahogy azt lefestette az a vészmadár – forgatta meg a szemeit, mire felnevettem.
Még a legtragikusabb helyzetekbe is tudott csempészni, némi vidámságot. Szerintem a felesége halálát is így élte túl, ami immáron tizedik éve nyomta rá lelkére a súlyos béklyót. Azóta nem házasodott újra, mert úgy vélte, hogy ekkora szerelem és ilyen tisztaszívű asszony minden férfiú életében csak egyszer adatik meg, így a második egybekelésnek még a gondolatai sem hozták lázba, pedig rengeteg gazdag özvegy ácsingózott utána. Helyette építgette a kapcsolatait és jóban lett mindenféle magas rangú politikussal, akik szerintem az egyenességét, kedvességét és nyíltságát szívlelték benne a legjobban. Télen sikerült Viktória királynővel is találkoznia, aki véletlenül nekiment, miközben a férjének, Albertnek magyarázott valamit olyan átéléssel, hogy nem vette észre szegény bácsikámat, aki letérdelve vigasztalt egy gyermeket. Szerencsére egyikük sem tűnt ijedős típusnak, és a végén mindhárman hahotában törtek ki, ami akkoriban igazán ritkaságnak számított a britek körében, akik a komolyságukról, érinthetetlenségükről és megfontoltságukról váltak híressé.
– Már intézkedtem az úttal kapcsolatban, a jegyed az első osztályra szól, hálókocsis, a maradék poggyászoddal majd utánad megyek. Nekem még van egy-két apróság, amiket muszáj lerendeznem.
A zöld tekintetében láttam, hogy próbál könnyed lenni, de valami más ügy kétségkívül nyomta a lelkét, amire ráakartam kérdezni, de tudtam, hogy felesleges, mert makacsságban erősebbnek bizonyult még nálam is.
– Rendben, köszönöm – hajtottam le szomorúan a fejem.
– Ne búsulj, vissza fogsz még ide térni – simított végig vigasztalóan a hátamon.
Válaszként csak bólintottam, és reménykedtem, hogy a szavaiban a jövő igazsága rejtőzött. Akárki-akármit gondolt, nekem Párizs jelentette az otthont, főként a költészet és a művészet miatt. Itt nem néztek ferdén az ifjú hölgyekre, ha tágították az elméiket, s nem csak tenyészkancát láttak bennük, hanem egy kincsesládát, ami csupa meglepetést rejtett, éppen ezért óvatosan kellett őket kinyitogatni és felfedezni. Ráadásul az itteni élet más területe is pezsgett, bálok, múzeumok, kiállítások, nagy könyvtárak, kávéházak, minden, amiről egy ifjú álmodozott, és még annál is több. Nem panaszkodom, Pest is bővelkedett eme örömökben, de a birtokunk annyira kívülre esett mindentől, hogy a környéken bálok is csak akkor adódtak, ha anyám rendezett. Szoros barátságokat nem kötöttem az itteni előkelő réteggel, ám a személyzet tagjai a szívemhez nőttek, még a mindig zsémbes, öreg komornyik, Jean is, aki előszeretettel ült ki pipázni a kertbe, közben pedig elkergette a gyanúsan nézelődő alakokat, ilyenkor elég volt megemelnie amúgy is mély, dörmögő hangját, és meglengetnie kampós végű sétapálcáját, amivel, ha akart, komoly sebeket tudott okozni.
A vacsora csendesen telt, hagymalevest, burgundi marhát és citromos pitét ettünk, amit szőlőlével öblítettünk le. Még utoljára elszerettem volna búcsúzni a Notre Dame-tól, ezért elkértem Clemence-t, cipőt húztunk, és naplemente előtt nekivágtunk a fülledt, meleg utcáknak. Az éjszakai élet, már éledezett, kisminkelt, tollas kalapot viselő dámák és urak
siettek, énekesek skáláztak, miközben lépteik alatt kopogtak a macskakövek, ám most ez a lendület nem ragadott magával, régóta először kívűlállóként szemlélődtem, ezért a csalódottság leple vetült rám, minta Franciaország máris kitagadott volna, én pedig mostohagyermekként egyedül próbáltam a víz felszínén maradni, miközben a hullámok folyamatost a fejem fölött csapkodtak. A szobalányom, aki hosszú, szürke ruhát és egyszerű fekete cipőt viselt, vigasztalóan belém karolt, mire hálásan elmosolyodtam.
– Ha az uraság megengedi, és Ön is beleegyezik, szeretném majd meglátogatni – pirult el szégyenlősen.
– Másnak jobban nem is örülnék – ejtettem ki szelíden a szavakat, mire a másik arca újra felderült.
A fekete hajúval nem csak cselédet kaptam, hanem egy nővért, aki támogatott, és sokat tanított. Ittlétem elején nem igazán vonzott a nyüzsgés, a faluban hozzászoktam, hogy soha, semmi sem történik, emellett a nyelvvel is gondjaim adódtak, Viktóriát sosem hallottam franciául beszélni, pedig húsz éves koráig Párizsban nevelkedett, itt viszont rá lettem kényszerítve, amiben a lány szintén segített, mert magyar szavakat alig-alig tudott, így a könnyebb megértés érdekében egymást okítottuk. Három hónap alatt annyira rámragadt a tudás, hogy már egyszerűbb versek olvasásával is szórakoztattam magam.
Miután átértünk a rövid, ódon Petit Pont hídon, ami a Szajna fölött húzódott, jobbra indultunk. A Cité-szigeten más építmények is helyet kaptak, köztük a Conciergerie, ami évszázadokkal ezelőtt jött létre, és királyok lakhelyéül szolgált, ám itt tartották fogva Marie Antoinette-et is, amitől a hideg rázott, ha belegondoltam. A közelében magasodott a Sainte-Chapelle kápolna, mely keresztény ereklyék őrzőhelyéül szolgált. A színezett ablakai Bibliai történeteket elevenítettek meg. Ferenc ide járt Istentiszteletre, én pedig szerettem benne ácsorogni és felfelé nézve a díszes boltíveket csodálni.
Néha azt gondoltam, hogy ezen csöppnyi hely rejtegette Párizs történelmének felét. Ám eme tény ellenére is, itt lehetett a legjobban gondolkodni és elmélkedni, mert a zaj nem ért el, az emberek pedig a csendet keresve, vagy a megváltásért bandukoltak erre.
A Notre-Dame katedrális barátságosan tekintett reánk. Rengeteg hiedelem és legenda lengte körbe, főleg mióta megjelent a Notre-Dame-i toronyőr című könyv, ami miatt sok francia tényleg elhitte, hogy az események valójában megtörténtek, ezért el is kezdték keresni Quasimodo-t, vagy, ami maradt belőle, s bár én magam sem tudtam, hogy miként kezeljem eme mesét, kijelenthetem, hogy valami határozottan történt az épületben, de korántsem olyan szomorú vagy baljós, mint ahogyan azt papírra vetették. Az Én Asszonyom vigasztalt, amikor Iván miatt hullottak a könnyeim, vagy éppen nem találtam a helyem ebben a hatalmas világban, és oda húzott a szívem, amely otthon már nem létezett számomra. Végisimítottam a bejárat melletti érdes, szürke falon, aztán integettem a fölötte levő szobroknak, akik mind némán, egyenesen álltak, mint bölcsek, akik tudják a világ összes titkát.
– Min gondolkozik, Mademoiselle? – kérdezte Clemence óvatosan.
Már kiismert annyira, hogy sokszor a csendet többre értékeltem a fecsegésnél, főleg ezen a szent helyen, amely annyira szívemhez nőtt.
Hátat fordítottunk az épületnek, és a koszos Szajnát néztük, aminek a felszínén a nap utolsó sugarai játszottak.
– Remélem, hogy Magyarország mostohán fog velem bánni– igazítottam meg lila kalapomat – hogy minél hamarabb itt lehessek.
– Mennyivel egyszerűbb is lenne, ha mi nők nem függenénk a társadalom elvárásaitól – dobbantott dühösen – A drága anyja biztos marasztalná, ha kérővel állna elé – merengett.
A szobalányommal sok mindenben ugyanazt az álláspontot erősítettük, többek között azt, hogy a lányoknak saját jogukon, egyedülállóként is érniük kell valamit, nem csak előnyös házasság által, ami, ha záros időn belül nem következik be, akkor az emberek kivetik maguk
közül, mert úgy gondolják, hogy arra sem képes, hogy feleséggé váljon, s gyermekekkel gyarapítsa nemzetét. A korombeliek nagy részének már legalább egy poronty ült az ölében.
– Viktóriának nincs is nagyobb vágya – ejtettem ki keserűen a szavakat – de Iván…
– Én hiszek az ön szerelmükben – bámulta a vizet elmélyülten. Neki elmondtam mindent töviről-hegyire a gyerekkori barátomról, s szerintem ez alapozta meg a barátságunkat is, mert nyitottam felé, bizalmat adtam, s cserbe ugyanezt kaptam – és minden vágyam, hogy jól kupán vághassam egyszer azt a ficsúrt, amiért elhagyta.
A szavain felnevettem, mire ő is csak mosolygott, így jókedvűen indultunk vissza a kúriába. Képzeletben elköszöntem az utcácskáktól, a kopottruhás bácsitól, aki minden hajnalban és este, időjárástól függetlenül felállt a híd melletti padra, és boldog-boldogtalannak verseket regélt. Még a sok mogorva szempár sem érdekelte őt, akik máris elkönyvelték elmeháborodottnak, de én értékeltem a művészetét.
A hátsóajtót Jean nyitotta ki nekünk. Most ő sem tűnt olyan mogorvának, mint általában, bár ugyanúgy pöfékelt, és szúrós tekintetét az elsétáló személyekre lövellte.
– Minden megváltozik – morogta az idegen, mély hang franciául, mire Clemence gondolkodás nélkül, védelmezően beállt elém.
Az ebédlőből egy magas férfi robogott ki hosszú, ruganyos mozdulatokkal. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy köszönjön nekünk, pár hatalmas lépéssel már az utcai levegőt szívta, miközben térdig érő, hosszúujjú, fekete kabátja alját a levegő verdeste. Semmit sem láttam az arcából, hála a gyér világításnak, és széles karimás kalapjának, melyet mélyen a fejébe húzott, ám a körötte lengedező sötétség és gonoszság hátrahőkölésre késztetett. A szobalányom megkönnyebbülve fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, a bácsikám pedig elgyötörten, szomorúan, lehajtott kobakkal dőlt az ajtófélfának. Elegendő volt pár pillanat, hogy a düh újra felizzon bennem. Ez az alak fenyegette Ferencet? Netán zsarolta? Ha igen, szerencséje, hogy Magyarországra utazom, különben jól megmondanám neki a magamét, s talán még a lábára is tipornék, hogy sántikáljon pár napig.
– Mit akart? – kérdeztem feszülten.
– Csak politika – hessegette el a dolgot túlságosan is erőltetett könnyedséggel, amiből rögtön tudtam, hogy hazudott, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a pótapám szavait?
Csak belül mégis bántott, hogy nem bízott bennem. Bólintottam, és felsétáltam a szobámba. Clemence-nek kimenőt adtam, hogy lazítson, legalább az utolsó estén. Az elején vonakodott, de végül beadta a derekát. Levetkőztem, megcsutakoltam magam az előre odakészített vízzel és ronggyal, aztán könnyű, fehér pamuthálóingbe bújtam, gyertyákat gyújtottam és a Shakespeare kötetbe merültem az ágyon, amíg az álommanók körbe nem vettek, s porukat reám nem szórva viharos éjszakába merültem. Botor gondolat volt azt hinni, hogy ezúttal elkerülnek régi életem képei, főleg a legfájdalmasabb, ám érzelmileg annyi szomorúság tombolt bennem, hogy még lecsukott szemfedőkkel sem menekülhettem előlük.
A malomban voltam, a poros, ősrégi sámlin üldögéltem, és vártam a legjobb barátomat Ivánt. A nyár már jócskán tartott, a nap magasan ragyogott, ezért a hűvös vályogfalak megnyugvást jelentettek. Idegesen simítgattam a hosszú, halványkék ruhám szoknyáját. Mindig ide jöttünk játszani és beszélgetni. Elvonultunk a gonosz külvilág elől, akik számára csak egy forrófejű, butácska, tapasztalatlan bárókisasszony voltam, Iván pedig az árva, akit annyira nem szerettek a szülei, hogy párnapos korában a templom ajtajában hagyták ócska, szürke ronggyal körbetekerve, ezért a környékbeliek betolakodónak tartották, aki nem rendelkezett gyökerekkel, és csak a pap könyörületén múlott, hogy befogadta és nevelgette, mint saját gyermekét.
Az ajtó megnyikordult, én pedig izgatottan felpattantam. A szívem máris a torkomban dobogott, a gyomromban pedig pillangók repkedtek. Ő volt a szerelmem, az első, rajta kívül soha senki iránt nem vágyódtam ennyire, s habár csekélyke esélyt láttam arra, hogy ő is viszonozza eme érzelmeket, beértem annyival is, hogy sokat sétáltunk egymásba karolva és a füvön üldögélve álmodoztunk a jövőnkről. Néha elhittem, hogy ő is többre tartott, mint barát, de amint erről fantáziáltam, miközben a remény hálója tovább szőtte magát bennem, mindig akadt valami, egy szó, pillantás, amik visszarántottak a valóságba. Érkezésére önkéntelenül is mosolyogtam, de a boldogság rögtön lehervadt az arcomról, ahogy szembe találtam magam a fiú szomorú ábrázatával. A szőke, állig érő haját fehér madzaggal fogta össze, a barna nadrágján sárfoltok éktelenkedtek, a fekete inge pedig három helyen is foszlott, amit szándékoztam megvarrni, már amúgy is ment a kézimunkázás, hála Annának, aki megtanított mindenféle öltésre. A barna szemei olyan fájdalmat tükröztek, amit még sosem láttam, akkor sem, mikor először eltángálta pár fiú, a szája pedig felszakadt.
– Mi a baj? – kérdeztem aggódva és felé nyúltam, de kitért az érintésem elől, amitől a hasamban repkedő pillangókat felváltotta a gombóc a torkomban.
– Ma elmegyek – sóhajtott és a törött ablakon a messzeségbe révedt.
– Mi? De miért?
Nem kertelt, rögtön a közepébe vágott. A hírbe beleszakadt a szívem. Nem értettem semmit. Reménykedtem, hogy csak egy rossz vicc, bár sosem pártolta az ilyen tréfákat, de a tekintetéből rájöttem, komolyan mondta. A lábaim remegtek, és azzal fenyegettek, hogy a porba rogyok, ezért a koszos ablakkeretbe kapaszkodtam, és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.
– Az én helyem nem itt van – rázta meg a fejét – A falusiak utálnak, és nem akarok lelenc lenni tovább a pap nyakán.
– De én szeretlek – néztem rá könyörgően és a szemeimben már csillogtak a könnyek – Vigyél magaddal.
Megakartam ragadni a kezét, és addig futni vele, amíg ki nem érünk a faluból, de sosem éreztem még őt ilyen messze.
– Te is tudod, hogy nem tehetem, kicsi Emmám.
Pár pillanatra elgyengült és szorosan magához ölelt. Izzadtság és fenyő illata keveredett a meleg, napbarnított bőrén, amit még utoljára jó mélyen magamba szívtam, hogy örökké megmaradjon emlékezetemben. Sosem akartam elfelejteni őt. Próbáltam minden porcikáját az emlékezetembe vésni, az erős, izmos karjait, az arcát, a hegyes állát, amin borosta szúrt, a vékony ajkait, a csodaszép, ragyogó szemeit, amiről a termőföld jutott eszembe és a jobb szemöldökében éktelenkedő heget, amit az egyik verekedésekor szerzett, s napokig kenegettem neki krémekkel, mert félő volt, hogy elfertőződik.
– Vissza fogsz jönni? – a hangom tele volt reménnyel.
– Igen, hozzád igen, ígérem – lehelt lágy csókot a homlokomra – Az a gyengédség és szeretet, amit adtál, mindig velem lesz – mosolyodott el – Ez a tied.
A kezembe csúsztatott egy ezüst nyakláncot, aminek a medálján két gyöngy kapaszkodott egymásba, amiket valószínűleg a patakban horgászott kagylókban talált, egy fehér és egy rózsaszín. Én és Iván. A könnyeim eleredtek, akár a vad folyók eső után. Hangosan felzokogtam, és a ruháját markoltam. Nem, így nem lehet vége. Mi lesz az álmainkkal? Azzal, hogy boldogan fogunk élni egy pici házban a Tiszánál és tyúkokat, kacsákat meg mindenféle állatot tartunk? Ő újra magához ölelt és a hátamat cirógatta, amíg le nem nyugodtam kicsit, de belül megfogadtam, hogy várok rá és senki más felesége nem leszek, akkor is, ha a magány évtizedekig emészt.
Zihálva ébredtem és rögtön a láncra simítottam, ami azóta is a nyakamban lógott. Sírni akartam, mert még ennyi idő távlatából is rettentően hiányzott. Ő látta, hogy ki vagyok és
nem ítélt el érte. Hála neki egy sokkal boldogabb életet kaptam. Az ígéretemhez hű maradtam, pedig néha már csak gyerekes butaságként élt a fejemben, de olyankor mindig Iván elmosódott arca jelent meg előttem, és az a kétségbeesett, szomorúság, ami mindig körüllengte, főleg az első találkozásunkkor a kertünkben. Fanni rengetegszer hordott el, hogy túl jószívű vagyok és gyenge, ez pedig a vesztemet fogja okozni, de nem érdekelt. Hogy ha jólelkűek vagyunk és kegyesek, akkor mi értelme közömbösséggel fordulni mások felé? A fiúnak pedig kellett a melegség, biztonság és szeretet. Összeszorítottam a szemeimet és az emlékeimbe mélységeiben kutakodtam, de már alig tudtam felidézni a hangját, ez pedig kétségbeeséssel töltött el. A létezése kezdett megfakulni. Mi van, ha egyszer úgy fogok felkelni, hogy már semmire sem emlékszem? Újra maguk alá temettek a könnyek, és a nevét ismételgettem. Nem, nem és nem. Megígérte, hogy visszatér, én azt, hogy várok rá, a makacsságom pedig nem ismert határokat, főleg, ha Ivánról volt szó.
1870. július 18-19., Franciaország, Magyarország
Hajnal óta ébren voltam. Az üvegnek csapódó esőcseppek ritmusos kopogását hallgattam, és néztem, ahogy a tetőkről folyik le a csapadék. Elméláztam az otthonomon. Hét év sok idő, az emberek változnak, mind belsőre, mind külsőre. A hullámos, vöröses-barna hajam már a fenekemet verdeste, a nagy kék szemeim néha nekem is ismeretlenül csillogtak, az alacsony, vékony testalkatom pedig még törékenyebbé vált. A kis patakunkon azóta rengeteg víz folyhatott le, és úszhattak el a pici halak, amiket nyaranta az öcsém különféle praktikákkal próbált kikapkodni több-kevesebb sikerrel, atyám tovább őszülhetett, miközben terveket készített, hogy jövőre mit teremjen a föld, anyám szemei még szúrósabban tekinthettek másokra. Már láttam lelkiszemeimmel, ahogy Viktória tüzetesen végigmér, és szülői boldogságára majd árnyékot vet, valami aprócska neki nem tetsző részlet, mondjuk az alsószoknyám, ami két milliméternyire kilóg a felsőruházatom alól, vagy a fűzőmbe, ami nem elég szoros, ezért nem keltem fel eléggé az úri ficsúrok figyelmét. Aztán persze, ha belekukkant a ládámba, kritikák sorait fogja újfent fejemhez vágni a sok könyv láttán, hogy olvasás és botanika helyett, kereshettem volna valami jó férjet, mert, szent meggyőződése, hogy amely ifjú hölgy Párizsban tizenkilenc évesen nem akad fenn valamely nemes horgán, az vénkisasszonyként fogja tengetni magányos és sanyarú életét. Fanni további gonoszságokon törhette a fejét. Nem egyszer rúgatott ki személyzeti tagokat mondvacsinált indokokkal, csak azért, mert éppen bal lábbal kelt fel. Ám ennyi távolság az új dolgok megszokásaival is járt. A családom azon része nem képezett szerepet az életemben, ezáltal azt sem tudtam, hogy miként fognak hozzám viszonyulni, mert akkoriban kislány voltam, ám már nem, idegenné lettem egy olyan életben, ami valamikor hozzám tartozott. És ha nem ismernek meg? Az nem lehet, ráztam meg a fejem. És ha mégsem? Ácsorgunk majd az ajkainkon zavart mosollyal pár percig, aztán megy mindenki tova a dolgára, mert nem tudnak mit kezdeni a jelenlétemmel, a helyzettel, hogy újra eggyel több Balassa tartózkodik a kúriában, akire figyelni kell. Azt sem értettem, hogy anyám minek akart magamellett tudni újra, hisz én sosem viselkedtem olyan gőgös, kifinomult, nemesi leányként, mint nővérem, aki csak rápillantva is kiszagolta a legjobb és legdrágább minőségű anyagokat, ráadásul olyan karót nyelt viselkedést, mint az övé, még itt sem tapasztaltam. Atyám a nemesi lét eme részére mindig csak legyintett, a sok háborúskodás miatt, ő a békénél többre már nem vágyakozott. Az öcsémmel, Jánossal, és a személyzet örökös tagjaival Annával, a hű szobalánnyal, s Elemérrel, a mindenessel, jó kapcsolatot ápoltunk. Ők biztos, hogy emlékeznek rám és gyengéd szeretettel halmoznak körbe. Elmosolyodtam a gondolatra. A nő almás süteményének még itt sem akadt párja. Sokszor könyörögtem, hogy árulja el a titkot, de csak falakba ütköztem, azzal az indokkal, hogy ez a családja ősrégi receptje, s csak az arra érdemes személyek tudhatják.
Rápillantottam az órára, de a percek múlásával egyre kevésbé vártam az indulást. Úgy éreztem magam, mint, aki a saját kivégzésére készült. A hideg üvegnek nyomtam kesztyűs kezeimet, ám a bennem dúló viharokat ez sem csitította. Megérintettem az Ivántól kapott nyakláncot. Talán…lehet, hogy ez jel, hogy ott fog várni a kis borsodi falucskában.
Hosszú, sötétkék ruhát viseltem az utazáshoz. Nem akartam feltűnősködni, főleg érkezésemkor Pesten.
– Mademoiselle Emma, írjon sokszor – szipogott Clemence és még utoljára megölelt.
A könnyeit ingujjaiba törölte, amitől nedves folt keletkezett a puha anyagon, és vágyakozva Ferenc szobája felé pillantott. Ismertem már ezt a nézését, s tudtam, hogy a lány valahogy, valamikor beleszeretett pótapámba, melyet próbált titkolni, de néha nagyon nehezére esett. Nem hibáztattam az érzelmeiért, sőt kifejezetten örömmel töltött el, hogy nem valami nincstelen bugris csavarta el a fejét, hanem az én jólelkű rokonom, aki mindig kedvesen viseltetett mások iránt. Ez amúgy nem számított ritkaságnak errefelé, a bátrabb lordok büszkén felvállalták, hogy rangon aluli asszonyt választottak, csak hát őket a társadalom sosem fogadta be teljesen, s a hátuk mögött gúnyosan suttogtak róluk. Egyszer anyám mondta, hogy hiába öltözteted pávának a galambot és tanítod, az attól még galamb marad.
– Mindenképp – mosolyodtam el – Köszönök mindent – fogtam meg a kezeit.
– Ugyan-ugyan, tettem, ami a dolgom – pirult el halványan.
Ferencnek hagytam az íróasztalán egy levelet, amiben nagyon szépen kértem, hogy ha jön, akkor hozza a lányt is, mert Clemence a legjobb barátnőm és az élet is megállna nélküle. Emögött rejlett amúgy némi hátsószándék is részemről, hátha a hosszú zötykölődés összehozza őket. Azt akartam, hogy a nagybácsim boldogságban ússzék, mert rengeteget segített és vigasztalt, amíg Iván után sírtam, és nála jobban senki sem érthetett a bús szívügyekhez. Újra átsuhant bennem a gondolat, hogy otthon a barátom megjelenhetett bárhol, bármikor. Az égiek segedelmével egyszer majd hazatér, s akkor én ott fogok rá várni a házunk előtti padocskán mosolyogva bazsarózsával a hajamban.
Jean és az olasz pincér felpakolták a nehéz, barna ládát a kocsi hátuljára. Megcirógattam a két hatalmas, szürke ló nyakát, akik a konflist fogják húzni, utolsó pillantást vetettem a villa sötét ablakaira és a főbejárat fölött magasodó szárnyas szörnyeteg szobrára, ami mindig vicsorogva bámult. Beszálltam a hatalmas, fekete hintóba, az inas felült a bakra, megösztökélte az állatokat és elindultunk. A paták ütemes kopogásával megkezdődött az én hazautam is, bár kérdés, hogy immár hol rejlett az otthonom. Magyarország? Franciaország? A kérdés válaszát csak én kutathattam ki, s bármennyit is törtem rajta a kobakom, nem kerültem közelebb.
A fehér pelerinemet fázósan húztam össze magamon, amíg a hordárok bepakolták a holmimat a vonat azon kocsijába, mely a többi utazóét is rejtette. Mint most is, rengeteg ember téblábolt, akadt, aki menni készült, akadt, aki várt, vagy épp zsiványságon törte a fejét. Ez nem a végső búcsú, határoztam el magamban. Visszatérek erősebben és nemesebben Ivánnal az oldalamon. A kalauz mosolyogva ellenőrizte a jegyemet, jó utat kívánt, aztán elfoglaltam az aprócska kabinomat. Az ajtó nehéz, szürke függönyeit behúztam, hogy senki ne akarjon kíváncsiskodni, helyet foglaltam a nagy, vörös, hosszú, párnázott ülésen, levettem kék, fehér tollakkal díszített kalapomat és csak bambultam ki a sötét éjszakába. Pár perc múlva a mozdony hangosan sípolt, és azon a hűvös, csillagtalan éjszakán nekiindultunk a messzeségbe.
A vonat szakadatlanul zakatolt a síneken. Házak, mezők, erdők, városok, tehetősebb családok villái, egymást követték. Imádtam a francia vidék báját a hegyekkel és szőlőültetvényekkel, amelyekből Ferenc kedvenc borai készültek. Néha kilátogattunk az egyik barátja birtokára szüreteléskor, olyankor pedig előszeretettel csentem a gyümölcsből, amin mindenki csak
nevetett. Itt a levegő is más volt, sokkal tisztább és frissebb, állítólag minden bajt is gyógyított, csak az én törött, reménykedő szívemmel nem tudott mit kezdeni.
Éjféltájban sikerült elaludnom, addig egy zsebkendőt hímeztem, amit Jánosnak akartam adni. Az alapja méregzöld selyem volt. A szélét égkék fonallal cikk-cakkban kivarrtam, a közepére pedig aranyszállal félhold került. Fanninak némi édességgel készültem, mert úgy is mindenen fintorgott, a csokit viszont imádta, segít majd neki megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy szeretett húga évek után visszarepült a fészekbe. A nővérem már tizenhat évesen házasodásra adta a fejét, méghozzá nem is akárkihez, a híres Csicsó-Kereszturi Torma Károlyhoz, aki Szolnok főispánjaként tevékenykedett, a idősebb testvéremet pedig tenyerén hordozta. Párszor sikerült vele beszélgetnem, s állítom, hogy jellemre határozott, de mégis kedves és szelíd volt. Papusnak különleges szőlőmagokkal készültem, bár ő csak mosolyogni fog, fittyet hányva a különleges meglepetésre, hogy végre hazatért az elrepült galambocska, és talán még virágokkal is teleszóratja örömében a szobámat. Annának francia receptes könyvet vettem. Ő is örülni fog, hogy újra gardedámommá lép elő, és sokat sétálunk majd a faluban, meg az erdőben, nem pedig anyám kárálását és ugráltatását kell tűrnie minden csip-csup apróságért, amik annyira kifárasztják, hogy a dereka majd leszakad.
Reggel kopogásra keltem. Álmosan kinyitottam a szemeimet és elhúztam az ajtót, aminek a túloldalán egy fiatal kalauz mosolygott rám barátságosan.
– Bonjour Mademoiselle – hajolt meg – a reggelit most tálaljuk, kérem fáradjon az étkezőbe.
Bólintottam, ő pedig már tova is libbent a következő kabinra. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, a kézipoggyászomból előkapartam a két darab fehér csipkekesztyűmet, amiket útközben vettem fel, amíg az étkezőkocsiba sétáltam át. Felhőtlen, gyönyörűnek ígérkező, csodaszép szerdai napnak néztünk elébe. A szőnyeg, ami a folyosót és a közhelyiségeket is befedte, piroslott és annyira puhára készítették, hogy éreztem, ahogy a cipőm belesüppedt. Csodálkoztam is rajta, mert biztos sok termetes uraság és asszonyság taposhatta már.
A reggelinél még csak néhányan lézengtek, bár így is felismertem pár grófot és grófnét, akikkel bólintással üdvözöltük egymást. Magyarokat aligha láttam, bár ez nem jelentette azt, hogy nem is voltak eme csodán. Leültem az ablakfelőli üres asztalhoz, mire a pincér már ott is termett. Narancslevet és croque monsieur-t kértem salátával, ami a melegszendvics francia változata, csak sokkal több feltéttel, és nem annyira zsírosan elkészítve. Amíg ettem, és a suhanó kilátásban gyönyörködtem a végtelen erdőkkel, megcsapta a fülem két asszonyság beszélgetése, akik a legfrissebb újságot olvasták, és annak tartalmát tárgyalták. Odapillantottam, de a gyomrom fordult is egyet, a címlapon nagy betűkkel szerepelt, hogy kitört a porosz-francia háború. Reménykedtem benne, hogy a bácsikámnak ehhez nincs köze, de hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. A politika sosem tartozott az erősségeim közé, és nem is igazán érdekelt, tapasztaltam már elég sok vitát, amikor különböző véleményű emberek csaptak össze, s sokszor még üvegek is törtek, mert vég nélkül próbálták meggyőzni a másikat, hogy amit ők gondoltak az az igaz, a másiké pedig butaság. Intettem a személyzetnek, hogy végeztem, aztán felálltam és visszasétáltam a kabinomba, ahol a maradék időt horgolással és olvasással töltöttem. Még ebédelni és vacsorázni sem mentem ki, mert a Ferenc iránti aggodalmam elnyomta az éhségemet. Ismertem annyira, hogy ha megkérik, megy a frontra, az pedig ádáz, vérgőzös csatákat jelentett.
A vonat csak késő este érkezett meg, oda, ahol a Nyugati pályaudvart kezdték el építeni, a tervezőmérnökök három évre saccolták, mire elkészül. A bűz rögtön megcsapta érzékeny orromat, ezért próbáltam aprókat lélegezni, amíg hozzá nem szokott. Szerencsére nem csak én szálltam le itt, hanem több ember is, akik közül páran kétségbeesetten próbáltak hintót
fogatni. Mindenféle kétes alak méregette az újonnan érkezőket, ami a gyér megvilágításnak köszönhetően, ijesztővé tette a légkört. Kosz, mocsok és züllés jellemezte Pestnek ezen az apró részét. Kívül nyugodtságot mutattam, de belül féltem, a szívem pedig a torkomban dobogott. Addig ácsorogtam a hatalmas utazóládám mellett, behúzódva az egyik lámpa alá, ez pár pillanat lehetett, amíg meg nem láttam a jó öreg Elemért, a családunk mindenesét, egy idegen férfival közeledni. Elemér alig változott, csak a fekete haja őszült meg és néhány centivel összébb zsugorodott, de a kiállása, ami még a legijesztőbb csibészeket és hóhemvagányokat is elijesztette, megmaradt, aminek hálát is adtam, mert a jelenlététől az összes rosszarcú gazember fintorogva a háttérbe húzódott. Az idegen úgy tíz évvel lehetett nálam idősebb, három fejjel magasabb, sötét haját fekete kalap takarta, zöld szemei úgy csillogtak, mint a smaragdok, s bajszát a legújabb divat szerint viselte. Úrikisasszonyhoz nem méltóan boldogan integettem nekik. Kevés helyen éreztem magam ennyire veszélyben, pedig Párizsban is akadtak kerületek, ahová a csendőrök sem tették be a lábukat. Az én két lovagom elém érve meghajoltak.
– Jó ’stét, Kisasszony! – üdvözölt az idősebb férfi.
– Magának is. Jó újra látni.
– Önt is, Kedves – mosolyodott el barátságosan, amitől eltűnt a körülötte lengő ijesztő aura – Végre elviselhetőbb lesz a ház, és nem csak a Nagysasszony meg a Fancsa kárálását kell majd hallgatnunk – zsémbeskedett – jut eszembe, ő itten – bökött a fiatalabbra – Miklós, a Tekintetes úr nemrég vette alkalmazásba mindenesként.
– Rózsa Miklós, szolgálatára – emelte a szájához kezemet.
– Balassa-Oudille Emma Borbála – mutatkoztam be illedelmesen.
A két férfi gondolkodás nélkül, könnyedén felkapta a ládámat és gyors léptekkel a lovaskocsihoz vitték, ahol ügyes mozdulatokkal felpakolták az erre kijelölt tartóra, majd jól rá is kötötték, hogy véletlenül se eshessen baja. Ezután Miklós segített beszállnom, amit mosollyal köszöntem. Könnyedén felugrottak a helyeikre a bakon, s már indultunk is tova. A konflis, amivel utaztunk, a családunk birtokában volt, fekete színű, nagy, mindkét oldalt a család hatalmas aranyszín címerével. Félrehúztam a vörös függönyt, hogy kikémleljek, mert érdekelt, hogy vajon mennyit változhatott a város, s nem kellett csalódnom, Pest utcáin még ily késői órában is hemzsegtek az emberek, akadtak, akik siettek a kedvesükkel, mások az alkohol hatására pityókásan kezdtek táncolni hangos tapsolások és bíztatások közepette. Elmosolyodtam, akár Párizs is lehetne.
Nem tudom mennyit mehettünk, bóbiskolásomból a lovak hangos nyerítése riasztott fel, és konstatáltam, hogy állunk. Kinéztem, de fényt csak a négy petróleumlámpa adott, a kocsi elején és végén. Kies helyen ácsorogtunk, távol Pesttől, de még nem otthon. Az utat végtelen mezők szegélyezték. Kinyújtóztattam a lábaimat, s érdeklődve hallgatóztam. Az első szabály, amit apám a fejembe vésett, hogy sose dugjam ki a fejem, mert azzal csak bizonyítom, hogy a fogat nemest szállít, s onnantól elszabadulhat a pokol. Gazdag és szegény között egyre mérgesebbé vált a helyzet, köszönhetően a társadalom változásának. A pénzes mindenáron kapaszkodott a vagyonába, a szegény pedig felakart törni, hogy ne nyomorban és kilátástalanságban tengesse napjait.
– Takarodj innét csibész – mordult fel ingerülten, de még visszafogottan Elemér.
– Adjon nékem enni, bácsi. Könyörüljön kend rajtam.
A másik hang vékony volt és gyenge. Óvatosan kiszálltam, s rögtön nagy pocsolyában találtam magam, amitől nemcsak a cipőim, de a szoknyáim is bekoszolódtak. Szegény Anna sikálhatja majd a mocskos holmimat.
– Szálljék vissza, Kisasszony – termett mellettem Miklós aggódva – lehet, hogy csapda – suttogta.
– Nincs itten semmi rútság – térdelt le a sárba a kisfiú megadóan, erőtlenül.
Alig állt a lábain. Jobban megnézve eléggé véznácska volt és sápatagabb, mint a telihold. A tekintetéből áradt a fájdalom, reménytelenség és lemondás. Ruhája szakadt, és nem tudtam eldönteni, hogy eredetileg is oly barna lehetett, vagy csak a kosz ette be magát a szövetekbe. Odasétáltam, de fiatalabbik kísérőm árnyékként, feszülten követett.
– Hogy hívnak, gyermek? – kérdeztem barátságosan, és lehajoltam, hogy ne tűnjek számára annyira ijesztőnek.
– Dezsőke – felelte remegve – Hallgassék meg, Kisasszony, kérem – esdekelt könyörögve – Egy hete vízen élünk.
Mérlegeltem a helyzetet. Ha tényleg rosszat akarna, már hallanánk motozni a társait, ráadásul hozzá hasonló sorsúak hemzsegtek Párizs utcáin is, így könnyen kitudtam szűrni a csalfa szót, s az övé nem tűnt annak. Ettől viszont összefacsarodott a szívem. Ez a kisember alig lehetett több hatévesnél, de már koldusbotra kényszerült, és valószínű, hogy mi számítottunk utolsó esélyének, mielőtt éhen hal. Segíteni akartam neki, mert senki sem érdemelt ily sorsot.
– Elemér, van valamennyi élelmünk?
Felálltam és az említettre tekintettem, aki pár pillanatig gondolkodott. Tudtam, hogy akadt, mert Anna sosem engedte el őket üres kosárral, főleg ilyen hosszú útra.
– Pannácska tett be egy nagy kenyeret meg jó kis hamuba sült pogácsákat.
Lehajolt, az ülése alól elővette a zsákot, amiben az étel pihent, átvettem és a fiúnak nyújtottam, aki feltápászkodott a földről és úgy nézett ránk, mint, aki szenteket lát. Az öröm, hála és a remény a tekintetében leírhatatlan volt.
– Ne vigyünk el valameddig? – kérdezte Miklós bizonytalanul.
Dezsőke megrázta a fejét, aztán előrelépett és vékony kis testével átölelte a derekam. Elmosolyodtam, s megsimogattam a fejecskéjét. Azt akartam, hogy tudja, hogy nem minden ember rossz és akadnak még, akik nem belerúgnak a földönfekvőbe, hanem felsegítik.
– A rét közepén lakom – mutatott dél felé – közel. Köszönöm szépen Önöknek, főleg magácskának Kisasszony– nézett fel rám komoly arccal – Mostantól én, Torgyán Dezsőke, örökké hálával tartozom.
Ahogy kiejtette az utolsó szavakat, meghajolt és lassan elsétált. Miklós megkönnyebbülten sóhajtott, és elengedte a tőrt, amit végig a bal zsebében markolt. Gyorsan visszatelepedtünk helyeinkre, s mintha mi sem történt volna, hajtottunk tovább célunk felé, ám álom nem jött a szemeimre, a szívem még mindig a torkomban dobogott, s azok a makacs könnyek is kitöréssel fenyegettek a kisfiúra gondolván, így két kísérőm beszélgetésére figyeltem, hátha segít elringatni.
– Én mondom Miklós, bizisten féltem, hogy Emma Kisasszonka úgy jön haza, mint az a Fancsa – mondta hevesen Elemér a másiknak – de azt érzem, hogy semmit sem változott, bár kissé meggondolatlanka, melyen azt hiszem már a teremtő sem tud változtatni, de a szíve, az a helyén maradt – kurjantott vidáman és szerintem keresztet is vetett.
– Még sosem láttam Emmácskához foghatót – jegyezte meg a fiatalabb, s hallatszódott a hangjából a mosolygás és némi csodálat.
Ez boldogsággal töltött el. Anyám mindig leteremtett, hogy a szolgálókkal, a pórnéppel barátkoztam, de tőlük sokkal több dolgot tanulhattam az életről, mint az unalmas nemesektől. Ráadásul ők képesek voltak mások felé nyitni, nem számított, hogy kinek fiaborja az illető, bár a magamfajtákat fenntartással kezelték, de látszott rajtuk a kíváncsiság és a jószándék.
1870. július 20., Magyarország
Az idő korareggelre járt, ám a madarak már boldogan dalolásztak, én pedig az ablakon kihajolva boldogan szívtam mélyen magamba a hazai levegőt. Hársfa, virágok, a közeli fenyves illatai keveredtek, amik végig kísérték az egész gyermekkoromat. Ez is egy azon
dolgok közül, amiket az ember sosem feled, akkor sem, ha az ellenkezőjét hiszi, mert az emlékek sokkal jobban és mélyebben belénk ivódnak, kiszakítani őket pedig nem lehet. Pár pillanatra becsuktam a szemem, elmosolyodtam és átadtam magam a mosolygósabb napoknak. Hirtelen sokkal szabadabbnak éreztem maga, szinte szárnyalltam, ahogy a szél az arcomat simogatta és a kiengedett hajamat meg-meg libbentette. Képzeletben máris a hatalmas, zöldellő mezőn jártam, ahol ezernyi sokszínű vadvirág nőtt és méhek szorgoskodtak, néha annyira dongtak, hogy a közeli patak csörgedezését sem hallottam, aminek a partján Ivánnal sokszor üldögéltünk, és alkalomadtán a lábainkat a jéghideg, hűs vízbe lógattuk, hogy enyhülést hozzon az egésznapos felfedezés után. A túrák után apának mindig szedtem csokrokat, amiket aztán lelkesen, késő estig vizsgálgatott nagyító és könyv társaságában. Egyszer, s erre mai napig nem vagyok büszke, sikerült a csalános közepébe nyúlnom. A barátom előre figyelmeztetett, hogy lassabban, kevesebb hévvel, de a szívem úszott a szerelmes, rózsaszín felhők között, a bohémságomnak pedig meglett az ára. Először fel sem tűnt, a következő pillanatban pedig felszisszentem, mert őrülten kezdett viszketni és fájni, a kezemben levő növények a földön kötöttek ki, Iván flaskájának a tartalma pedig a kacsóimon. Amikor enyhült a kellemetlen érzés, mindketten csak nevettünk rajta, otthon viszont anyám jól megdorgált, amelyet Fanni csúfondáros képpel lesett.
Az erdei utat használtuk, hogy minél hamarabb a birtokra érjünk. Mindkét oldalt végig fák kísértek minket, amik akkorát nőttek, mint ha Isten felülről húzta volna őket, Földanya pedig alulról táplálta, hogy legszentebb gyermekei minél erősebbé és daliásabbá váljanak. Ez hiányzott Párizsból, a vidéki érzés, és az a vad szépség, amiket csak a magyar tájak rejtettek. Valami megmozdult bennem. Talán…még is megadatik nekem egy kis boldogság, és Iván is visszatalál hozzám. Megszorítottam a medált, és azt kívántam, hogy velem legyen.
A kocsi éles kanyarral ráfordult a murvás, döcögős útra, és már látszódott a hatalmas, hófehér, négy emeletes, száz szobás kastélyunk, amit magas, indás, kovácsoltvas kerítés vett körbe. A tiszta ablakokon a reggeli napfény játszadozott, a gyep pedig sokkal dúsabbnak és zöldebbnek tűnt, mint, amire emlékeztem. A lovakat is megcsaphatta az otthon szele, mert hirtelen meglódultak és szinte átrepültünk a sasokkal díszített kapu alatt, hogy aztán jó százméternyivel odébb a nagy főbejárat előtt megálljunk. Miklós kecses mozdulattal rögtön lepattant a bakról, megfogta a kesztyűtlen kacsómat és segített kiszállni. A kezei érdesek voltak és nagyok, az ujjai vastagok és izmosak. Az ereiben zubogó erő pár pillanatra engem is magával sodort. Egyáltalán nem látszott rajta fáradtság vagy álmosság, pedig sejtettem, hogy legalább két napja egy percet sem aludhatott. Ő sem úszhatott soha a nemesi lét kiváltságaiban és mindent magának kellett előteremtenie vér és izzadtság árán. Elemér megpaskolta az állatokat, aztán átadta kantárt a fiatal lovasfiúnak, aki lesütött szemekkel hajolt meg, és rám sem mert nézni. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, a kétszárnyú ajtó hatalmas hévvel tárult ki és már apám vékonyka karjai öleltek magukhoz.
– Hazatért az én madárkám! Úgy örülök, hogy visszajöttél.
– Én is – mosolyogtam és zavaromban kissé el is pirultam.
Atyám látványa valamelyest elfeledtette velem a bút. A haja már jócskán őszbe fordult, az arcát több ránc keretezte, s a barna tekintete is lágyabbá vált, pedig sosem számított kemény embernek. Ő nem látogatott meg Franciahonban, mert nem bírta a gyomra a hosszú utakat, anyám pedig nem hagyta magára, ami remek kifogásnak bizonyult, ahhoz, hogy helyette a Balatonnál kúráltassák magukat mindenféle vélt és valós bajaikkal, de nem hibáztattam, én is pihennék a hosszú, kényelmetlen utazás helyett.
– Jó reggelt, húgocskám – köszöntött Fanni és színpadiasan sóhajtott, miközben a sárga legyezőjét emelgette.
Végigmért, de a koszos szoknyám látványától elfintorodott. Hármunk közül a nővérem nőtt a legmagasabbra, szőke, hosszú egyenes haját anyánkéhoz hasonlóan szoros kontyban hordta,
barna szemeiből áradt a gyűlölet és a megvetés, az a fajta, amivel, ha találkozok, inkább az ijesztőbb, sötétebb út felé veszem az irányt, hogy kikerüljem. Földig érő olívazöld ruhát viselt fehér, csipkedíszítéssel a szegélyeken. Néha irigyeltem, mert kifogástalanul tudott öltözködni.
– Hasonlót, nővérem – bólintottam kelletlenül
– Tartsa már egyenesen azt az átkozott napernyőt! – pirított rá mérgesen a szolgálóra, aki szemlesütve változtatta meg az említett tárgy pozícióját.
– Anyánk? – néztem körbe érdeklődve.
Ő parancsolt haza, de idáig még a színe sem tűnt fel, bár sejtettem, hogy ilyesmi fog történni, nála a szeretet kimerült a parancsok osztogatásában és mások irányításában. Viszont valahol rosszul is esett. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a negatív gondolatokat, és a tágas, árnyékos csarnok felé tekintgettem.
– Viktória gyengélkedik, ezért nincs itt – próbálkozott apus óvatosan, és idegesen megvakarta csupasz, ráncos állát.
Bólintottam. A „gyengélkedés” jelenthetett bármit, kivéve, hogy tényleg kórság támadta meg, akkor már doktorok sora gazdagítaná a birtok népességét, hogy mindenféle módszerrel kikúrálják a bárónőt.
– Akkor nem fogok nála zavarkodni – ejtettem ki könnyedén, belül viszont elszomorodtam.
Egy pillanatra újra kislánynak éreztem magam, aki folyton szorongott, hogy az anyja a fejére ne olvassa az összes hibáját, aki próbálta magát minél kisebbre összehúzni és láthatatlanná válni a család női tagjainak jelenlétében. A szívemre nehéz, fojtogató érzés telepedett, de elhatároztam, hogy nem engedem, hogy lebénítson. A kicsi, naiv Emma már felnőtt.
A kínos jelenet közben a személyzet elvitte a kocsit hátra, és a lovakat is a karámokba helyezték. Örültem, hogy nem voltak ennek a tanúi, főleg Miklós. Az ilyen kardnélküli harcokat mindig is szégyelltem és féltem, mert a kimenetelük olybá bizonytalan és meg-nem jósolható, mint a tavaszi időjárás.
Apám felkísért a harmadik emeleti szobámba. A folyosót főleg Borsos József művei díszítették, akinek a festményeit magam is csodáltam, a lágy vonalvezetések, az erőteljes színek rögtön megfogtak, anyám pedig kedvét lelte az ilyenek gyűjtögetésében, bár a tudat némileg elszomorított, hogy egy-két év, és ezek is a raktárban végzik, hogy újabbak, szebbek, hivalkodóbbak kerülhessenek a helyükre. A fehér márványpadlót borító piros szőnyegektől viszont viszolyogtam, fenyegetően sugallták a veszedelmet, ami ott lappangott mindenhol. A szobám tölgyfa ajtaját zöld, festett levelek díszítették kívül és belül is, amiket az elején én pingáltam titokban, aztán Anna segítségével, Iván javaslatára, mert ő látta, hogy több lakozott bennem, bátorított, hogy legyek önmagam, ezért többféle hobbival is megpróbálkoztam. Belépve a helyiségbe, a szobalányom már bőszen pakolászott ki a ládából, ám, amikor meglátott, abbahagyta, én pedig boldogan öleltem át.
– Jó újra látni, Kisasszonka – szorított a karjai közé, mire felnevettem.
– Önt is.
Alaposan körbeforgatott és megnézett magának, hogy mennyit változtam, közben pedig elismerően hümmögött. Az eltelt kilenc év még szebbé varázsolta, a barna szemei jókedvűen csillogtak, hosszú, fekete, derékig érő haját laza kontyba fogta és apró, sárga virágokat tűzött bele, amik kiemelték a szeplőit. Annyira hiányzott. Az idilli pillanatnak apám köhintése vetett véget, mire Panna zavartan észbe kapott és folytatta tovább a teendőit. Én az ágyra ültem és álmosan tekintgettem ide-oda. Aladár pár percig büszkén beszélt a birtok növekedéséről és arról a sok nyárról, amiről lemaradtam, az árvízről, ami majdnem elért idáig és a fél falut elöntötte, akkor úgy érezte, hogy elhagyta a remény is, mert a növények nagy része odaveszett, de őt sem faragták puha fából, ezért nem adta fel, és új lehetőségek után kutakodott. A lelkes monológját az én ásításom szakította félbe, innen tudta, hogy elfáradtam, emiatt inkább elköszönt és magunkra hagyott. Apám imádta a földet, ezért sosem tudott
hosszabb ideig máshol lenni. Legfeljebb egy hét után visszatért mindenhonnan, és úgy üdvözölte a termőtalajt, mint rég nem látott szerelmet. Azt hiszem ez a Balassa-vér „átka”, ami, ha egyszer elkap, nem ereszt, és amit János is örökölt szerencsére.
– Anna – szólaltam meg hirtelen – tud valamit Ivánról?
– Nem – rázta meg szomorúan a fejét – de ne aggódjon Naccsága, Ön hazatért, az a lókötő is itt lesz, csak idő kérdése.
Sóhajtottam és a kezeimbe temettem az arcom. Botor gondolat volt, hogy már a környéken vár, de lehet, hogy a szobalányom igazat beszélt, és az én visszatérésem beindít valamit, a sors kerekét, ami majd arra ösztökéli, hogy visszajöjjön. Igen, bíznom kell ebben, és meg fog történni, mert csodák léteztek.
